Minél tovább nézem az „Opera otthonra” sorozatot, annál fájdalmasabb a tudat, hogy egy kiemelkedően jó évadot veszítettünk a vírus miatt. Ez az előadás pedig igazi oázis, az lehetett volna egy átlagos évben is.
Röviden:
Frank Hilbrich rendezése pontosan azt adja, amit ígért: következetesen végiggondolt és felépített, látványos és mozgalmas, nyomokban „fizikai színháznak” is nevezhető végig intenzív előadást látunk, nagyon színvonalas énekesi teljesítményekkel, átélt színészi játékkal, összehangolt csapatmunkával, a nagylétszámú kórust is sokrétűen hasznosítva.
A darab igazi üzenetét kifejezi, átérezhetjük rajta keresztül annak a fájdalmát, hogy a világ közel sem olyan, amilyennek szeretnénk látni, korlátozza a mozgásterünket, és ami még rosszabb: a folyamatos eredménytelen kínlódásnak mi magunk is okai vagyunk, nemcsak a környezet – nem lehettünk olyanok, amilyenekké szerettünk volna válni.
Ennyi lenne a lényeg. (Menet közben rájöttem, hogy nem nagyon esélyes, hogy sokan 15 oldalt akarjanak egy előadásról olvasni, így készítettem egy HARMADÁRA HÚZOTT verziót, kihagyva az asszociációimat. Ezt is lehet választani, még időben vagytok. Az alig 5 oldal, ugyanennyi képpel. :) )
Eboli: Gál Erika - Erzsébet: Ádám Zsuzsanna - fotó: Nagy Attila
A Don Carlos igazi tragédia, minden részletében érezzük ezt, hatalmas értékek mennek veszendőbe, nem tekinthető könnyed szórakozásnak, mégis egy néhány éve készült vígoperai produkció ugrott be vele kapcsolatban, mégpedig „Az Olasz nő”. Az volt az utolsó olyan erkeles produkció, amelynek ennyire kidolgozottnak és megvalósítottnak éreztem a rendezői koncepcióját.
Ez a Don Carlos végig lekötött, nagyrészt le tudtam tenni azt a nem kis csalódottságot, amely bennem volt amiatt, hogy élőben nem láthattam egyszer sem, nemhogy mind a hat kiírt alkalommal (széthúzva egészen március közepéig), ahogy erre vágytam, és még októberben is biztosan számítottam.
A darab kapcsán a címben idézett Schiller mondat jut mindig elsőként eszembe Hernádi Judit (Eboli) hangsúlyaival, amelyet mindössze egy tévében közvetített jelenetben láttam több, mint 30 éve, mégis megmaradt. Van esély, hogy ehhez hasonló hosszantartó benyomást fog tenni sokakra ez az előadás is, pláne, majd élőben.
Most online premier volt, ennek kell, és lehet is örülni, amennyiben valaki nem ragad le a XVI. századot imitáló jelmezek és díszletek hiányolásánál. Ez nincs, ahogy az előadás traileréből és a honlap „MIX” megjelöléséből (= modern látványvilágú, de a darab korához és üzenetéhez igazodó rendezésű produkciók) előre tudható is volt. Jelentős pozitívum, hogy a darab ötfelvonásos olasz nyelvű változatát hallhattuk, amelynek első 23 perce sokak számára így újdonság lesz, és megkönnyíti a történet értelmezését.
Miután fontos számomra a darab, fontosak a fellépő szólisták is, egy nyilvánvalóan erősen túlírt (de talán könnyen átfutható) bejegyzés következik, elsősorban azért, hogy a „poszt-covid” időszak boldog nézői számára is elég információt nyújtson, és a későbbi sorozatok megtekintésére késztesse őket. Hinnünk kell abban, hogy ennek a nagy energiákat mozgósító gyönyörű előadásnak hosszú élete lesz.
A boldogság ígérete - "burokban" Erzsébet és Carlos, körülöttük a francia nép ünnepli a békekötést - Berecz Valter fotója
Az Operamagazin tavalyi interjúja, az ötfelvonásos verzió használatának bejelentése és a próbafotók világossá tették, hogy milyen irányba mehet el az előadás. Az is egyértelművé vált (az előadás meghirdetését követő facebook kommentekből már a bemutató előtt is), hogy az Operaház semmiképp nem úszhatja meg, hogy sokan visszasírják Mikó András rendezését (és benne Márk Tivadar különösen gyönyörű kosztümjeit), amelyet 1969-től (!) nézhettünk. (Megjegyzendő azért, hogy ez Oláh Gusztáv 1934-es, sok száz előadást megért munkájának felújításaként került színre, és 2015 decemberében ment utoljára. Akit a részletek érdekelnek, az a DigiTárban utána tud nézni ennek is, érdemes. Legendás énekesek sokasága énekelt benne valóban.)
Arra lehet továbbra is nosztalgikusan visszaemlékezni, de ez még nem szükségszerűen gátolja, hogy valaki ezt az újabb rendezést is élvezze. Nekem kedvenc és felejthetetlen magyar Don Carlosom volt Kelen Péter, de ettől még nem zárkóztam el Gaston Rivero alakításától sem.
Rossz nézői beidegződés az, hogy egy előadást vagy előadót azzal próbálunk kiemelni, hogy másokhoz viszonyítjuk.
Lehet többféle rendezést is szeretni, egy darabnak van többféle érvényes beállítása, sőt az, ha valaki nagyszerűen eljátszik egy szerepet, nem teszi lehetetlenné, hogy ezt más, másként szintén megtegye később, de egy jó alakítás visszafelé sem érvényteleníti a régieket. Lehet Ádám Zsuzsannát úgy szeretni ebben az előadásban, hogy ettől még (például) Tokody Ilona érdemei visszanézve nem csorbulnak. Aki pedig szeret bezzegezni, és a régi előadásokat (és vele talán a saját fiatal korát) sírja vissza, az gondoljon arra, hogy a világ sem állítható meg, mindig jönni fognak új énekesek és rendezők. Saját magával tol ki az, aki nem válik nyitottá, hogy ezt az új előadást is képes legyen elfogadni, sőt élvezni - később majd törvényszerűen új és még újabb beállókkal.
HA az előadás előtt nem futok bele nem kevés olyan kommentbe, amely az előadást látatlanban előre ócsárolta éppen a korábbi verzióra hivatkozva, akkor ez a két bekezdés kimarad, de ezek a megnyilvánulások annyira ellenszenvesek számomra (ráadásul olyan emberektől, akiknek állítólag fontos a műfaj), hogy nem hagyhattam szó nélkül.
A Don Carlos még az átlagos operáknál is nagyobb adag szenvedést önt ránk, a Főinkvizítoron kívül nincs senki, aki fájdalmak nélkül túlélné ezt a három és fél órát. Kegyetlen ez a történet, a szép külsőségek lehet, hogy éppen ezt az igazi arcát kevésbé hagyják érvényesülni.
Berecz Valter fotója
Vágyakozhatunk arra, hogy a világ harmonikusnak tűnjön fel legalább az operaszínpadon, de ez a vágyunk ebben az előadásban nem fog megvalósulni, ahogy a valóságban sem.
Meggyőződésem, hogy a Don Carlos történetét korhű feldolgozásban is a sajátunknak érezhetjük, megtalálhatjuk benne a párhuzamokat, bár ennek grandiózus kiállításához hatalmas összegek kellenek, és ez is megköti az alkotók kezét. Láthattunk erre példát, (a youtube-on is részben elérhető torinói előadás ilyen volt), de a külsőségeknél messze lényegesebb az, hogy milyen az előadás zenei színvonala, megvan-e a szükséges hat főszereplőnk, akik mind hitelesen képviselik a maguk igazát és létrejön-e az előadás egyensúlya. (Ha visszagondolok kedvenc pavarottis felvételemre, annál egyedül Don Carlos megszólalásaiban is már annyi fájdalom volt, hogy pusztán a hang is mindent kifejezett, de ahhoz persze egy ilyen osztályon felüli hang kellett...)
Mivel közvetítést néztünk ezúttal, így csak ez alapján eleve kétséges megítélni az előadást zeneileg, leginkább a rendezői koncepcióra láthattunk jól rá, és azt dönthetjük el biztosan, hogy lenne-e kedvünk ehhez a rendezéshez élőben, vagy sem.
Az első közölt próbafotók alapján (fehér térben fekete ruhában játszók) beugrott: az Erkel karzatáról (némi túlzással) akár apró hangyának is tűnhetnek majd ezek az emberek. A vírushelyzet által (is) ihletetten a darabban egymással ütköző HATALMAS szenvedélyek kisszerűsége jutott eszembe. Sok hűhó azért, hogy mindenki tönkremenjen. Ez volt a legelső benyomásom.
A halál folyamatosan jelen van az életünkben, olvashatjuk a napi statisztikákat a vírus áldozatairól, így fokozottabban érezzük ennek a súlyát, mint korábban. Ez a Don Carlos is másképpen hatna, mint a „boldog békeidőkben”, ha egyáltalán voltak ilyenek, és az életet nem egyszerűen folyamatos válsághelyzetek sorának foghatnánk fel.
Tavaly sokat vártam a Don Carlostól (májusra ezt a produkciót is), és hetekben mérhető időt töltöttem vele, bár ténylegesen csak egyetlen miskolci előadásra juthattam el. Előzetes saját élményeimről, és később az említett előadásról így írtam egy-egy részletes bejegyzést, sőt külön összeszedtem a szereplők egymáshoz fűződő viszonyaihoz kapcsolódó előadásfüggetlen gondolataimat is, előre készülve arra, hogy most, amikor ez a produkció végre megszületik, akkor már szokásomtól eltérően csak a látottakra koncentráljak. Így most ez a bejegyzés nem lett negyvenoldalas, csak 15.
Frank Hilbrich nem erőltetett rá az előadására semmilyen darabidegen eszmét, viszont alaposan átgondolta a szereplők kapcsolatait, és mindezt részletekbe menően ki is dolgozta. Minél jobban ismeri valaki a művet, annál nagyobb örömmel töltheti el ez a hozzáállás. A továbbiakban igyekszem a rendezői ötletek és megoldások közül minél többre felhívni a figyelmet.
Heiter Melinda - apród az udvarhölgyekkel és Ebolival - Berecz Valter fotója
Ebben az előadásban olyanok váltak megjegyezhetőkké, akik számomra az általam nézett Don Carlosokban nemigen: például Heiter Melinda a királyné francia apródjaként, akinek már persze nagy tapasztalata van a nadrágszerepekkel. Ebben a fiúban, aki az előadás harmadik képében az udvarhölgyek céltáblájává válik, elég sok van korábbi Cherubinójából, aki most megkapja, amit akart – harminc nő rohanja le egyszerre.
Igazi személyiség jutott Lerma grófnak is, akit Mukk József játszott. Sok szövege nincs, de a rendező végig a király mellett tartja, így benne látjuk azt az egyetlen udvaroncot, aki eltántoríthatatlanul hűséges. (Lényeges ez a figura, hiszen Fülöp egy meghitt bizalmast keres, és nem látja meg, hogy ott van mellette. Éppen úgy, ahogy szerelmet keres, és azt sem abban a személyben, aki közel áll hozzá. – Ez nem csak rá jellemző, általános igazságra hívja fel a rendező a figyelmet.) Az énekes végig érezhetően szerepben van jelen, ilyen magától értetődően, pátosz nélkül, pusztán szolgálati közleményként még nem hallottam a főinkvizítor bejelentést, de ide pont ez a stílus illett.
Berecz Valter fotója
Feltűnik a Arenberg Grófné szerepében egy statiszta is, aki az említett apród megleckéztetésében főszereplő. Talán a korlátok közé szorított nők vágyakozása vetül ki ebben a „szex-jelenetben”. Az udvar tele van eltitkolt szerelmekkel, melyeket teljesen mégsem lehet elnyomni: a rendező később az üres és hatalmas térbe tesz ennek jelzésére egyetlen csókolózó párt, amelyet Carlos lát éjszaka a kertben, amikor maga is randevúzni megy. Az, hogy ez a találkozó nem úgy alakul, ahogy szeretné (Erzsébetre számít és Eboli jön el), előre érezhető abból, hogy a rendező bár könnyen megteremthetné a zenéhez illő atmoszférát kivetítéssel, vagy a világítás átállításával, ezt mégsem teszi.
Hasonlóan kifejező megoldásokat kiemelhetünk az előadás minden részéről, emlékezetes például az aktuálpolitikai asszociációkat is hordozó inkvizíciós jelenet, amelyben a lázadók kockás ingben és piros-fehér csíkos műanyag szalagokkal felszerelve jelennek meg. (Ezek a szalagok nem pontosan olyan csíkozásúak, mint amilyenek a megszokott kordonszalagok, de azért így is asszociációkat keltenek, és jelzik, hogy a rendező előzőleg tájékozódott viszonyainkról. Tavaly májusban még biztosan nem szedte volna elő ezeket, és lehet, hogy tíz év múlva már egy felújítás alkalmával már nem fognak előkerülni.)
Ennél erősebb gesztus a könyvégetés. Akármilyen vacak egy könyv, az elégetése meglehetősen erős gesztus és emlékezetes. Könyvek megsemmisítése általában semmilyen korszakban nem jelentett sok jót. De ez még nem minden, ebben az egy jelenetben még további ötletek is megjelennek, amelyek feltétlenül gazdagítják azt.
Könyvégetés, eretnekek, demonstráció középen Erzsébettel, balra Lerma gróf - Mukk József - jobbra Fülöp - Bretz Gábor - Berecz Valter fotója
Az eretnekekről megkínzásuk előtt lehúzzák a cipőt, fejjel lefelé végigfektetik őket a lépcső aljában, és nemcsak kifejező (a Duna parti Holokauszt emlékmű talán mindenkinek eszébe jut róla) és nyugtalanító látvány is, a statiszták helyett is rosszul érezhetjük magunkat. Eközben kontraszthatás, hogy Zemlényi Eszter, a „Mennyei hang” dicsőíti az urat, aki a király szolgálatában álló koncerténekesnek tűnik. Mivel teljesítményét mégsem értékelik, ingerülten távozik.(Aki ezt énekli, sosem szokták megjeleníteni - a rendező tényleg mindenkit sokkal jobb helyzetbe juttat, mint amit az remélhet az előadástól.)
Az, hogy a nem centrális szereplőket is jól láthattuk, a felvétel készítőin is múlt. Ilyen közelről egyébként nem látnánk arcokat. Igaz, hogy nem minden jelenetben azt a szereplőt nézhettem, akit akartam volna, így maradtak bennem kérdőjelek, de ez színházi közvetítéseknél gyakran van így, örüljünk a részértékeknek.
Az előadás ugyan nem korhű ruhákban játszódott, de ettől még izgalmas vizuális hatások is értek minket. Valami mindig változott, ahogy a mű is vibrál, átlag 17-20 percenként bekövetkezik valamilyen döntő fordulat.
A rendező jól kihasználta a Volker Thiele által tervezett lépcsősort, amely javítja a tér akusztikáját, a szereplők közötti viszonyok érzékeltetésére pedig különösen alkalmas. Minden jelenetben volt jelentősége annak is, hogy éppen ki van feljebb, egyáltalán nem véletlenszerű, hogy pl. a király és Posa, vagy a király és a főinkvizítor párbeszédénél éppen ki hol tartózkodik. Az erőviszonyok alakulását pontosan jelezte, ahogy egyik vagy másik fél közeledik, vagy éppen távolodik, és az énekeseket dicséri, hogy viselkedésük így is spontánnak tűnik. Az is lényeges, amikor éppen valaki leül a lépcsőre, önmagában is hangsúlyt kapnak ezek a pillanatok.
A színpad kialakításának az a hátránya azért megvolt, hogy így nehezebben tudott a tömeg távozni, és ez zajjal is járt. Egyszer hosszabb időnek érződő átépítésre is sor került. (Sorozatjátszás hatására ezek az időtartamok rövidülni fognak.)
A tér fehérsége szerencsés választás, nemcsak azért, mert három és fél órán át nyomasztó szokott lenni a Don Carlosokra is jellemző sötét háttér, amely persze nagyon illik a mű hangulatához. Ellenpontként az Otello ugrott be, amikor egy idő után már ténylegesen fájt ránézni a teljesen fekete színpadra, és emiatt képtelen voltam visszamenni egy újabb megtekintésre. Ez az előadás a hasonló csapdát elkerüli, a látvány nem nyomasztó, nem válik szenvedéssé a nézéssel töltött három és fél óra.
Carlos a börtönben - Gaston Rivero, mögötte Posa - Szegedi Csaba és körülöttük a pribékek - Berecz Valter fotója
A fehér háttér azért is jó, mert így kivetítéssel ki lehet a teret tágítani, sőt némi illúziókeltésre (lsd. a fontainebleau-i erdő az első részben) is mód van. A meg nem nevezett világítástervező (esetleg a színház állandó munkatársa, Szilágyi Yvette?) a boldogság két jelenetét kiemeli (a szerelmi idill néhány perce mellett a másik az, amikor Posa megérkezik és felvillanyozza a kétségbeesésbe süppedő trónörököst): a színpadot erős sárga fény önti el.
A kivetítés mégsem válik domináns eszközzé (jelentősen kevésbé, mint nemrég a Szöktetésben), a hangsúly egyértelműen megmaradhat az énekeseken. Ebben a fehér térben Gabriele Rupprecht jelmeztervező a nagylétszámú kórusra színes ruhákat ad, és így ezek válnak a legmeghatározóbb látványelemmé, az előadás felélénkítésére is alkalmasak. A ruhák sokatmondóak – a francia népen kezdetben virágos felsőket látunk, amelyek aztán lefoszlanak róluk, és a spanyoloknak már marad a vörös és fekete. Jól érvényesül majd ez az összkép akár az Erkel legutolsó sorából is. A nép hol behódol, hol fellázad, és végső soron csak az erőszak tudja őket kordában tartani, a Főinkvizítor beavatkozása. A királyi hatalom nem elég. Ahogy látjuk őket, az is eszünkbe juthat, hogy bármi megeshet. (Akár egy forradalom - tudjuk, hogy Fülöpnek kijutott egy, a németalföldiek Don Carlos nélkül is boldogultak.)
A kórus maszkban énekel. Ugyan a merev spanyol udvarhoz még egy ilyen szabály is kapcsolható lenne (a maszk kötelező, csak néhányan a törvény felettinek képzelik magukat és nem hordják), de a maszkok nincsenek belerendezve a darabba, ez csak biztonsági döntés. (A másnapi bécsi Carmen premier kórusát lehet irigyelni, akiknek nem kellett hordani, sőt ott a zenekarnak sem…) A maszk látványa feltétlenül kiránt minket a történetből, de az előadás van olyan erős, hogy képes ezt is legyőzni.
Berecz Valter fotója
A főszereplőkön is mind érezhetően jelmezszerű ruha van, ha nem is a XVI. század Spanyolországát idézik, de nem egy farmeres-pólós előadás ez mégsem. Egyedül Don Carlos inge hétköznapi, és ezáltal is közelebb kerül hozzánk. (Ennek megírása után láttam az Opera Café előzetest, amelyben Don Carlos szőke parókában és bársony zekében volt. Lehet, hogy egészen banális okból következett be ennek elvetése, de jó, hogy így történt.) Szegedi Csaba (azaz Posa) feltűnő karórája szintén a mára utal.
Nagyon mozgalmas ez az előadás már csak az énekesek mozgatása miatt is, de a táncosok sem dekorációként szerepelnek: az inkvizíciós jelenethez és a Főinkvizítorhoz kapcsolódó képekben „sokfunkciós” kutyákat/pribékeket látunk, akikről akár ördögökre is lehet asszociálni, és ők talán hosszú távon is megmaradnak emlékeinkben. (Hasonlóképpen, ahogy a Müpa Ring-ciklusában szereplő kutyák.) Miután nincs koreográfus a színlapon, nyilván a mozgást is a rendező maga állította be.
Érdemes észrevenni az előadásban a kellékeket is. A hatalmas üres térben minden apróság is erős hangsúlyt kap, és a rendező ezt ki is használja. Egy-egy tárgy végigkíséri a teljes előadást, például Don Carlos kabátja, lényegessé válik, hogy éppen kinél van, mi történik vele. (Az erdőben ezt teríti rá menyasszonyára, ez is jelképes fontosságú.) Hasonlóképpen a sokszor megjelenő és kézről kézre járó flandriai zászló, Erzsébet táskája (benne Carlos fényképével), vagy akár egy madárfészek az első felvonásban, amely hosszan a színpadon marad, már üresen. (Carlos előtt ott hever a halott madár a mű első pillanatában már sejthető a későbbi tragédia.) Lényeges az a fátyol-körfüggöny, amely Erzsébetet zárja körül az első színben, és amelybe Carlos is beléphet, és ez egészen addig megmarad, amíg boldogságuk szerte nem foszlik.
Minél többször tudja valaki az előadást megnézni, annál több ilyen finomságot lát majd meg benne, én emiatt sem szeretek ilyen jobbféle operaelőadásokról négynél kevesebb megtekintés alapján írni, mert előre tudom, hogy szükségszerűen a felületen maradhatok csak.
Az énekesek mindegyike hangsúlyosan képviselni tudta a karaktere nézőpontját, sőt egymásra is reagáltak, így megszülethetett egy igazán kiegyensúlyozott (és várakozásaimat is felülmúló) produkció.
Mindenkinek köszönöm, aki eddig kitartott - a továbbiakban egyenként a főszereplőkkel foglalkozom:
I.Don Carlos – Gaston Rivero
Az ötfelvonásos verzió az egyetlen, amelyben a címszereplőnek van esélye, hogy megtartson minket magának, hiszen a nálunk is megszokott négyfelvonásos változatban Verdi jóvoltából a pálya Fülöpnek lejt, őt tartják az előadás igazi főszereplőjének.
Berecz Valter fotója
Külön örültem, hogy Gaston Riverót visszahívták erre az alkalomra, aki A Nyugat lányában remek ÉS szerethető partnere volt Bátori Évának.
Az élete legelején álló tapasztalatlan fiatalember benyomását ugyan nem kelti, de így is látszik a figurához tartozó naivitás és rajongó alkat. Elhitette az álmodozást is, bár egyébként racionális lépésnek is tekinthető, ha valaki meg akarja nézni a menyasszonyát, mielőtt feleségül venné. A fontainebleau-i szín meghagyása biztosítja, hogy 17 percig szerencsés és boldog embert játszhasson az énekes, és nem azonnal kétségbeesése mélypontján ismerjük meg. 3 óra 10 percig tartó szenvedése csak ezután következhet.
Jut neki illusztratívnak tűnő, bár nem elhagyható akció is: a tűzrakás imitálása a lépcsőn ilyen, amely nyilván a gondoskodás ígéretét is hordozó, mindkét szereplőt átmelegítő szerelem kialakulását is jelképezi a történetben.
próbafotó - Nagy Attilától
A rendező mindent megtesz, hogy Carlos a második felvonásban, amikor szinte végig börtönben van, és így háttérbe szorulna, mégis kiemelt helyzetben maradjon. Nagyon sokat mozog, és amikor fejjel lefelé lógatva énekel, mind megszánjuk. A lépcsőn fejjel lefelé fekvő statisztákra is visszagondolunk, de ez eggyel keményebb helyzet: énekelni is kell. A pózból Péter apostolra, illetve Krisztusra is asszociálhatunk - az apa által szintén a nagyobb jó ( a világ megváltása) érdekében feláldozott fiúra. Volt értelme ennek? - ez is eszünkbe juthat.
Ha a későbbi beállókra gondolok, ez a börtön-jelenet feltehetően eléggé megszűri majd a szóba jöhető tenorokat, a többségük nem biztos, hogy vállalná, hogy így énekeljen. - Nem szeretem (nagyon nem), ha egy énekes vagy színész tényleges sanyargatásával akar rám egy rendező hatni, de el kell ismerni, hogy a felépített kép hatásos lett. Frank Hilbrich ezzel a megoldással elérte, hogy a címszereplőnek drukkoljunk.
Don Carlos ezúttal fontos marad végig, bár ez nem azért történik így, mert netán az előadás Fülöpje ne lenne eléggé meggyőző.
Berecz Valter fotója
II.Fülöp király – Bretz Gábor
Bretz Gábor rendkívül árnyalt Fülöpje a szerep későbbi megszemélyesítői előtt a lécet nagyon magasra teszi. Imponáló, amilyen alaposan kidolgozta a figura minden rezdülését. Nem sok, és nem kevés, adja, ami egyáltalán Fülöpként adható, mégpedig úgy, hogy a többi szereplőt eközben nem nyomja el. Énekesként még úgy is megnyer minket alakításának kifinomultságával, hogy mindent megtesz azért, hogy Fülöp árnyoldalai is gazdagon kibontakozzanak. (Talán mindenképp ez a leghálásabb szerep? Akármilyen rendezésben?)
Eddig idén mindössze egy koncerten láthattam élőben a Zeneakadémián, két nappal előtte sajnos elmaradt a Kékszakállúja – a tavaly februári Gioconda óta nem énekelt operaelőadásban itthon. Húsvétkor viszont jön a tavalyról elhalasztott Parsifal is, amelyikben szintén nézhető lesz, feltehetően szintén közvetítve.
Fülöpként itthon ezzel az előadással debütált, bár a francia változatra már korábban meghívták Hamburgba, így a szerep maga már nem volt idegen számára (viszont még évtizedekig énekelheti, – ebből nehéz kiöregedni).
Nagyon jól esett látni, hogy végre egy rendező, aki valóban úgy hozza be a királyt a 65. percben a „Miért van egyedül a királyné?” felmordulással, hogy ez igaz is. A királyné abban a pillanatban tényleg egyedül volt. Hurrá! (Kifejezetten zavaró amikor már harmincan bent vannak a királyné mellett, mire a király megjön, hogy méltatlankodjon, bár többféle rendezésben is logisztikai okokból (értsd: a túl nagy kórus bevonulásához idő kell) gyakran így történik.) Az ember a hétköznapok során kevéssé szokta örömmel nyugtázni, ha épp minden jól működik (pl. nem áll le az internet közvetítés közben, stb.), és aki csak ezt a rendezést látta, az biztosan természetesnek vette, hogy ez így történik. De az ilyen apróságok bizonyítják a rendezés alaposságát a legjobban.
Berecz Valter fotója
Bretz Gábor haját őszítik, mivel erre van szövege az áriájában, de ez mégsem lesz lényeges. Ádám Zsuzsannánál mindenképp jelentősen idősebb mindenki más a szereposztásban, ő is, Carlos is. Az életkor nem válik kardinális kérdéssé, hiszen a két énekest összehasonlítva egyáltalán nem észlelünk korkülönbséget így sem, és Bretz Gábor előnyös megjelenésén az őszítés sem ront. Ami számít és igazi akadály : Erzsébet már el van lélekben köteleződve a házassága előtt. Ezzel nem lehet nagyon mit kezdeni.
Hónapokkal ezelőtt leírtam, hogy a nagy önsajnáltató ária („Sohasem szeretett, stb.”) álságosságára a legjobban az mutatna rá, ha Ebolinak énekelné. Mi lehet nyavalyásabb, mint amikor egy házasságtörő férj felesége hidegségére éppen a szeretőjének panaszkodik, emlegetve a becsületén esett sérelmeket? Ehhez képest a korábbi rendezés a királyt sokkal kedvezőbb színben tüntette fel, aki még éjszaka is az állam ügyeivel foglalkozott, eközben siránkozva megcsalatása miatt. Ez most egy jelentősen összetettebb és igazabb kép.
Fülöp magát VALÓBAN áldozatnak tekinti, lelki szemei előtt látjuk megjelenni feleségét és a trónról lemondó apját is, aki itt hagyta neki a hatalom nyomasztó terhét. Fájdalma igazi, vesztesége óriási – a saját szemszögéből. Ezen az sem változtat, hogy képtelen az empátiára, mi viszont eközben a többiek nézőpontját és szenvedéseit is megismerjük, amelyeket éppen ő okozott. Mi is megszánjuk, nem tehetünk mást, bár ezért a szánalomért ránk is ugyanúgy dühös lenne, mint később a királynéra.
A nézők tömegei persze mindenhogyan imádják ezt az áriát, még azok is, akik netán véletlenül valaha elemezték Fülöp karakterét. Egy valamirevaló basszista nyilván maga is hisz a saját szereplője igazságában, és mindenkit megvesz nyolc perc alatt (illetve: majdnem húsz alatt, ha az inkvizítoros duettet is számoljuk), mert Verdi olyan gyönyörű zenét írt neki. (Mindenki gondolja el, hogy egy zsarnok, könyvégető, gyilkos, házasságtörő és feleség-bántalmazó iránt kell a nézők tömegének rokonszenvét ebben a helyzetben megnyerni, ehhez tényleg nagyon jó zene és kitűnő énekes kell. Bretz Gábor éppen ilyen.)
A „nagy átverést” a rendező most minden eszközzel gátolja, az ötfelvonásos előadás végén a sokat szenvedett címszereplőtől nem tudja elvenni rokonszenvünket Fülöp, de a rendező azért nem olyan kegyetlen: az ária második felében mindenkit eltávolít a színpadról, és ugyan feltehetően az ágyjelenet után már nem dől be panaszának a néző, de mégis hagy időt az énekesnek, hogy további pótcselekvések nélkül csak a hangjával és a jelenlétével hasson. (Ha lesznek majd élő előadások, feltehetően továbbra is ez a legismertebb ária fogja a legnagyobb tapsot kapni, fogadnék rá.)
Ez a Fülöp igyekszik a királyi méltóság külszínét megtartani, az első udvari jelenetében is ő állt a legfegyelmezettebben, de indulatait nehezen fojtja vissza. Merevsége ebből fakad, nemcsak sokat emlegetett hivatalnok alkatával magyarázható. Igazán megnyílni csak Posának hajlandó, akit elhamarkodva bizalmasává kényszerít. Szüksége lenne még valakire Eboli mellett, aki egyedül kevés. (A folyamatosan mellette álló Lerma gróf fel sem tűnik neki.) Azt, hogy a hercegnőhöz valami köze mégis van, így is érezzük - az „Eboli-szál” érzékeny kibontása a rendezés egyik nagy értéke.
A királynéval képtelen a normális kommunikációra, a boldogtalansága és gyengesége erőszakká változik, ahogy azt a szövegében maga is előre érzékelteti.
Fülöp képtelen mély és kölcsönös emberi kapcsolatok kiépítésére és ettől igazán szenved, magánya feloldhatatlan. Míg a hozzá közelállókkal már nem is kísérletezik (se a fiával, se a feleségével), Posa „meghódítása” az egyetlen igazi próbálkozása, amelyiken látszik, hogy mégsem ismeri eléggé az embereket. Nagyon szépen felépített a vele folytatott ismerkedő beszélgetés, érdemes figyelni a „lépcsőzésre”: ő az, aki a lépcső tetejéről lemegy az alsó sarokban várakozó Posához.
Ahogy a legtöbb Don Carlosban, épp a fiához kevés köze van – ez a darab lényegi eleme. Fülöp az előadásban fia uralomra kerülésétől fél, akit egyébként mindentől megfoszt – a szerelmétől, a barátjától, és semmilyen cselekvési lehetőséget nem kínál számára.
Bretz Gábor alakításán látszik, hogy minden mondatnak van mélysége, egy-egy tekintete is sokat fejez ki. Nagyon sokszor érzékelteti, hogy ami körülötte történik az saját látomása. A felvételen mindez jól érvényesül és a kamera is nagyon sokszor mutatja őt, nem a partnereit. Játékában kifejeződött, hogy „fejétől bűzlik a hal”, ha egy országnak/szervezetnek ilyen alkatú vezetője van, abban mindenki sérül, még az is, aki a szenvedés elsődleges forrása.
Lehetne olyan szereplőket felsorolni a mai magyar közéletből, akik hasonló erős hatékonysággal rombolnak maguk körül, de ezt nem teszem, mivel ez egy előadás ajánló, és hátha tovább maradhat életben ez a nagyon jó rendezés, mint ameddig ezek a személyiségek posztjaikon. A nézőknek lehet, hogy a saját nárcisztikus főnökük/férjük jut majd róla eszébe úgyis.
A hierarchia tetején mégsem ő van, hanem a Főinkizítor – és az egyház dominanciáját finom jelzések is érzékeltetik: Fülöp bőrdzsekijén nem véletlenül látunk egy keresztet. (Sőt, olyannyira finomak a jelzések, hogy apja kabátja is ugyanilyen anyagból van, ugyancsak kereszt alakú a zipzár mintázata, csak nincs behúzva!)
III. Erzsébet – Ádám Zsuzsanna
Előre örültem a tavalyi miskolci előadás után, hogy Ádám Zsuzsanna megkapta ezt a lehetőséget, és mélyíteni tudott alakításán, nem is keveset. Kicsit sem emlékeztetett egy operaénekesre, aki éppen fellép, egészen el lehetett neki hinni, hogy ő II. Fülöp boldogtalan felesége. És ami még lényegesebb: azt is, hogy két férfi számára létkérdés, hogy melyiküket szereti.
A cselekménynek nem a legvalószínűbb pontja, hogy a hercegnő egyetlen kísérővel mászkál a téli fontainebleau-i erdőben, és még bevállalja az eltévedést is, de kifejező. Annál drasztikusabb lépésnek látjuk ezek után átkerülését az álságosan merev spanyol udvarba. Korábbi relatív szabadsága odaveszett, később már azt sem tolerálják, ha egyedül van egy szobában.
Az ötfelvonásos verzió ennek a karakternek is kedvez, hiszen az első felvonásban láthatjuk, hogy milyen volt a házassága előtt fiatal lányként, aki első pillantásra még szerencsésnek is tűnhet, hiszen megtetszik neki az, akihez úgyis hozzá kellene mennie. Kár, hogy végül minden álma szertefoszlik, ahogy az őt körülvevő fátyol-burok is. (A törtfehér selymes menyasszonyi ruhából pedig merev bőrből készült fekete öltözet lesz – az előadás vizualitása is kifejezi a változásokat.)
Az előadás végső jelenete - kellék: a lázadók lyukas zászlaja - Berecz Valter fotója
Szép íve van az alakításnak, amely nem válik egysíkúvá. Tizenhét percet kap a reménykedésre (beleszeret vőlegényébe és boldog), majd kemény döntést kell hoznia. A nép érdekét, a „nagyobb jót” szem előtt tartva hajlandó az önfeladásra, hozzámegy Fülöphöz. A továbbiakban bebizonyosodik, hogy áldozata értelmetlen, sőt tragédiához vezet. Helyzetét súlyosbítja, hogy a rossz döntést elvileg önként hozta meg. Végig nagyon küzd, hogy érzelmeit és saját személyiségét elnyomja és tisztességes maradjon. Ez a küzdés teszi igazán rokonszenvessé, nem csak helyzete miatt sajnálgatjuk.
A jelmeztervező egy igazán látványos dekoltázzsal most is megnehezíti helyzetét (ahogy Miskolcon is történt): egy teljesen zárt ruhában valamivel egyszerűbb lett volna a „kikezdhetetlen erkölcsű feleség” pozíciójába helyezkedni, és a király gyanúsításának méltatlansága nagyobb hangsúlyt kapna.
Végig felfokozott állapotban van a teljes történet folyamán, de izgatottságának is vannak árnyalatai, nem veszítjük el az érdeklődésünket iránta. Az erőszak sem öli ki belőle a dacot: udvarhölgye elbocsájtása után hamar elhagyja a helyszínt a király engedélye nélkül. Később a lázadók támogatása (részt vesz Don Carlos spontán demonstrációján a németalföldiek mellett) már ebből logikusan következhet.
Emellett vallásossága sem mellékesen jelenik meg, nemcsak a nyakában lógó dekoratív kereszt által – úgy tűnik, hogy ő valóban hisz abban az értékrendben, amely a spanyol udvarban csak a felszínen jelenik meg. A király az egyház védelmezője, de morálisan mégsem tartja magát a parancsolatokhoz, míg Erzsébetnek végig bűntudata van szerelme miatt, bár nem csalta meg férjét.
Berecz Valter fotója
A királyhoz nem kötődik, és ezen nem csodálkozunk. Jó megoldás, hogy a rendező nem tartja magát az eredeti szövegkönyvhöz, így nem kell elájulni azért, mert házasságtöréssel vádolják. Ez nehezen hihető, ahhoz túl határozott, és egyébként sem állt annyira messze attól, hogy félrelépjen, maga is érzi. (Van is erre utalás a szövegben.) Ráadásul felmerülhet még az a kérdés is, hogy hol kezdődik a megcsalás? Carlosba tényleg szerelmes, ez egészen nyilvánvaló, a király ebben nem téved. Az ájulás helyette Fülöp lelöki a lépcsőn (nemcsak Carlost, őt is igénybe veszi ez a rendezés fizikailag is!), és ez a felépített viszonyokhoz jobban illik. Tényleg erről van szó képletesen is, az életét Fülöppel kötött házassága tette tönkre, akitől a tettlegesség sem áll távol.
Ezt az alakítást látva borítékolható, hogy Ádám Zsuzsanna a következő Erzsébetét már valahol külföldön fogja énekelni, ezekkel a kvalitásokkal nyilván ő is hamarosan a „hazajáró lelkek” közé fog tartozni. Örüljünk neki addig, amíg még itt láthatjuk.
IV.Eboli hercegnő – Gál Erika
Ahogy már említettem, az Eboli- szál a szokásosnál jobban kibontott, bár nincs a darabban eléggé megalapozva, a kapcsolat bonyolult előzményeiről csak Schiller tragédiájából értesülhetünk. Az operában pl. nincs egyetlen duettje sem Fülöppel, akinek a szeretője.
A rendező a hiányokat messzemenőkig pótolja. Néhány tekintetből átérezhettük a kapcsolatot már a király első megjelenésekor, az udvari jelenetben is. (Szerencsére ezt a kamera is kiemeli, akár el is sikkadhatott volna, élő előadásban nem feltétlenül néztük volna őket, amikor éppen más énekel.) Ami biztosnak látszik: mindkét félnek csak pótmegoldás a másik, így a kettőjük között létező intimitás nem adhatja azt, amit egyébként adhatna.
Gál Erika nagyszerű Eboli volt már korábban is (én 2014-ben láttam). Volt mire építenie, most ráadásul több játéklehetőséghez jut, még sokkal életközelibb lett az alak. Bízom benne, hogy a lépcsőzés nehézségeiért és a sokkal szebb jelmez elvesztéséért kárpótolta az, hogy a többiekhez fűződő kapcsolatai kidolgozásához több támogatást kapott a rendezőtől ezúttal, mint korábban.
Fülöp áriája közben - Berecz Valter fotója
Ez az Eboli jobb sorsra érdemes, életvidám, gyönyörű nő, aki bízik önmagában, hiszi, hogy bárkit megkaphat, mégis mindent elveszít. Erzsébethez hasonlóan saját sorsának alakulásáért maga is felelős. Annak ellenére lehetett vele rokonszenvezni, hogy bosszúszomja két ember romlásához is elvezet, de megértjük indítékait. Ha öncélúan gonosz lett volna, nyilván nem vall be semmit, és nem is járt volna pórul. (Az operákban sincs automatikus igazságszolgáltatás…) A darab végén rá is áldozatként tekintünk.
Mindenkinek jobb lett volna, ha Fülöp meglátja benne az alkalmas társat, de ez már csak azért is képtelenség, mert a király felemel és eldob embereket, képtelen az empátiára és a hosszútávú kötődésre.
Azt sosem tudjuk meg, hogy Don Carlos szerelme mennyire lett volna tartós, mert ez nem felé irányult, de ahogy látjuk, női vonzereje a trónörököst így sem hagyta hidegen, hogy Erzsébetbe volt szerelmes.
Ebben a magabiztos Eboliban azért nehéz meglátni az egykori tapasztalatlan lánykát, akit Fülöp elcsábított, kevéssé hihető, hogy át lett verve, inkább sejtjük, hogy hiúságának hízelgett a király érdeklődése, emiatt ment bele önként a viszonyba, esetleg remélve, hogy majd később eléri, hogy Fülöp feleségül vegye.
Szép megoldás, amikor Posa behozza Carlos kabátját és Eboli fogja meg elsőnek és tőle veszi el Erzsébet – már ekkor mindent tudunk, pedig még alig kezdődött el az előadás. Kevésbé tetszett, hogy nagy áriája közben (önleleplezése után) eltöri a királyné tükrét, majd egy kis darabjában nézegeti magát tovább. Kifejező ugyan, de valahogy mégsem éreztem, hogy illene Gál Erika karakteréhez.
V.A Főinkvizítor - Palerdi András
nem tűnik önmagában fenyegető alkatnak. A Főinkvizítor egy intézmény, az egyház képviseletében van jelen, többet jelent önmagánál. A hierarchia tetején, mások mozgásterének meghatározójaként létezik ÉS vakon dönt. Ennek a jelentősége nem sikkad el ebben az előadásban sem.
Néha elég nyomasztó az is, ha valaki személyes indulatok nélkül a megdönthetetlen szabályokra hivatkozik, és tehetetlenné válunk ezekkel szemben. Általa érezzük, hogy ezzel a rendszerrel nem lehet mit kezdeni, nem tudja legyűrni a király sem, nincsenek kivételek és csodák. Lehet ezen dühöngeni, de falakba ütközünk és nincs megoldás. Kifejező megoldás volt, hogy a főpapot körülvevő hat kutya lehetetlenné tette, hogy Fülöp közel menjen hozzá, és a királyt később le is szorítják a földre.
A Főinkvizítor megjelenik - Berecz Valter fotója
(Erről és a megkerülhetetlen szabályokról éppen az jutott eszembe, hogy mennyire kegyetlen is ez, hogy üres nézőtér előtt kellett bemutatni ezt az előadást a korlátozások miatt, miközben sokan várták, és biztosan mind a hat tervezett alkalom tele lett volna.)
Palerdi András alakításáról csak annyit: „Bravo, bene, cosí si fa.” (Túlzás lenne azt mondani egy invizítorra, hogy szerethető, de pontosan beleillett a koncepcióba, olyan, amilyenre szüksége volt az előadásnak.)
VI.Posa márki – Szegedi Csaba
Szegedi Csaba pályája szépen ível, a blogomon talán az elmúlt nyolc év minden (itthoni) mérföldkövét meg is örökítettem. Ez a Posa márki egy ilyen újabb jelentős állomás.
Posa a fő mozgatója minden Don Carlos előadásnak, az ő jószándéka nélkül ilyen gyorsan nem következne be a látványos tragédia, „csak” depresszióba süppedve élné le maradék évtizedeit a királyi család. Megjelenik, és már kezdő mondataiban rátukmálja a saját életprogramját a szerelmi fájdalmába süllyedt Carlosra, aki magától egyáltalán nem gondolna a németalföldi lázadók felkarolására. Posa nem fél irányító szerepbe lépni, mindent jobban tud, de nagyon sok „apróságot” (a körülötte élők lelki alkatát) nem vesz figyelembe. Nem jön rá, hogy Carlos túl impulzív alkat, nem alkalmas kormányzónak alapállapotában sem (nem tudná nagyapja örökségét átvenni, az előadásban megjelenő „követ” tolni), nemhogy szerelmi fájdalomtól meggyötörten. Nélküle a Carlos-Eboli jelenet sem alakulna ennyire rosszul, és nem éleződne ki a konfliktus sem a király és fia között.
Ennyi jóindulatnak csak tragédia lehet a következménye, bár ez a Posa nem az intrikus-baritonok közé tartozik, de a hatása nemigen lehetne ennél katasztrofálisabb. (Mi lenne, ha ennyi energiával a szereplők tönkretételén munkálkodna?)
Posának jót tett volna, de akkor darab sincs, ha Fodor Ákos „Tanács”-át ismeri, és annak szellemében jár el:
„Ne habozz: akit,
amit, amint megláttál:
azonnal hagyd úgy.”
Szegedi Csaba Posa márkijának elhisszük, hogy kivételes ember, aki saját magára nem gondol, hanem elsősorban világjobbító, és nemes célja miatt még kényszeredetten Fülöp szolgálatába is beáll, bár végig érzi, hogy ez túl nagy megalkuvás, nem tud azonosulni a király értékrendjével. A vele folytatott nagy beszélgetésében megrázkódik, és furcsa oldalpillantásokat vet a vállára nehezedő királyi kézre. Ennyiből is átjön, hogy kényelmetlen számára a helyzet, és azonnal nem tudja, hogy mi tévő legyen, túl nagy a megtiszteltetés. Később hasonló üzenetet hordoz, ahogy az inkvizíciós jelenetben először nem akar közvetlenül a király mellé állni, és aztán Lerma grófnak előzékenyen átengedi a helyét. Fészkelődéséről eszünkbe jutnak mindazok, akik akármilyen politikus mögött „igaz emberként/nagy művészként” bedobják személyiségük súlyát és elértéktelenednek biodíszlet funkciójukban. Posára ez a sors várt volna, ha hosszabban a király mellett marad.
Jó partnere Bretz Gábornak, elhihető, hogy a király megosztja vele kétségeit, és az is, hogy őszinte kitörése hatására megrendül, és még az is szerencsés, hogy Szegedi Csaba alkata stabilitást áraszt, rá lehet támaszkodni és pozitív kisugárzása van.
Börtön-kép - Carlos és Posa márki -Berecz Valter fotója
Posa elsősorban értelmes halálra vágyik, és hisz abban, hogy elérhet valamit ezzel. Ennek a lehetetlensége, és a helyzet visszássága is kifejeződik a rendezésben, amikor a ténylegesen börtönben sínylődő Carlosnak (aki fejjel lefelé van lógatva éppen!) saját önfeláldozásáról beszél. Ebből is látszik, hogy Frank Hilbrich árnyaltan értelmezi a figurát, nem a megszokott sematikus módon, nagy hazafiként.
Róla egy másik pozitív bariton hős is eszünkbe juthat (Szegedi Csaba szintén énekelte), mégpedig Bánk bán. Mindketten azt hiszik, hogy jobban tudják, hogy mit kellene a világ jobbítása érdekében tenni, idealisták, fűti őket a jószándék, de mindketten több ember romlását okozták.
Ezen el lehet gondolkodni, hogy milyen káros mellékhatása lehet egy rosszul, de olajozottan működő rendszerbe kívülről valamiféle elvont eszme nevében hebehurgya módon beavatkozni…
VII. „Egy szerzetes” (V. Károly) – Gábor Géza
Ahogy a korábbi darabelemző posztomban kifejtettem, sok Don Carlos-előadás gyenge pontja épp V. Károly, aki az előadás legelején és legvégén szerepel, a záróképben együtt Fülöppel és a Főinkvizítorral így semmiképp nem lehet takarékos megoldással (kettőzéssel) megoldani. Nem lehet „futottak még” énekes, mert mégis ő az, akitől még a Főinkvizítor is tart, ő van a hierarchia csúcsán, de a szerep igényessége és rövidsége egyszerre jelenti azt, hogy igazán nem tölthet el senkit örömmel, ha megkapja, már amennyiben valóban alkalmas rá ÉS már se nem pályakezdő, és még nincs is pályája végső szakaszában. Aki ezt tudja, az akár Fülöpöt is énekelhetné. Ez nem kis bökkenő, és senkit nem fog megvigasztalni, hogy dramaturgiailag fontos.
Gábor Géza alázatos énekes, és odateszi magát rendesen, bár most nem kap oroszlánrészt a produkció terheiből, mint egy hónapja Ozminként. Ezúttal szerencséje van a rendezéssel is, amely ezt a szerepet emeli meg legjobban.
Egy szerzetes: Gábor Géza - Erzsébet áriája közben, V. felvonás - Nagy Attila fotója
Rejtélyes alak ez a „könyv-görgeteget” maga előtt toló alak, aki vezeklő remetének tűnik leginkább. A szövegben megjelenő hatalomról való lemondás szándéka ilyen erős és többször megismételt vizuális gesztusként jelenik meg. (Nem lényegtelen, hogy a második rész elején leteszi a terhét Fülöp víziójában, képletesen is átadja ezt a terhet fiának, aki nem kezdi tovább görgetni, de nyomasztja már a tudat is, hogy kellene, mert ott van.)
Nem csak a görgeteget alkotó könyvek mibenlétén gondolkodhatunk el, de ez a többször ismétlődő kép feltehetően mindenkinek eszébe juttatja Sziszifusz történetét, akihez értelmetlen erőlködése, kudarca is hozzátartozik, de ennél is fontosabb a meg nem szűnő küzdés szükséglete. Camus elemzése szerint emiatt a csúcs felé haladva minden bizonnyal boldog.
---------------------------------------------------------------------------------------
Erről a szituációról nekem maga a blogírás jutott eszembe, a próbálkozás az előadás megismerésre, majd a gondolatok átadására, amely menet közben boldoggá tesz (ún. flow tevékenység ez, nem is kérdés számomra), bár pontosan tudom, hogy nem adható vissza egy előadás szövegben – ahogy látjuk a közvetítéseket, száz százalékosan felvétellel sem.
Azt is tudom, hogy feltehetően kevés ember lesz, akihez mindez ténylegesen eljut, és közöttük se sok, aki ezt a 15 (!) oldalt alaposan végigolvasta és átgondolta (aki igen, annak köszönöm!), és lehet, hogy még ők sem azzal fejezik be az olvasást, hogy érdemes volt, és akadt benne számukra is továbbgondolásra érdemes mozzanat. Olyan aztán meg pláne nagyon kevés, aki még megosztásra is érdemesnek tartja. Ebben a tudatban írtam meg több, mint 1900 előadásról nyolc év alatt.
Igen, sokakat maximum egy oldalnyi szöveggel lehetne elérni, de akkor hol maradnának a részletek, az előadás bemutatása, hogy valaki esetleg utólag rájöjjön, hogy miért kellene még egyszer visszaülni rá? Ez lenne a valódi cél, és ez szükségszerűen teljesen nem valósulhat meg soha, mindegy hány napnyi energiát teszek bele. (Ebbe eddig hármat, de nem szívesen engedem el ezt most még mindig.) - De „ha reménytelen a lehetetlen, elbukásunk is ünnepély” – jut eszembe ismét Nagy Lászlótól vett mottóm, amelyet a darabban leginkább Posa mondhatna.
-------------------------------------------------------------------------------------
Ez a titokzatos szerzetes viszont nem feltétlenül boldog vezeklés közben, végig érzi a reménytelenséget, amely az előadás végén vizuálisan is kifejeződik, amikor már szinte felér a lépcsősor tetejére…. Csak az a biztos vele kapcsolatban, hogy hozzá kapcsolódik az előadás utolsó, és a mű ismerői számára is váratlan fordulata, amely ugyan nem darabidegen, de azért nem is evidens a korábbiak után. (Nem szpoilerezem le, nézzétek meg az előadást jövőre, bár már jelent meg kritika, amelyik néhány tömör sorban az előadás minden váratlan fordulatát összegezte.)
Idén úgy tűnik, hogy Gábor Gézát mindig érinti a rendezői csavar, a Szöktetés végén is így történt, így ezek után még inkább kíváncsi vagyok, milyen sorsra jut majd a Hoffmann meséiben, amelynek március 20-ra várhatjuk a bemutatóját.
Kocsár Balázs - Berecz Valter fotója
A főszereplők végigtekintése után összegzésként elmondható:
Az előadás nagy élmény volt, de a maszkot viselő kórus, zenekar és a szintén maszkos karmester Kocsár Balázs látványa is arra emlékeztetett folyamatosan, hogy jó ez, de mégsem az igazi.
Élőben, maszk nélkül, teltházzal az Erkelben, a kiírt hat alkalommal lett volna a legjobb ezt látni. A nézők hiányát most nem próbálták konzerv-taps bejátszásával tompítani a felvétel készítői, így a meghajlás jelenete torokszorító élménnyé vált itt a számítógép előtt ülve is. A személyes találkozások tiltása mellett a közösségi élmény elmaradása is fájó, különösen azoknak, akiknek eddig ez az életük részét képezte.
Néma tapsrend - Ligeti Edina fotója
Nincs mit tenni, a vírussal és a korlátozó intézkedések szemben épp olyan tehetetlenek vagyunk, mint az előadás főszereplői – beleértve a királyt, a hatalom birtokosát is. Ezzel a folyamatos hiányérzettel lehet együttélni, és persze kihasználni a közvetítések adta lehetőségeket, amelyek meg eddig nem voltak.
Várom a folytatást, a következő szombatot, amikor egy olyan kortárs művet (Ments meg, Uram!) láthatunk majd nagyszerű énekesekkel, amelyik állítólag nagyon jól sikerült – ebből még tavasszal tudtak egy élő előadást tartani. Miután arról egyáltalán semmit nem tudok, várhatóan az a bejegyzésem rövidebb is lesz, ez az, ami szinte biztosra ígérhetek.
PS.A bejegyzésben az Operaház FB-oldaláról Berecz Valter, Nagy Attila és Ligeti Edina fotóit használtam fel. Ahogy lesz több kép is, még pótlólag felhasználom azokat is.
