A szabadtéri előadások közül a legtöbb már korábban elkészült produkció utánjátszása, igazán kevés az, amelyik valódi premier. A Városmajorban tegnap bemutatott Figaró ("vígopera másként") ilyen lenne, sőt úgy tűnik hogy kifejezetten erre a két alkalomra született. A Szabadtérnek ez egy igazi nagy dobása, értékes előadást készítettek.
Hasonló helyzetben készült annak idején (2006) a Millenárison Kovalik Mozart Maratonja, amely minden szakmai sikere ellenére is mindössze egyetlen későbbi (2007) felújítást ért meg. Annak a rendkívül érdekes és színvonalas előadásnak a nagy problémája a költségessége volt - viszonylag kevés néző előtt, nagy zenekarral és kórussal vitték színre mindhárom Mozart-operát. Számomra kivételes jelentőségű esemény volt, megváltoztatta a darabhoz, sőt némileg az opera műfajához fűződő viszonyomat. 2006 óta az előadás legtöbb szereplőjének karrierjét követem. Később (2008/9) egy szakdolgozatot is írtam róla, egy évnél többet töltöttem el a Figaró boncolgatásával.
Ez a bevezetés némileg magyarázatot ad arra, hogy miért volt számomra lényeges ennek a tegnapi előadásnak a megtekintése. Konkrétan emiatt rövidítettünk le egy utazást is, hogy ez beleférhessen a nyárba. (Érdemes volt.)
Hábetler András Figarójában nem csak ő, hanem három szereplőt leszámítva mindenki más is közreműködött az említett és most már legendás előadásban. Látszik a szereplők hozzáállásán, hogy mindannyian rengeteget tanultak Kovaliktól, vagy már eleve is hasonlóan viszonyultak az operajátszáshoz. Ennek a viszonyulásnak a leglényegesebb vonása: nem múzeumnak tekintik a műfajt, az előadással a máról és a mai nézőknek akarnak valamit mondani. Igazából a zenés színház megjelölés illene rá, annak ellenére, hogy minőségi módon szólaltatják meg az operát.
Ahogy Kovalik korábbi interjúiból és operaházi működéséből (lsd. a Xerxesz színrevitele) is nyilvánvaló volt, neki is kifejezett célja volt az új közönség becsábítása az operába, annak a bebizonyítása, hogy nem dögunalom az egész. Hábetler ugyanígy gondolja, az előadás nyitánya után hosszan elemzi a darabot és kifejti az alkotók álláspontját: a nem-operaszeretőknek készítették az előadást, beavatásnak szánták.Modernizálták a zenét (kamarazenekar, többek között basszusgitárral, szintetizátorral), a történetet (a gróf kormánypárti képviselő lett) és a szöveget is ("féltékeny állat" lett a gróf, szarházi kis srác az apród). Hábetler az előadás elején felméri, hogy a nézők között hányan vannak, akik nem ismerik a Figarót (sokan), sosem voltak operában (többen) illetve partnerük, családtagjuk, ismerősük nyomására, kifejezetten kényszer hatására jöttek csak el ma este (számosan). A felvonások közötti szünetben szintén a nézők elé lép, nyugtázza, hogy néhányan ugyan távoztak, de a "keménymagot" üdvözli. Az előadást nézve valószínűsítem, hogy az opera hossza ÉS a késői kezdés az, ami távozásra késztette a nézők egyrészét, nem az előadás minősége. Nem célszerű egy négyórás előadást nyolckor kezdeni, amikor a nézők jelentős része nem autóval közlekedik, hanem busszal-villamossal. Aki szereti az operát, de nem a környéken vagy éjszakai vonalak mentén lakik, az nem tudta végignézni, még akkor sem, ha tetszett neki. Ez nem Bayreuth vagy Salzburg, ne kalkulálja be valaki, hogy taxit fognak bérelni az emberek. Este tízkor fejeződött be az első rész - érthető, hogy volt aki lelépett. Éppen az előadás hossza miatt volt kellemetlen és időrabló ötlet az, hogy a bátor alkotók úgy tettek, mintha a nézők közül válogatnák ki az előadás szereplőit, hiszen rólunk szól a mese és ezt a gondolatot ilyen játékos formában kívánták aláhúzni. Az első két szereplő esetén még érdekes volt, amikor civilben felmentek színpadra az énekesek, de aztán ez ellaposodott. Én ismerve a darab hosszát, attól tartottam, hogy ennek az lesz az ára, hogy nagyobb rövidítéseket is eszközölnek majd. Nem. Vannak rövidítések, de ezek nem igazán jelentősek. És van némi betoldás is, három operára is utalnak, a Rózsalovagra, a Toscára és a Carmenre is. Mindhárom esetben van létjogosultsága a mozzanatnak és érdemes röviden erre most is kitérni. A Grófné-Susanna-Cherubin hármas indokolja, hogy valakinek a Rózsalovag Octavianjának két szerelme-szeretője jusson eszébe. Ráadásul a hangok is egyeznek, van egy mezzo és két szoprán. Az opera zárótercettje hangzik el. (Én csak tippeltem, hogy erről van szó, de azóta kaptam biztos infót, hogy ez az igazság.) A Toscára csak szövegesen utalnak, elhangzik Scarpia kétértelmű mondata (ezúttal mobilon), legyen úgy, ahogy Palmieri gróffal. Ez a rövid poén is aláhúzza a Gróf erőszakos, fenyegetőző természetét. A közönség többsége, ha ezt nem is fogta fel, főleg nem azok, akik sosem voltak operaelőadáson, az apród jelmezbáli fellépését Carmen ruhájában biztos felismerték. A bejátszott pár taktus alatt Mester Viktória Bizet zenéjére táncolt és egyben felidézte bennünk saját Carmen alakítását. Nem öncélúan, hiszen Carmen éppolyan poligám alkat, mint az apród.
(Azt a két áriát, amelyek csak a Kovalik-Figaróban szólaltak meg (az operaházi Galgóczy-rendezésből kimaradtak), most sem hallhatjuk - pedig mind Marcellina, mind Don Curzio esetén fontosak lennének. Építik a karaktert és önmagukban is szórakoztatóak. Ha elgondolom, hogy ehhez képest ez a casting-ötlet majdnem húsz perc volt, előtte pedig a rendezői elemzés is elhangzott, csak arra jutok, hogy a két áriával többre mentünk volna. Nem is beszélve egy hét órai kezdésről. Fél11-ig a távozók nagyrésze is maradt volna.
Ez után a bevezetés után majdnem fél9, mire elkezdődik az előadás. Hábetler megkettőzte a kertész szerepét, amelyet számtalan esetben énekelt az Operában (volt már Figaró is még a Kovalik előtti érában, nem is akármilyen, szerethető, akinek lehetett drukkolni). A kertész megkettőzése kifejezetten praktikus ötlet, mert így van egy partnere (Pataki Bence), akivel a függönyt is húzogathatja, a bútorokat is tologathatja. Rendezőként rendkívül aktív, számos esetben a színpadon van. Kertészként is kissé úgy figyeli a játszó személyeket, mintha akkor is játékmesterként lenne jelen. (Vagy legalábbis annyit volt már rendezőként színpadon, hogy ez a benyomásunk.) Az előadás negyedik felvonásába, a kerti jelenetbe belerendezett egy jelmezbált, így végre azok is látnak most "korhű" ruhákat is, akiknek ez hiányzott a Figaróból. De nemcsak Mozart-korabeli ruhák vannak, Susanna Chaplin maszkot kap, amelyet aztán a Grófné átvesz. Ebben a jelenetben szinte mindenki nemet is cserél, ami persze vicces is, különösen úgy, hogy a Mozart zene twist-mozdulatokkal keveredik. (Láttunk hasonlót a Xerxeszben is, Hábetler András főszerepet játszott és abban is hasonlóan bizarr módon jelent meg a koreográfia és a zene.) Ez a jelenet, amelyet egyébként nagyon élvezetes nézni, felvet néhány problémát is persze. Azon kívül is, hogy nem tudjuk, hogy miért nem öltözik a két kertész át, miközben egyébként részt vesznek a jelenetben, ez számomra rejtély maradt. Praktikus magyarázata lehet, ahogy annak is, hogy mit keresnek az úri társaságban egyáltalán. Ennél persze problematikusabb, hogy annyira jópofa a jelenet, hogy a fő cselekmény követéséről sikeresen eltereli a figyelmet. Aki ismeri a darabot, annak ez mindegy, tudja, hogy mi történik, aki meg nem, az szerintem itt biztosan elveszítette a fonalat - bár már csak a konfliktus megoldása volt hátra, hatalmas veszteség nem történt. Hatásvadász és öncélú kicsit ez a jelmezbál, de tagadhatatlan, hogy működik a jelenet, még ha más hatása is van. Érezhetően a szórakoztatás a cél, a féltékeny szereplők (női ruhában volt a Gróf és Figaró is) még nevetségesebbekké váltak, mint amilyeneknek lenniük kellett volna. Ez nem is lenne baj, el is fogadhatjuk a koncepció részeként. Ezek a ruhák némileg azt is megakadályozzák, hogy meghatódjunk a végső nagy megbocsájtási jeleneten és komolyan vegyük azt, hogy a Grófné és a Gróf kapcsolata most majd helyreáll. Erős kétségeink támadnak a két szereplőt látva, nem hisszük el, hogy valaha ez a két ember igazán mély kapcsolatban lehetett egymással. Az előadás mintha ezt a gondolatot erősítené fel, nem nagyon mutat mély érzéseket, az emberek felületi viszonyban állnak egymással mindössze. Nem érezzük a Figaró-Susanna kapcsolatot sem különlegesen értékesnek, vagy fontosabbnak a többinél. Csak idő kérdése és az ő házasságuk is kihül, ez az érzésünk.
Annak ellenére, hogy a rendező által beharangozott játszmákról és a felületes és változékony emberi viszonyokról szól az előadás, a romantikus, tiszta érzéseket sugárzó nagy áriákat a hangszereléssel némileg elsúlytalanítják, ha a szereplők színészi és énekesi teljesítményét nézzük, akkor azt állapítjuk meg, hogy ezek az egy térben és laza kapcsolatban létező személyek legtöbbször egy teljes életet mutatnak meg nekünk a nekik juttatott játékidőben és kifejezetten elégedettek lehetünk a látottakkal.
Az említett Gróf Richárd kormánypárti képviselő (egy plakát és a narancssárga garnitúra némi aktuálpolitikai utalás) és sportrajongó.Felavat egy tornatermet is néha-néha. Feleségének is személyi edzőt tart (ez lenne Susanna) és ő is szeretné ezt az edzőt-masszőrt hasznosítani. Ez minden bűne. Viszonya van a szobalánnyal is, de ez eddig nem zavart senkit.Annyira nem félelmetes despota, Figaró nem fél tőle ("szabad országban élünk,ugráljunk amíg lehet" a jelszava). Susanna nem kér munkaadója vonzalmából, mert történetesen éppen Figaróhoz menne hozzá. Az előadás kezdésekor egyértelművé teszi a rendezés, hogy Susanna és Figaró már élettársi viszonyban vannak. Ez a változtatás, amit az ugyan indokol, hogy a darab születése óta több mint kétszáz év azért eltelt és megváltozott a társadalom hozzáállása a házasságon kívüli kapcsolatokhoz, ettől függetlenül komoly dramaturgiai problémát vet fel. Ha Susanna már régen túl van az első éjszakán, sőt az is valószínűsíthető a szereplők korából, hogy nem is feltétlenül Figaróval, akkor sokkal kisebb szerepe van annak, hogy a szereplők házasodnak vagy sem, illetve előbb vagy később. A Gróf szempontjából sem érdekes annyira, hogy mikor sikerül a csábítási művelet, akár lehet férje is Susannának. Most már rég nem az első éjszaka megszerzése a tét. Ez a különbség jelentős. Korszerű az, hogy Hábetler a modernizáláskor ezt a lényegi változtatást meghozza, de összességében inkább azon gondolkodunk el, hogy mi az értelme egyáltalán a házasságnak, minek ez az egész cécó egyáltalán. Minek kell Figarónak olyan nagyon házasodni? A Gróf elvileg a családjogi törvény szigorításának élharcosa, de úgy tűnik, hogy alkalmazottainak házasodását nem támogatja ő sem.
A Gróf elég korlátolt figurának tűnik, mint sportoló feltétlenül hiteles, rajta látszik, hogy nem blicceli el az edzéseket. Jó megoldás, ahogy Hábetler a kórust kihagyva inkább televíziós stábot hozat be Figaróval, akik előtt a Gróf politikusként nyilatkozik, az "erkölcs, haza, család" jelszavait hangoztatva. Ez a lényeges módosítás nagyon jól passzol a Kovács István által játszott szereplőhöz. Azt, hogy három éve vette feleségül Rosinát és azóta megunta, nem hihetjük. (Az ember csak hajlamos folyton a Beaumarchais darab előzményére, A sevillai borbélyra gondolni, amely alapján Rosina nem megöregedett-elhízott negyvenes, hanem még 25 éves sincs és gyönyörű.) Jelen esetben a rendezés a generációk bemutatására törekszik és amíg Barbarina és Cherubino a kamaszokat, Susanna és Figaró a karierépítés elején álló harmincasokat, addig a Gróf és neje a kapuzárási pánikkal küzdő negyveneseket mutatná be, akik már vacak házasságban élnek. Ezt az elemzést és a Mozart operát hallva, elég fenyegető a kép. Elhisszük Hábetler Figarójának és Susannájának, hogy ők is ezen a nyomvonalon fognak haladni, csak idő kérdése az egész. Nem tudom, hogy az előadás miként hat az említett kamaszokra és harmincasokra, igazából jellemzően idősebbekből volt több a nézőtéren. Megkockáztatom, hogy a közönség nyolcvan százaléka minimum negyven éves volt tegnap. Tehát a többség, akik nem a legidősebb Bartolo-Marcellina korosztály tagjai már, ezek szerint a Gróf-Grófnő játszmához érezhetik magukat közel. Bízzunk benne, hogy nem mindenki él ennyire vacak házasságban az elmondottak ellenére.
Az idősebbek helyzetét mintha nem látná annyira keserűen. Jekl László kedélyes Bartolója hamar lemond a bosszúról és zokszó, grímasz nélkül elveszi feleségül Marcellinát, akitől meg akart eredetileg szabadulni. A legtöbb Figaró előadásban kelletlenkedik, itt nem. Jekl ráadásul igazán elemében érzi magát akkor is, amikor az előadás végi jelmezbálon ropja a táncot, női ruhában. (Többek között miatta sem figyeltem a főbb szereplőkre, el voltam foglalva azzal, hogy a táncolókat néztem. Hiába, az operaénekeseknek van ritmusérzéke és mintha táncolni is szeretnének.) Marcellina Farkasréti Mária interpretációjában pontosan hozza a szerep váltásait, könnyedén alakul át féltékeny nőből anyává. Sajnos az áriáját most sem énekelheti, és kevéssé kidolgozott már az előadás vége, amikor Figaró támasza lenne. Örültem, hogy idén most másodszor is láttam, legutóbb is Hábetler jóvoltából, a Parasztbecsületben.
A kamaszok esete a legegyszerűbb, őket csak a szex érdekli, szűrhetjük le. Cherubino áriáival Mester Viktória nagy sikert arat, annak ellenére, hogy a hangszerelés nem kedvez neki. Oda lesz a romantika, lesz helyette poén. Kamaszos pimaszság jellemzi a szereplőt, a második részben már a darab szerint is háttérbe szorul. Barbarinának még kevesebb szerepe van, de néha néma szereplőként is színre kerül, dekorációnak szobalányként. Amíg színen van a ragyogó szépségű Bucsi Annamária, nehezen hihetjük, hogy a Gróf másnak udvarolna (2006/ban Kovalik nagy poénja volt, hogy vele énekeltette Marcellinát, aki fiatalabb volt a Figarót játszó Cseh Antalnál). A tű-kereső dal őszinte fájdalommal szól, csak sajnálhatjuk, hogy nem írt több énekelni valót neki a szerző.
A harmincas generáció tagjai, Figaró és Susanna kevésbé erős kötődést mutatnak. Susanna (Herczenik Anna) személyi edzőnek, aki ráadásul elragadja a Grófné bonbonjait is, kevésbé hiteles, lehet, hogy protekcióval kapta meg az állást - jut eszünkbe. Lehet, hogy a Gróf már eleve magának vette fel erre az álláshelyre.
A hangsúly a már említett negyveneseken van. (Lehet, hogy a negyvenet idén épp elérő rendező fél ettől az életkori szakasztól és ezért foglalkozik vele? - Ez jutott eszembe mellesleg.)
A Gróf fitnesszezik és nőcsábászkodik, a Fodor Beatrix által játszott Grófné pedig ahelyett, hogy szintén edzené magát, illetve fogyókúrázna, a plüss mackóját szorongatja és eldugott csokoládéját eszi. A második felvonás eleji bemutatkozó áriája önmagában is azt mutatja, hogy erre a karakterre különleges figyelmet fordított a rendező és egyébként Fodor Beatrix további áriái esetén is az mutatkozott meg, hogy rengeteg olyan ötlete volt, amely a karaktert gazdagította. Poposították a második rész nagyáriáját, azt, amelyben a Gróf visszaszerzésében bizakodik. Hatalmas támogató taps a jutalma ennek a megoldásnak.
Annak ellenére, hogy egy percig sem tűnt úgy, hogy a Gróf és a Grófnő között valaha lehetett mély kapcsolat, mindkét szereplőt jó volt nézni és hallgatni, ami nem utolsó egy opera esetén. Azt nem mondom, hogy nem jutott eszembe Kálmán Péter és Fodor Gabriella párosa még 2006-ból, de persze az egy más koncepciójú előadás volt, amelyben komoly érzelmek jelentek meg még akkor is, ha néhány esetben csak kihunyásuk után. Hábetler András sokkal pesszimistább az emberi kapcsolatokkal kapcsolatban, nála igazi nagy szerelem nyomaira nem bukkanunk. (A Grófné-Susanna kapcsolat sem bensőséges. Sőt Figaró sem csalódik komolyan a Grófban, nem is feltételezett többet róla.)
Amiben optimista Hábetler, az az, hogy a nem-operanézők szeretni fogják az előadását és meg tudja csinálni hat zenésszel, kórus nélkül, kis költségvetésből a Figarót. Valóban merész ez a lépés, ha az Operaház irányából közelítünk, de szerintem ez az előadás hasonlóan az Alföldi-féle kötelezőolvasmány-rendezésekhez (lsd. Hamlet), annál jobban tetszik valakinek, minél kevesebb előképe van. Nagyon érdemes volt megrendezni és most már csak az van hátra, hogy kiharcolja, hogy a produkció mehessen tovább valahol máshol. Kívánom, hogy elérje ezt és esetleg még továbbépítse az előadást ezen a nyomvonalon, amelyen már elindult.
