Ha az ember egy előadásra már másnap visszaül, annak rendszerint az az oka, hogy nagyon jó élmény az előadás és szívesen elmerülne benne ismét. Emellett a kíváncsiság szerepe sem elhanyagolható, hiszen az újranézéssel dől el, hogy egyes megoldások mindössze alkalmi improvizációk voltak-e, illetőleg az is kiderül, hogy a meglepetések eltűntével, miután már ismerős az előadás minden (= legtöbb) eleme, hat-e így is a nézőre. Veszíteni is lehet, kijöhet az ember csalódottan is a második előadásról. Emiatt én rendszerint hosszasan fontolgatom, hogy kockáztassak-e vagy sem, és tegnap is csak hét óra után döntöttem el, hogy odamegyek mégis. Nem akartam a korábbi jó élményemet veszélybe sodorni.
A Figaró a próbát kiállta, sőt másodszorra még jobbnak is tűnt. Ez nyilván azért is van így, mert a legtöbb előadás javulni szokott a közönség előtti játéktól. Az lenne a jó, ha minél hamarabb repertoárra kerülhetne.
A két előadás között jól észlelhető különbségek is voltak, rövidebbek lettek a rendező összekötő szövegei például, sőt a második rész elől el is tűnt. Hábetler Andrást hallgatva az jutott eszembe, hogy mennyire jól állna neki a "stand up" műfaja, mert élvezetes volt másodszorra is a szöveg (ezek szerint nagyjából kötött volt a szöveg, csak improvizációnak tűnt tegnap). Jó kis műsora lehetne mondjuk a Rózsavölgyiben, néhány operaáriával fűszerezve. A darab hosszát ismerve szerencsés, hogy kicsit rövidített a castingon is, bár feltétlenül poén volt, hogy egy másik operaénekes is jelentkezett Grófnak, aki történetesen el is tudta volna énekelni a szerepet, csak esetleg olaszul. Molnár Levente jó fej volt, volt a közönség körében ráadásul még egy alkalmas Gróf, Kálmán Péter, aki ráadásul magyarul is tudta volna a szerepet. Ha ő is jelentkezik, vakarhatta volna a fejét a rendező, hogy miért is nem alkalmas mégsem rá. Én még így is azt mondom, hogy a bevezetéssel eltelt idő sok, csak 8.36-kor kezdődött így el a tényleges előadás, és 11.50-re lett így vége. (Most talán még több néző ment haza, és én kifejezetten most is az inkább a kései időpontban láttam a legfőbb okot.)
Az újranézés során tudatosan figyeltem, hogy a mű kulcsáriáinak mi lett az új hangszereléssel a sorsa. Első nézésre is úgy tűnt, hogy a rendező tudatosan igyekszik az összes olyan helyzetet poénra venni, ahol úgy tűnik, hogy a szerző komoly maradt és őszinte, mély érzelmekről szól. Ma már egészen biztos vagyok ebben, hogy ez koncepció, nem is csak felületes jópofáskodás. Nyilván annyira tragikusan felületesek az emberi kapcsolatok a rendező tapasztalatai szerint, annyira minden csak a játszmázásról szól, hogy ezt csak komédiának lehet nézni, másként túlélhetetlen. Emiatt következetesen "tönkretette" az összes áriát, még a Grófné magasztos második felvonást kezdő nagyáriáját sem vehettük komolyan. Amíg azt énekelte, "Ámor isten, hogyha nem szeret a férjem, küldj reám halált", addig kezdte a csokiját bontogatni. Nevetséges lesz ő is, aki a legtöbb Figaróban nem az. Nem is beszélve arról, hogy Cherubint ő kezdené molesztálni, aki mintha ezért annyira mégsem lelkesedne, mint ahogy a szöveg előírja. Susanna elől pedig dugdossa a bonbonjait. A Grófné kényszeres csokievése tartós hatást váltott ki nálam, már majdnem két napja nem bírtam felbontani a saját csokoládémat, mert azonnal eszembe jut ez a jelenet, minden szánalmasságával együtt. Meglátjuk, hogy meddig tart az előadás hatása. A Grófné másik fontos áriáját ma még lazábban énekelte, mint tegnap - most már a poposított második rész alatt a közönséget is tapsoltatta. Ennél a résznél jegyeztem meg, hogy mennyire kellene a sorozatjátszás, rengeteg kijátszatlan poén-lehetőség van itt, amelyek mind a felszínre kerülhetnének.
A tegnapihoz hasonlóan most is úgy tűnt, hogy a Gróf a legerősebb szereplő, aki kívülálló is (a darab szellemével megegyezően) és ő az, aki csak nevetséges, de semmi humorérzéke nincs. A többiek esetén ez vagy nem igaz, vagy nem derül ki. Ismét nagyon kereknek éreztem Kovács István alakítását. Lehet ezzel a Gróffal szimpatizálni, voltaképp olyan könnyen átverhető, sajnálatra méltó. Legalább annyira egyedül van ő is, mint a felesége.
Amit a tegnapi kapcsán nem említettem, bár észrevettem: a fitnesz-eszközök kifejezetten szerencsés használata. Az első részben, amíg az edzőterem a háttér, szinte minden szereplő jól kihasználja ezeket - nem csak dekorációként vannak jelen az előadásban, mint ahogy az számos esetben lenni szokott. Bartoló a bosszúária közben a labdán ülve súlyzózik, később Basilio adja a Gróf kezébe az egyik súlyzót, hog azzal verje meg az apródot. A súlyzózás sokszor csak üres rúddal történik, ez is kifejező, Cherubino az egyetlen súly, aki előbb a rúdra csimpaszkodik, majd végül ledobják. Az ő gyakorlatoztatása természetesen az elvárható helyen történik, miután megkapja a kapitányi kinevezését.Elég nyamvadt, nem megy neki a fekvőtámaszozás, de ez egészen beleillik a koncepcióba. Susanna valóban edzi is a Grófot - elvégre ezért alkalmazzák-, sőt át is dobja egyszer a vállán, amikor az közelítene felé.
A szöveget nézve most is kellemesen ültek a változások, a svájci frank alapú hitel, Brüsszel, a Tesco, a szexuális zaklatás és a szigorított családjogi törvény mind szépen beillik a képbe és a közönség teszi a dolgát, nevet rajta - ahogy ezt kérte is a rendező. Másodszorra már elgondolkodik az ember, hogy miért maradt meg a magázódás a grófi pár között és grófnénak miért nevezi a feleségét Gróf Richárd képviselő. Kovácsnénak hívná talán a feleségét valaki? Életszerű ez? Van egy érzésem, hogy a szöveg átírása csak részben történt meg, azokon a helyeken, ahol a történet is változott. Ezen lehetne még finomítani, nem mintha a pillanatnyilag betanult szöveget ezek az énekesek szívesen tanulnák újra - esetleg majd akkor lehetne erre gondolni, ha mások is fognak szerepelni esetleg egy későbbi Hábetler-Figaróban.
A darabot nézve meggyőz minket a rendező, hogy a Figaró tényleg "a világ valaha írt legjobb operája" és minden emberi viszony szerepel benne. (Engem erről az előző bejegyzésemben említett Kovalik-rendezés győzött meg, de akik azt nem látták most ezzel a merőben más koncepcióval találkozva ugyanígy eljuthatnak erre a következtetésre.) A műfaj nagyszerűségét én viszont nem abban látom, amelyet a rendező elemzésében a közönségnek kiemelt. Nekem nem azért jó és különleges az opera, mert az elit művészete ÉS olyan is, mint egy sportteljesítmény (lehet izgulni, hogy sikerül-e a magas C vagy sem), hanem épp azért van különleges varázsa, mert a mi életünkről, érzelmeinkről szól és a zene által különlegesen szuggesztíven teszi ezt, sokkal hatásosabban, mint egy prózai előadás - de sajnos csak akkor, ha jól működik. Ha nem, akkor akár maga a pokol is lehet egy előadás végigülése. Épp az a baj, hogy elég kevés a valóban jó előadás, amelyik minden tényezőjében megfelelő. Emiatt törvényszerű, hogy a legtöbb ember szükségszerűen egy rossz előadásba botlik bele és emiatt nem lesz a műfaj barátja.
Aki ezt a Figarót látja először, annak azt hiszem tényleg jobb esélyei vannak, hogy egy "igazi" nagyzenekaros-kórusos-klasszikus jelmezekkel és díszlettel rendelkező előadást is élvezni tudjon majd. Mert az ember egy idő után már a részeredményeknek is tud örülni, az egy-egy jó énekesnek. Jelenleg sok jó énekest láthattunk,jó alakításokkal, sőt az is evidens, hogy élvezték ezt a munkát. Így ismét csak reménykedéssel zárom a bejegyzésemet.
