Mezei néző

Az Opera már a Kovalik-Fischer-féle időszakban is szívügyének tekintette a Richárd Strauss repertoár minél teljesebb kiépítését. Azóta is történtek lépések az ügyben, jelentős eredmény volt az, hogy lett pesti Arabella bemutató, ha túl sokat eddig se a Salome, se az Elektra nem is volt műsoron. A MüPá-ban is előkerült tavaly a Capriccio, egy hete pedig volt egy zeneileg egészen nagyszerű A hallgatag asszony. 

A Rózsalovag 2010 márciusi bemutató volt ( lsd. eredeti szereplők), amelyet azonnal mindkét szereposztásban láttam. A Kovalik-előadásokhoz képest akkor nem tűnt izgalmasnak, mivel a rendező nem modernizált, mindössze a darabot játszotta le hagyományos módon. Az utóbbi években sok újabb rendezés után Andrejs Zagars munkája más megvilágításba került számomra. Biztos minőség, szellemes apró ötletek jellemzik - lehetett élvezni. Jó lenne, ha ez az előadás lehetne az etalon és minden legalább így bonyolódhatna.

Mivel az utóbbi két évadban nem újították fel, és alapvetően jó emlékeim voltak róla, így ezt az őszi szériát eléggé vártam. Szerettem volna ugyan egy korábbi előadásra menni, de mivel más előadásokkal ütközött, végül az utolsót választottam. (színlap, lesz még júniusban két előadás, másik szereposztással!) Korábbi tapasztalataim alapján ez nem rossz választás, a papírforma most is beigazolódott, mostanra kétségtelenül bejáratódott az előadás.

A Vígszínház nagyvonalú és roppant ésszerű gesztusa, hogy mielőtt egy előadására rámondaná, hogy ez itt a premier, számos esetben, egy egész héten át lejátssza különböző összetételű nézőközönségnek. 

Én egy ilyen alkalmat láttam, szombaton, ráadásul a legelsőt. És írtam is róla "A nép nem szól vissza" alcímen. A színház kérésére  egészen a bemutató befejeződéséig (2013.okt.25. - előadás vége 22h) nem lesz olvasható. Minthogy ez egy ajánló blog és a cél semmiképp nem lehet az, hogy ellene legyek egy színháznak, így természetesen leveszem addig. Van olyan színház, amelyik örül akármilyen említésnek, elég sok főpróbáról írtam már eddig úgy, hogy ez nem volt probléma. Alföldi Sirályáról, a Mephistóról szintén, az Amphitryonnak pedig a főpróbájáról ÉS a bemutatójáról is. Ennek ellenére most is hangsúlyzom, hogy ettől még a péntek estétől ismét elérhető írás csakis a főpróbán látottakat rögzíti. Az előadás akkor is nagyon jó formáját mutatta, azóta is foglalkoztat, mint Alföldi rendezései jellemzően, ez sem ér véget ott, amikor kimegyünk a színházból.

Akit érdekel a darab és vonzónak találja a szereposztást (itt), még most igyekezzen jegyet venni, később ez még nehezebb lesz. 

Ha valakinek nem mond semmit, hogy "Munkaügyek", akkor szerintem innen hamar tovább fog kattintani. Az M1 irreality show-ja már harmadik éve megy a televízióban. Némi csúszással, a youtube-nak (is) köszönhetően TV nélkül is  követni tudjuk. Lányaim "felfedezték" azokat a színészeket, akiket én évtizedek óta követek. Én is szeretem nézni, éppen a szereplők miatt (Molnár Piroska, Mucsi Zoltán, Elek Ferenc, Lengyel Tamás, Kovács Lehel, Murányi Tünde, Fodor Annamária, Tamási Zoltán, Gazsó György! Jó kis névsor.) Van nem egy olyan színházi ember, aki szerint ez "bohóckodás" (hivatalosan "szituációs komédia" a műfaji megnevezése) és megalázó a nagy művészeknek. Nem egy színész ezzel szemben vágyik arra, hogy szélesebb közönség is nézhesse, nem pusztán a kiválasztott kevesek, akik eljutnak színházba. Arról nem is beszélve, hogy több munka kell a színészeknek, nem elég az, ami egy színházban jut.

A Munkaügyek egyetlen szereplője volt számomra egészen ismeretlen és ez Mogács Dániel. Róla nagyon szép részletes bejegyzés található a wikipédián (itt). Már hosszú hónapok óta terveztem, hogy a Thália Arizóna színpadán havi egy-két alkalommal futó önálló estjét megnézzem és szombat este ez össze is jött. Volt három másik tervem is (egy vendégjáték a Nemzetiben illetőleg a Vérnász az Ódryn, az új Bagossy László-rendezés a Katonában), de a délelőtti Danton után végül a könnyed levezetést választottam. Valójában eddig nagyon kevés kabaréelőadást láttam élőben, a műfaj a rádión keresztül jut el hozzám, nem a kedvenc műfajom. Most kipróbáltam, hogy milyen is ez színházban.

Ez a rövid bejegyzés csak nyomatékosítani kívánja azt a nyilvánvaló tényt, hogy milyen veszélyei vannak annak, ha az ember egy főpróbán vagy bemutatón vagy egyáltalán egy előadás-széria elején néz meg egy darabot. Én ezt rendszeresen teszem , tudván, hogy ez még nem a legjobb formája a produkciónak, kissé hasonlít a félig főtt pörköltre (amely, ha jól sikerült azért így is finom), vagy még egy olyan ruhához tudnám hasonlítani, amelyből még a fércek itt-ott kilógnak, de már egyértelmű, hogy el van-e szabva vagy nem.

A Háry Jánosnak a második, Operabarátok számára rendezett nyílt főpróbáján jártam. Olvasható, hogy mennyire katasztrofálisnak éreztem az egészet. Fel nem merült az újranézés bennem. Nem is mentem oda, viszont nemrég (ma este a Rózsalovagon) az Operában találkoztam valakivel, aki TÍZ alkalommal nézte az előadást, mivel kénytelen volt. (A végére meg is szerette, ahogy ez törvényszerű.) Így végigkísérhette azt a folyamatot, ahogy radikálisan lerövidítették - persze már a premier után. A nyitány három percnyi lett, kimaradtak táncbetétek. A végére már elég pergős lett. Most tudtam meg, hogy az eredeti Háryhoz képest a prózai részek ebben a rendezésben hosszabbakká váltak (ennek nem jártam a végére, beleírt volna a dramaturg? - ez nem igazán egyezik Vidnyánszky elveivel). Feltehetően az operaénekesek két héten belül nem tanultak meg hitelesebben prózát mondani, de nyilván volt valami fejlődés azért. Amint megtudtam, az iskoláscsoportok többsége kritikán alul teljesített mint közönség, de köztük is voltak tökéletesen viselkedő osztályok.( Azt hiszem, hogy máshogy kellene a közönségnevelést csinálni, semmiképp nem többszáz diák kötelező Operába terelésével. Lenne is elképzelésem, de ez most nem ide tartozik.)

Én ma jó döntést hoztam és az őszi Rózsalovag-széria utolsó darabját láttam. Annak, hogy nem siettem több előnye is lett: a díszletmunkások most már 45 perc helyett 35 alatt is össze tudták szerelni az utolsó felvonás díszletét. 

A tanulság minden előadás esetén az (vendégjátékokra persze ez nem tud vonatkozni), hogy aki egy jobb előadást akar látni és más szempontjai (a főpróbák olcsóbbak, helyenként ingyenesek) nincsenek, mert csak havonta egyszer megy színházba, az üljön a fenekén otthon és várjon arra, amíg az előadás bejáratódik. Ha van bennem önuralom, én is ezt teszem. (A hétvégén ezt-azt néztem, de a Vérnász és a Katona új bemutatója lemaradt, ezeket majd mindenképp pótolom, de ha már így alakult akkor némi késéssel.)

Nem mentem túl nagy bizakodással a Nemzetibe. A fenntartásaim a legkevésbé sem a vezetőváltáshoz kötődtek, hanem kizárólag a darab szerzőjének személyéhez. Caragiale a Nemzetiben is sokszor előkerül, vígjátékaiban nagy lehetőséget látnak, rendszerint a komédiákat kissé bohózati irányba tolják el. Valószínűleg a színészek szeretik játszani. Más komoly okot nemigen látok, hogy éppen az ő munkáit vegyék elő nekem szinte túlzott gyakorisággal. Nem érnek meg igazán hosszú sorozatot még a viszonylag jobban sikerült előadások sem. Nem húzónév, nem csődülnek be rá az emberek.

A Zűrzavaros éjszakát először a Radnótiban láttam (színlap itt), mégpedig egy 1998-as előadást, amely éppen egy éven át ment Jordán Tamás rendezésében. Számomra ez volt az első Caragiale-élmény, amely igazán nem tetszett, de Kováts Adél, Gubás Gabi és Csankó Zoltán az, akire még most vissza tudok emlékezni. A többiekről is előjött néhány emlékfoszlány, miután a Radnóti frissen létesített archivumában megnéztem a színlapot. Az ostoba férjet játszó Koltai Róbert zavart, ahogy ebben a friss előadásban Eperjes Károly. Ez az a szerep, amelyikben a legtöbb poénlehetőség van, és ezt lehet a legjobban túlzásba vinni. Eperjes gesztusai, hanglejtése rendkívül hasonló volt ahhoz, amit legutóbb az Adáshibában láttam tőle, most is nagyon a felületen maradt. A főpróba közönsége nem volt nagyon hálás, alig nevetett. Ha telt ház lesz egy hétköznapi alkalommal, ahol mezei nézők lesznek, ennél valószínűleg több hatást fog elérni és esetleg méginkább karikírozni fogja a szerepét.

Kifejezetten derűs, jó hangulatú bemutató volt a Karinthy Színházban pénteken, az idei második. Vaszary Gábor életművének egy kevésszer bemutatott darabja a Klotild néni (egy korábbi előadást említ mindössze a színházi adattár). A két világháború közötti polgári környezetben játszódó vígjátékra számítunk, pontosabban bohózatra három felvonásban. És előre is bocsájtom: a Karinthy Színházban most is azt kapjuk, amire számítunk. Szórakoztató este ez, nem különösebben akarja a közönséget felrázni, nem üzeni azt, hogy változtassátok meg az életeteket, főleg nem politizál (egy fél utalás szinten sem). Azt érezzük, hogy megállt az idő, letettük a gondokat a ruhatárban a kabáttal együtt, beszélgettünk néhány kedves ismerőssel - a két szünet kedvez ennek is és a dohányosoknak is - és este tízkor jelentősen jobb állapotban jövünk ki a színházból, mint ahogy bementünk.

Én régen voltam ennyire fáradt és elgyötört, mint ezen a péntek délutánon. Rosszabb kondícióban nemigen mehettem volna színházba. Kiütött az előző esti színház utáni kettőig tartó blogírás, a munka, minden. Így az előadás előtt igazi megmérettetés állt: ki tud-e húzni a gödörből, vagy még inkább belenyom.

A Nemzeti Filharmonikusok már tavaly őszre kitűzték Kocsis Zoltán vezényletével Richárd Strauss kései vígoperájának magyarországi ősbemutatóját a MüPá-ban. Az óriási plakát már egy éve kint lóg az előtérben, más tavalyi előadások reklámjával együtt. Ahányszor elhaladtam előtte, mindig várakozással töltött el. Annak ellenére, hogy a szerző a színházról direkt módon (is) beszélő vígoperái eddig kevésbé tetszettek, mint a Rózsalovag vagy az Arabella, A hallgatag asszonyt lényegében egy éven át kitartóan vártam, kihagyhatatlan előadásnak tekintettem. Az előadás a héten kétszer elhangzott, én a második ( nov.12., szombati) produkciót néztem. Nem volt igazi zsúfolt teltház, kár. A három felvonás során sokan feladták és haza is mentek. Igazán sajnálatos, hogy amíg az Operaház is erősen hangsúlyozza a magyar Strauss-repertoár fejlesztését, a MüPá-ban volt tavaly is egy Strauss-bemutató, a Capriccio,  a közönség úgy látszik, nem elég érett-nyitott-érdeklődő az újdonságként ható művekre, ha nincs a színlapon egy igazán közismert énekes is. Persze, az sem véletlen, ha egy művet ritkán játszanak. Ezen felül még az a kérdés is felmerülhet jogosan, hogy mindent megtett-e a produkció rendezője, Anger Ferenc, hogy vonzó legyen az előadás és fenntartsa a nézők figyelmét.

Erre az én rövid válaszom: a kevesebb több lett volna.

Hosszabban:Ha a rendező passzívabb, mindenki jobban jár. Anger Ferenc tavaly az Operaházban az Ariadné Naxosban c. ugyancsak Strauss-opuszt már szabályosan szétbombázta ötleteivel. A nevét a színlapon meglátva balsejtemek gyötörtek, de ott volt Kocsisé is és utóbbi némi garanciát jelentett. (Az jutott eszembe, hátha Kocsis Zoltán leállítaná a darabtól idegen ötleteket és nem hagyná ezeket túlburjánzani. Ezek szerint nem így lett, a karmester valószínűleg csak a saját feladatára koncentrált, a zenei minőséggel foglalkozott és hagyta a rendezőt szabadon tevékenykedni, ha már bizalmat szavaztak neki a megbízással. Ezt a hozzáállást is meg tudom érteni, voltaképp szimpatikus.) Azonnal kijelentem, hogy az előadás zenei megvalósításába nem is igen lehet belekötni. Helyenként ugyan néhány énekest elnyomott a zenekar, de az valószínűleg az énekes hibája - Cser Krisztiánt például mindig tisztán lehetett hallani, amellett, hogy színészileg is a maximumot hozta ki a szerepéből. 

Miután az opera történetét valószínűleg senki sem ismeri, ahogy én sem ismertem korábban, így szokásomtól eltérően összefoglalom. Egy nyugalmazott hajóskapitány, Sir Morosus békésen élvezné nyugalmát, de ez az, amire semmi esélye sincs. A házvezetőnője szeretne beszélgetni vele (hozzá is menne), a borbélya felébreszti, meg akarja nősíteni. Majd halottnak hitt unokaöccse, Henry érkezik, akinek viszont megörül. Egészen addig tart öröme, amíg kiderül, hogy Henry beállt egy operatársulatba és elvárná, hogy a nagybácsi ezt a plusz tíz főt is befogadja. Meg tudjuk érteni a kapitányt, aki az első felvonásban egészen józanul érvelt a nősülés ellen. Igaza van, hogy nem nősül, igaza van, hogy nem akar még tizenegy emberrel együtt élni, akik ráadásul folyton zenélnének. Így kitagadja Henryt és eldönti, hogy a borbély tanácsát fogadja meg és másnap megnősül, mindenét az asszonynak adva. Ez a tragikus vétség az első felvonás végén, csak sajnálni tudjuk ezt a kedves, értelmes öregurat. Nem kell ilyeneket mondani. A borbély átáll - némi jutalék reményében - az unokaöccshöz és az egész második felvonás az ál-esküvő előkészítése. A menyasszony Henry felesége, a másik két leányzó, akikből a kapitány választhatna, a jegyző, a pap, mind-mind a társulatból kerül ki. Az esküvő után a menyasszony nagy nehezen ráveszi magát és szemétkedik a számára is szimpatikus bácsival. Henry épp időben jön, a harag elfelejtve, és a kapitány unokaöccse védelme alá helyezi magát. Gyönyörű a felvonásvég: Henry feleségét szorítva békés éjszakát ígér Morosusnak, aki semmi mást nem akar, csak nyugalmat. A harmadik felvonás majdnem egészében a válóperes tárgyalás, amely során majdnem az öngyilkosságba kergetik a szerencsétlen öreget, majd Henry leleplezi a cselt. Morosus először - nagyon indokoltan- dühös lesz. Igazából az egész bandát ki kellene dobnia, a logika ezt diktálná. De másfelől, annyira megkönnyebbült attól, hogy mégsem lett nős, hogy mégis értékeli a színészeket és támogatást ígér. Ezek után végre mindenki eltakarodik a színről és végre-végre csak a kapitány gyönyörű mély hangját halljuk, a zenekarral. "Milyen szép is a zene!"- sóhajt fel Morosus, "hát még akkor milyen szép, amikor vége van!" teszi hozzá.(Ebben érezzük a szerző önironikus gesztusát is.)

Az előadásra beülve a néző egy lerobbant mosogatót, egy kopott narancssárgás plüssfotelt és egy kis asztalkát lát üveggel és poharakkal. Ezek azok a díszletelemek, amelyek hasznosulnak is, erősen szükségesnek tűnnek a pótcselekvések lebonyolítására. A háttérben van egy koszlott tapétát utánzó drapéria kifeszítve, csak éppen jelzésként, mindössze egy csík. Aki már volt valaha a MüPá-ban, az tisztában van azzal, hogy a színpad nem ennyire kicsi, elveszhetne rajta ez a néhány bútor. A Capriccio esetén rendkívül szép és szellemes megoldásként egy füves dombra hasonlító terepasztalt készítettek az előadáshoz, és arra helyezték a szalon tárgyait. Anger díszlettervezője, Szendrényi Éva is mert nagyot álmodni. Egy óriási felfújható halcsontváz lett ez, amelyet a nyitány alatt látunk felemelkedni és majd az előadás végén ismét leengedik. Ez a képződmény tölti ki a teret, amely valószínűleg utalhat arra, amire a szöveg (szegényesen berendezett a lakás? kosz van? - de van házvezető nő 17 éve! ), illetve gondolhatunk a tengerre (ez esetben ez egy bálnacsontváz? a főszereplő nyugalmazott hajóskapitány hazavitte angliai otthonába?). A pofonegyszerű megoldás akkor jutott eszembe, amikor e bejegyzés alcímét kezdtem írni és elgépeltem a hallgatag asszony címet. Hal-hallgatag. A hal hallgatag. A kapitány csak csendre vágyik, mert egyik hajója felrobbant és azóta mást nem is akar, csak nyugalmat. És mi lenne csendesebb, mint egy halcsontváz? Ez lehet az előadás értelmezésének kulcsa. Néhány szereplő ugyan elbajlódik a csontváz földet érő részeinek igazgatásával, csak behajlanának maguktól, nincs mit tenni. Ha megszokja az ember a látványt, akkor belátja, hogy a színre lépő 11 tagú operatársulat felléptekor ez a csontváz megfelelően elosztja a teret és oszlopcsarnok funkciót is ellát. Egy énekes, egy felfújt csont - és így tovább. Zöldy Z. Gergely jelmeztervezőként van feltüntetve. A MüPá-ban szinte tradíció, sőt lehet, hogy alapkövetelmény, hogy minden egyes opera előadáson lényegében koncertekre is alkalmas fellépő ruhában énekel minden szereplő. A férfiak mindig szmokingban, a nők pedig különböző színű, rendszerint roppant mód dekoltált ruhákban. Most a nyugalmazott kapitány hálókabátja is szmoking, a borbély csak a zakót nem húzza fel, a szegény és támogatásra szoruló operatársulat tagjai is kivétel nélkül mind hibátlan szmokingban érkeznek, amelyre csak egy-egy jelzésszerű kiegészítés kerül (az angol jegyzőt játszónak például magyar nemzetiszínű szalag). Vicceskednek, gondolom azzal is, hogy a szmokinghoz való cipő kizárólag a borbélynak jut. Nyilván az edzőcipők jeleznék a szegénységet. De akkor is rossz nézni a szürke-barna cipőket is. Bár a halcsont rosszabb, ez kétségtelen.

Félreértés ne essék, nekem bőven elég, ha utalásszerűen jelzik a változásokat a szereplők ruházatán, bár lila estélyiben pórmenyecskének lenni akkor sem igazán stílusos, ha bajuszt ragasztanak álcázásként az énekesnőre. Sőt mindhárom énekesnő esetén egy-egy bajusszal jelzik az átváltozást. Ostoba dolognak tűnik ez, ahogy a rendező néhány más ötlete is. Sok, amikor Temesi Mária házvezetőnőként egy kenyérpirítóval szaladgál, úgy, hogy az egyik lába egy felmosóvödörbe van ragadva. Sok a mosogató alá elbújó papagáj (minek? - ez jut folyton az eszünkbe). Ami a legvacakabb ötlet és zavaró: az olasz operatársulat tagjai kivétel nélkül egy-egy Oscar-díj szobrocskát szorongatva lépnek be és ezeket a szobrocskákat mindvégig a kezükben tartják. Ha ezzel a jövőbeli nagy reményekre utalnak, elég lett volna ez egyszer, az első jelenetben. Vagy ez arra lenne hivatott, hogy a sok ostoba néző követni tudja a színészek átváltozása után is, hogy ők mégsem valódi jegyzőt-papot-bírót-prostituáltat játszanak, hanem csalás az egész? Ez a túlmagyarázó rendezői gesztus a Szentivánéji álmot juttatta eszembe, ahol az amatőr társulat előadását megelőzően a rendező szájbarágósan elmondja ki kicsoda. Ez a sok hülye ötlet ott van, miközben a szöveg utalásai nem jelennek meg az előadásban, a szőkesége miatt dicsért nő barna, amikor leülésre szólítanak fel valakit, az már rég ül, amikor vizet kellene adni, sört kap az illető, de azt sem bontják fel, és még sorolhatnám. Ez az ötletparádé azt mondta el nekem, hogy Anger Ferencnek igazán a darab lényegéhez kapcsolódó ötlete nem volt, de mindenáron vígoperának akarta mutatni a darabot, amely ha mindennek ellenére sikerült a zenére figyelnünk, nem tűnt annyira mulatságosnak. Mert mindez, amiről eddig írtam elterelő művelet volt, hogy minél kevésbé hasson a zene és a benne itt-ott megjelenő fájdalom, rezignáció és vágyakozás. Pedig az hatott volna jobban is. Túl sok volt a zaj, a zavaró körülmény és mi is a főszereplő kapitánnyal csakis nyugalmat áhítottunk, hogy nyugodtan hallgathassuk A hallgatag asszonyt.

Kétszer, a második és a harmadik felvonás zárásakor ezt a csodás harmóniát, a nyugalom ígéretét megkapjuk. Béke lesz, és élvezhetjük immár zavaró tényezők nélkül az énekesek hangját. A legfőbb szerepekben a MüPá-ban megszokott módon külföldieket hallhatunk, akiknek rendszerint van más előadásokból hozott tapasztalata is, nem erre a két estére tanulták be a művet. A MüPa most is kinyomtatja a librettókat (Anger Ferenc fordítása), de nem kapunk ezúttal részletes ismertetőt az énekesek pályájáról, mint ahogy a Wagner-napok műsorfüzetében ez benne van rendszerint. A néző jó esetben úgyis az alapján ítél, amit hall - és kellemes élmény, különösen a főszereplő Morosus kapitány Rúni Brattaberg, aki egyébiránt távolról egészen hasonlatos a mi Szabó Győzőnkhöz. A kapitány az, akivel az egész előadás alatt együtt érzünk, és nem azonosulunk a támadóival, akik nyugalmára törnek. Hiába szeretné valaki ezt vígoperának beállítani, mindössze az a baj a koncepcióval, hogy ahhoz egy ellenszenves öregurat kellett volna megírnia Straussnak, nem pedig egy ennyire ésszerűen gondolkodó, bölcset. Igen, Morosus kapitány oldalán áll a néző, és biztos vagyok, hogy egyikünk sem akarna egy tizenegy fős operatársulatot befogadni az otthonába, nem értjük, hogy miért kell szenvednie szegénynek.

 A kevéssé hallgatag asszonyt játszó Iride Martinez még a bajusszal együtt is kellemes jelenségnek tűnik, elhihető, hogy így is feleségül kérik. A borbély (Dietrich Henshel) és Henry (Bernhard Berchtold) alakításával nem éreztem, hogy gond lett volna, ugyanakkor az ő esetükben különleges plusz sem jött át.  A magyar énekesek kisebb szerepekben erősítették a mezőnyt, látnivalóan igyekeztek hitelesen játszani a halcsontvázban és a mosogatón is. Cser Krisztián, Geiger Lajos, Szüle Tamás, Pasztircsák Polina és a számomra eddig ismeretlen Kálnay Zsófia volt az, akit a színlap is kiír. Az operatársulat tagjai közé bekerült Pataki Döme is, aki korábbi MüPa-produkciókban, a Nürnbergi mesterdalnokokban is kiragyogott már a karból. 

Az előadásból a hülye díszlet és egyéb rendezői megoldások emlékét remélhetőleg nem visszük tovább, csak a zenét. Utóbbi feltétlenül kedvet csinál a szerzőhöz, aki úgy tűnik, hogy műveiben a komikus és tragikus elemek vegyítésével szeretett próbálkozni. A kevésbé kísérletező lelkületűek ezen a szombaton választhatták a Rózsalovagot, amely így a Strauss iránt érdeklődő közönséget kevéssé szerencsés módon meg is osztotta. (A Rózsalovag lesz még okt.17-én és 20-án is az Operában, én az utóbbi időpontot néztem ki magamnak.)

Színlap

Az év elején megtartott "Színház hátulról" program keretében már láthattunk egy negyedórás részletet a Mohácsi testvérek frissen íródó darabjából (egy modernizált Bánk bán próbát), ma pedig újabb két jelenetet egy "nyílt próba" keretében. Az utóbbi években ezek a nyílt próbák divatossá váltak, különösen a "művészszínházak" körében, akik ezzel az intézménnyel jelentős kockázatot vállalnak. A nyílt próba során a közönség belenézhet a készülő előadásba. Élvezheti azt is, ahogy néhány részletet akár háromszor is lejátszanak a színészek, ahogy beszól a súgó és mondatai azonnal utána megelevenednek egy igazi színész száján keresztül. Kedvet kaphat az előadáshoz. (A lányom, akit magammal vittem, mert az István a királyon belehabarodott (éppen) Schneider Zoltán művészetébe, és már tavaly óta kifejezett Mohácsi-rajongó, a próba után kijelentette, hogy kétszer akarja ezt is megnézni, ahogy a Liliomfit. A fele színházi-kultúrpolitikai viccet nem érette, de volt így is annyi poén az előadásban, hogy felcsigázta. Hatott a próba, bár nem úgy tűnik, mintha már az utolsó simításoknál tartana a produkció.) A nyílt próbák azért kockázatosak, elrettentő hatásuk is lehet, de a nézők jelenléte jó arra, hogy láthatják a színészek, hogy mi az, ami működik már a jelenetben, melyik poénnak szánt mondat jön be. Emiatt vígjátékok esetén a nyílt próbának talán még nagyobb a fontossága. Ma óriási vastaps volt, másoknak is eléggé tetszett az, amit láthattunk. Az volt  benyomásom, hogy a siker (még nem nemzetközi) a színészeket erőteljesen meglepte. Lehet, hogy ők inkább azt érzik, hogy még nem tartanak sehol, miközben a mezei nézők már annak is tudtak örülni, amikor egy-egy jelenet megszületett.

Az előadás  eddigi benyomásaim szerint bohózatnak készül a mai magyar színházi viszonyokról (főleg). Akármilyen nagy fájdalmakról is van szó, kellemes előadást csinálnak belőle, szórakoztatót-élvezhetőt. Ilyen előadásokra szükség van, ez nem is kérdéses. Áthallásos poénokkal működik, ahogy az régen is divat volt, még az "átkosban".Ha valóban az a legnagyobb büntetés a bűnökre, ha jól kinevetjük őket, akkor most megkapják a színházak működésébe beleokvetetlenkedő hivatalnokok, felügyeleti szervek, mert ki lesznek figurázva, miközben a szerzők a színházi társulatok tagjainak is tükröt mutatnak. Hogy mennyire görbe ez a tükör, az majd később lesz látható.

Mi az, ami viszont most derült ki?

Mohácsi János rendezés közben (lehet, hogy akkor is, ha nem nézik még kétszázan) nagyon élvezi nézni a színészek játékát. A színház játék, amikor felnőtt emberek úgy tesznek, mintha másvalakik lennének. Engem ez a bátorság nyűgöz le a legtöbb esetben, de Mohácsi is nagyon szereti nézni a játszó-improvizáló színészeket és bátorítja őket. Nem köti meg a kezüket, nem szól bele minduntalan, így a színészek felelőssége jóval nagyobb lesz és az ilyen előadásokban az fog kiragyogni a karból, aki a legtöbbet tudja magából is beleadni. Nyilván ez a próbamódszer nem mindenkinek való, néhány színészt pedig ez a nyílt próba-dolog feszélyez, mások viszont egész felszabadultan mertek "még nem készen lenni". 

Ezen a próbán két jelenet és egy zenei próbarészlet volt. Az első jelenetben a "Honi Szini Társaság" (vagy valami hasonló - teljes egészében kitalált színházi szervezet (?), naná) az egész magyar színházi életet meghatározó vezetője és a polgármester érkezik a színházba, és egy próbatétel elé állítja a társulatot. (Nem részletezem, spoiler lenne.) Ebben a jelenetben már most nagyon lehetett szeretni Gazsót, aki rendkívül természetesen mondaná el a Füstbement tervet, kár, hogy nem elégedettek vele... Erre az apró epizódra biztos, hogy Gazsó kapcsán még hosszan vissza fogunk gondolni. 

A második részlet a polgármesteri hivatalban játszódik. E jelenet kapcsán átélhettük, mit jelent, ha egy csapat négy napja próbált utoljára egy jelenetet. A súgó aktív munkáját élvezhettük. 

Ami nekem a leginkább tetszett, az Kovács Márton rövid zenei próbája volt. Most is, ahogy a legtöbb  Mohácsi előadásban a színészek aktívan zenélnek - jelen esetben dobolnak mindenféle eszközökkel és tárgyakon. A próba során lefoszlott mindenkiről a színész-mivolta. Én azt hiszem, hogy a próba jelenlegi állapotában mindenkit civilben láthattunk zenélni. A nézőkkel sem igen foglalkoztak, még néhányuknak erősen kellett koncentrálni az ötnegyedes ütemek tartására, miközben a háttérben a profik más tempóban és ritmusra zenéltek. Ha rontottak, ha nem, ezt így is jó volt hallgatni és szívesen elnézegettük volna még, ahogy Schneider Zoltán a láncon húzogat valami fémet, ahogy Pál András és Adorjáni Bálint magabiztosan dobolt bőröndökön és trégeren (azon a rúdon, amin a díszletek be vannak lógatva). Utóbbiakon nyoma sem volt az elfogódottságnak, az élvezet látszott, a játék öröme. Szervét Tiborra kevésbé láttam rá, de amikor igen, ugyancsak nevetett, szerintem ő is szeretheti a zenélést, ami nem tipikus követelmény a Radnótiban. A társulat női tagjain a koncentráció és a "jól akarom csinálni, nem akarom elszúrni ennyi mindenki előtt" érzés inkább látszott, talán Martin Márta volt a legoldottabb. Ha mindez, amit leírtam nem így volt, vagy ez is szerep, ilyennek akartak látszani (és valójában mind vérprofi dobosok), akkor ez is azt bizonyítja, hogy jó erős a Radnóti társulata. Sajnálhatja Csomós Mari és Bálint András, hogy őket kihagyták ebből. Én sajnáltam. (Még két hét hátra van, egy Mohácsi előadásban minden megeshet, a direktor akár be is könyöröghetné magát, hátha összejönne neki egy minisztériumi biztos szerepe, mondjuk.)

Külön bónusz volt, hogy ma a nyílt próba előtt a Klubrádió az egész Klubdélelőtt műsorát a Radnótinak szentelte és reggel 9-től interjúkat közöltek sorban a társulati tagokkal. (Szávai Viki-Schneider Zoltán, Szervét Tibor, Kováts Adél, Valló Péter voltak azok, akikkel meg tudtam hallgatni a beszélgetést, aztán el kellett mennem épp a Radnótiba. A rádió archivumában meghallgatható, akit érdekel, az tegye meg. Engem kissé azért lelombozott, hogy kulturális műsort vezethet valaki egy fontos rádióban, akinek szemmel láthatóan sok saját tapasztalata nem fűződött a színházhoz. Mindenkitől megkérdezte, hogy mi lesz az új bemutató és egyszer sem hallottam egy olyan mondatot, hogy a Radnótiban ezt vagy azt látta az illető színésszel. (Bálint András interjúja később volt, lehet, hogy abban voltak ilyen mozzanatok is.) Néhány kérdés ugyancsak azt mutatta, hogy mintha a nagyérdeműt és a médiát is jobban érdekelné a színészek magánélete, és nem az az első, amit a színpadon nyújtanak.  Az újságírói tájékozatlanság nem tudom, hogy kap-e majd akármilyen szerepet is a Mohácsi-darabban. Az már eddig is kiderült, hogy a kultúráért felelős hivatalnokok hasonlóan szerepelnek le, mint ahogy a való világban is. 

És ha már archivumot említettem: a Radnótinak is van már archivuma a honlapon, sőt ehhez kapcsolódó játéka is (baromi nehéz szerintem, sok sikert mindenkinek!). 28 éve működik már a színház a Bálint András által megszabott irányvonalon, én meg éppen 25 éve nézem. Két képet így sem tudtam beazonosítani... Ezt állapítottam meg.

Remélem, hogy a Radnóti van olyan kicsi, hogy senki nem nézi ki magának és a Mohácsi-előadás továbbra is más társulatok kínjairól-problémáiról fog szólni elsődlegesen, nem pedig erről a "boldog szigetről", ahogy a Radnóti jelenleg a függöny másik oldalán ülő mezei nézőknek egyértelműen látszik.

Az elmúlt szezonban számtalanszor éreztem klasszikus művek előadásánál, hogy az alkotók "első nézésre", "szűz közönségre" gondolnak, amely semmit nem tud a darabról, fogalma sincs a történetről. Jelen esetben Zsótér Sándor rendezésénél az ellenkező esetről van szó: ezt a Meggyeskert jobban befogadhatónak tűnik azok számára, akik hordoznak előismereteket. Néhány poén úgy működik igazán, amikor az ember maga elé képzeli, hogy az adott jelenetben mi szokott történni a "hagyományos" előadásokban, amelyek rendszerint kisrealista-naturalista stílusban, jellemzően a szerepekhez leginkább illeszkedő színészeket választva, a darab által felvázolt helyzetet és emberi viszonyokat rendezik meg. (A színházi adattár 47 magyar előadásról tud az elmúlt évekből.) Az előadás érzésem szerint feltétlenül viszonyul ehhez a színházi hagyományhoz és a Zsótértól megszokott módon csak azért is más utat választ. A manapság sokak által kárhoztatott módon Zsótérnak eszébe sem jut kivételesen "csak" megrendezni a Cseresznyéskertet, hanem a darabon keresztül akarja saját mondanivalóját eljuttatni a nézőkhöz, akik vagy nyitottak erre, vagy sem. (Vagy kivárják a végét az előadásnak, vagy nem.)

Az, hogy nem a szokásos előadásban lesz részünk, azoknak is sejthető, akik nem 21 éve nézik Zsótér rendezéseit, ahogy például én. Gyanakodhat valaki, hogy itt nem lesz édelgés-romantika, ha elolvassa a színlapon, hogy Ungár Juli fordítása visszatér az eredeti címhez - ez itt a Meggyeskert, ahogy eredetileg Csehovnál volt. Jól hangzik ez is, meg lehet szokni. Összességében szerettem magát a fordítást, nem zavart az, hogy más szöveghez szoktam. A másik intő jel a színlapon: a zöld műanyagmacska-szobor pálmafás ingben, ami szintén nem nézőcsalogató látvány. Szándékosan nem vonzó, nem akarják a nézőket lasszóval fogni. Ez a színlap kétségtelenül árulkodik az előadás várható látványvilágáról (Ambrus Mária-Benedek Mari, a szokásos csapattársai a rendezőnek), amely szimbólumokat hordoz, kifejező, de nem mondanám vonzónak. Ez a tér rideg, a műanyag dominálja, amely feltétlenül a hamisságot, ócskaságot, vacakságot asszociálja. Hatalmas műpálma egy szigeten és egy helyenként zöldre világított műanyag macskafej, amelybe bele lehet bújni. Ez lenne a gyerekszoba, ahol indul az előadás, de záró helyszínként is visszatér. Mintha egy építőjáték kinagyított elemei lennének, soha meg nem érő gyerekek játékszerei. Nekem emellett a pálma értelemszerűen asszociálta a pálmafás lakatlan sziget képét, az édent. Pontosabban: a hamis édent, amit mindenki elképzel, hogy jó lehet egy ilyen szigeten lenni. A nosztalgikus vágyódást valami után, ami a valóságban nem létezik, vagy nem úgy létezik. Én történetesen elszenvedtem már pókcsípést egy igazi pálmafás trópusi szigeten és az orvos szerint csak kivételes szerencsének köszönhetem, hogy nem haltam bele. Ez az idestova már 15 éves emlék eszembe jut a hasonló helyszínekről. Minden idilli, de csak a felszínen. Asszociálja ez a látvány a nyolcvanas évek lakótelepi lakásaiban megszokott falnyi posztereket is, amelyek ugyanígy idillt voltak hivatottak az életünkbe varázsolni. Az, hogy ezt a látványt teszi elénk Zsótér és nem egy esztétikailag is vonzó és a címhez igazodó kert látványát, egyértelműen jelzi, hogy nem akar illusztráln, sőt a cél az elidegenítés, távolítás a történettől. Nem facsarodik bele a szívünk, hogy kivágják a kertet, ez biztos.

A történet eredetileg a XIX. század végén játszódna vagy a XX. század első éveiben, Zsótér viszont száz évet tol rajta, ha nem is szövegben, de a jelmezekben feltétlenül a mi közelmúltunkat láttatja. A régi idő  Zsótér felfogásában a nyolcvanas évek, mármint az 1980-as. Sokan hamis nosztalgiával emlegetik a rendszerváltás előtti kor biztonságát. Ebben az előadásban ez nem így történik, de az is kifejezésre jut, hogy a szereplők többsége nem jár jobban a változással sem. Most is zavaró, mint az összes Cseresznyéskertben is, hogy éppen a tenyérbemászó képű Jása (Rada Bálint e.h.) az, aki a legjobban jár, kiviszik Párizsba és éli majd világát.

Az előadásban elég kevés a mozgás, ami nem először fordul elő Zsótér-rendezésben. Most helyenként túl statikusnak éreztem, nem minden színész képes mozdulatlanul lekötni (még az elején vannak a folyamatnak, lesznek erősebbek is). Vannak többen is, akik egy hagyományos előadásba is beilleszkedhetnének. Ez most főpróba volt, nem igazán illik tempót, szövegbakit számonkérni - ilyenkor úgyis azt lehet megállapítani, hogy milyen irányba megy az előadás, egészen biztosan jobb formát fog futni novemberben. Én Csehovot annyira szeretem - szeretem annyira, hogy ezzel a lefúrt lábú színészettel is élveztem, bár egyes színészek kilógtak kissé.

Ennek az előadásnak Lopahin a főszereplője (Nagy Zsolt), ő az első az egyenlően fontosak között, ő az, aki akar valamit, a többiek hozzá képest sokkal passzívabbak, sodródnak. Nagy Zsolt tele van lendülettel. Ez az első olyan előadás, ahol nem azt éreztem, hogy Lopahin képtelen kommunikálni Varja felé az érzelmeit. Ez a Lopahin csak az üzlettel foglalkozik, egészen mindegy neki, hogy feleségül vesz-e valakit vagy sem. A korábbi Lopahinok közül nagyon erősen kettő maradt meg bennem. Az egyik Bregyán Péter, aki számomra egy rendkívül emlékezetes Cseresznyéskertben játszott Miskolcon. Az az előadás számomra nagyon sok mozzanatában megőrződött, azért is, mert a szünetében tudtam meg, hogy Csiszár és csapata feljönnek a következő évadtól a Nemzetibe és véget ér egy színházi korszak, amin felnőttem. A búcsú és a tragédia lengte be az előadást, nem azt éreztem, hogy egészen mindegy, hogy a Cseresznyéskertet kivágják (amit most sugall a rendezés). 1986-ban értékpusztulásnak érződött a generációváltás, nem is kérdéses. Ez a Lopahin, ahogy később egy Bárkában játszott előadás Lopahinja, Széles László is egyértelműen mutatott némi vonzalmat és ugyanakkor félszegséget is Varjához fűződő kapcsolatában. Ez itt most egyértelműen hiányzott. Nagy Zsolt Lopahinja nem fél a lánynak megvallani szerelmét, ennyire nem érdekli. A földbirtokosnőhöz, Ranyevszkajához (Kerekes Éva) kapcsolatában is leginkább annak van szerepe, hogy az ősei elnyomatottsága után hízeleg neki, hogy hajlandóak vele szóba állni.

Szandtner Anna Varjája éppen ellenkezőleg: minden rezdülésével Lopahint figyeli és szereti. Ők dolgoznak egyedül, összeillenének és együtt építhetnék a szép új világot. Lopahin ügyet sem vet rá. Nagyon szép jelenet, amikor Lopahin mindenkitől sorra elbúcsúzik, megöleli a család tagjait, vagy legalább kezet fog. Varja arcán, kezén látszik a készület, az izgalom, hogy ő is sorra kerül. Aztán mégsem. Ez a néma jelenet már előrevetíti, hogy ebből a kapcsolatból sem lesz semmi, ahogy igazán mély kapcsolat nincs is a szereplők között. Csak pillanatokra tűnik úgy, hogy közül lenne egymáshoz. A szerelmek egyoldalúak, viszonzatlanok. Ez teljes egészében megfelel a darab szellemének. Szandtner Annának ezeket az apró rezdüléseit nagyon szerettem, kifejezőek. Benedek Mari ruhái kellően áttetszővé, törékennyé és sápadttá tették. Nagyon jó ebben a szerepben is, ahogy a Kék angyalban is, amelyben egy gyökeresen más alkatú nőt játszik. Kedvez neki most a csillagok állása, nagyszerű formában van. Kihozza azt, ami ebben a hálás szerepben benne van.

Kerekes Éva Ranyevszkajaként mintha valóban nem érkezett volna meg az előadás elejétől kezdve a birtokára. A szereplők többsége többször is ruhát vált. Ő az egyetlen, aki nem - mintha csak átmenetileg tartózkodna otthon és az első perctől a visszautazást várja. Megkönnyebbül, amikor elveszíti a birtokot. A korábbi Zsótér-rendezésekhez képest most nem éreztem, hogy igazán újat mutatott volna a színésznő.Persze nagyon jó. Élvezni lehet visszafogott játékát, de most nem voltam igazán lenyűgözve, mint tavaly előtt a Nóra főpróbáján. Nem tolja magát előtérbe, nem válik a sorsa fontosabbá a többiekénél. (Ez lehet rendezői szándék lenyomata, vagy akár egy hamis állítás, én így éreztem.)

Vannak színészek, akikre illik a szerep, és alakításuk egy hagyományos előadásban is jól állna. Znamenák István Szimeonov-Piscsikje ("a Ló") folyton pénzt kér, küzd a talponmaradásért és mindenkit körül udvarol. Szeretetre méltó ember. Megsiratja a távozókat, úgy tűnik, neki a pénzen kívül más is fontos.Ebben a szerepben Hollósi Frigyesre emlékszem szívesen vissza egy Zsámbéki-rendezésből, ezt az alakítást mellé eltárolom. Elvileg Znamenáknak ez az első hivatalos bemutatója az Örkényben. A Kék angyalban is szerettem és az első benyomásomat erősítette most is meg: nagyon jól járt Znamenák, hogy az Örkény kimentette a Nemzetiből és az Örkény Színház ugyanúgy igazán örülhet a színész ideszerződésének. A novemberi Csoda és Kósza bemutatóban ugyancsak lovat játszik, abba már belenézhettünk a nyílt napon, abban is erőteljes. 

A Kecskemétről kölcsönzött Trokán Nóra a gyökértelen bűvész-nevelőnő szerepében nagyon érdekes lett, feltétlenül felhívja magára a figyelmet. Debreczeny Csabára a könnyelmű Ljonya szerepe ugyancsak ráillik, ugyan az elvártnál több mint tíz évvel fiatalabb, ez nem zavaró. Egy nagy gyerek, aki egyedül sem képes öltözni és elvileg neki kellene a birtok ügyeit intézni. Banktisztviselőként sem jósolunk nagy jövőt neki, különösen így, hogy ötvenéves koráig nem tanult meg magáról gondoskodni. Béres Itala Firszként egészen készen van, az ő esetében nem éreztem azt, hogy majd tíz előadás után lesz az igazi. Ő már most is az. Mindig jó látni színészeket, akik ennyire hosszú ideig meg tudtak aktívan maradni a pályán. Fognak neki örülni sokan és hosszan emlékeznek majd rá, ahogy én is 27 év után is magam elé tudom idézni, hogy milyen volt Csapó János Firszként (egy későbbi miskolci rendezésben húsz év csúszással ismét eljátszhatta). Fehér László egyetemi hallgató már a Kígyóasszonyban is magával ragadott, amikor tavaly először néztem. Neki való az ügyetlen könyvelő szerepe, mesterien botladozik, jelenség - a pálma leveleinek leszedésekor azért aggódtam, hogy nem kell-e látványosan leesnie. Nem kellett. Ánya és Petya szerepében bevált kettős játszik: Takács Nóra Diána a Liliomfiben is szerelmes párt alkotott Vajda Milánnal. Utóbbi azon kevesek közé tartozik, aki a megszünt egri társulatból méltó helyre került és nem panaszkodhat, mert kap jó szerepeket. Jellemzően ezt a két szerepet vézna színészekre osztják. Az, hogy e két színész nem ilyen, nyilván nem véletlen - optimistán, büszkén és pillanatnyilag még jóllakottan tekintenek a jövőbe. De meddig?

Ennyit röviden  a most már tegnapi Meggyeskertről. Kíváncsian várom, hogy milyen lesz az általános fogadtatása, a mezei nézők hajlandóak lesznek-e a rendező nyomába szegődni és rejtvényt fejteni, vagy sem. Előadás után megfontolhatjuk Lopahin kiszólását, a nézőkhöz intézett szavait: nem kell annyit színházba járni, mindenki gondolja át a saját életét, hogyan él.

Színlap