Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (53) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (53) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (85) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (25) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (281) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (24) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Izsák Lili (24) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (43) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (21) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) Opera (629) opera (21) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (96) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (27) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (29) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (22) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (25) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (20) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (20) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (59) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Nem lesznek aranyásók, sem romantika, sem elandalodás, sem igazi happyend, lesz helyette viszont a valóság tükrözése, egy megrázó történet, jó énekesekkel.

Ez van, ezt kell szeretni, és lehet is szeretni. Én megszerettem, igaz többször is láttam, és úgy könnyű. (Minél többet foglalkozik az ember valamivel, annál valószínűbb, hogy ez a folyamat bekövetkezik.) 

020 0U0B2577 resizeSzegedi Csaba (seriff) és Cseh Antal Bátori Évával, aki éppen egy bűnözőt rejteget, és erről csak most értesült nemrég

Ha valaki előre elfogadja, hogy 47 évvel az utolsó bemutató után az Operaház NEM klasszikus rendezésben, NEM a librettó instrukciói szerint mutatja be a Vadnyugaton (1850 körül) játszódó és eredetileg egyetlen főszereplő halálát sem megkövetelő Puccini operát a Puccini-évad kezdetén, AKKOR elég jó estéje lehet az Erkel Színházban.

Ez most nem az évi 36 premier egyike, hanem fél év után az első igazi operaházi esemény, így minden hivatalos fórumon lesz róla kritika, csak nem biztos, hogy addig megjelennek, amíg van esély a megtekintésre is, emiatt ajánló funkciót a legtöbb nem tölthet majd be (esetleg a két májusi előadásra.  Én viszont kifejezetten AJÁNLÓ szándékkal írom le benyomásaimat az első szereposztásról, Bátori Éva – Gaston Rivero – Szegedi Csaba hármasáról, hogy ez a néhány gondolat a későbbi előadások nézőit felkészítse a várható élményre. Nekem sikerült megszeretnem az előadást ebben a szereposztásban - láthatóak még:  13-án. (A másik szereposztásban Rálik Szilvia, Boncsér Gergely és Florin Estefan lép színre, mégpedig: dec.  9-én délelőtt és 16-án, a 14 kisebb szerepet ugyanazok játsszák minden este, mostanára már nagyon összeérett csapatot alkotnak, élmény nézni a mellékszereplők minden kis megmozdulását is - mindenki megérdemli, hogy egyenként is említődjenek..)

Ennyi szünet után talán furcsán vette volna ki magát, ha az Operaház „2.0”-snak hirdeti meg az előadást, ahogy ezt nem olyan régen a Bohémélettel, illetve a Figaro házasságával már megtette. Pedig ez lett volna a legjobb megoldás, még határozottabban előre jelezni a különbséget, mert ennek a tudata is segít. Az előadás élvezetének semmi nem árthat jobban, mintha valaki képben van az eredeti művel kapcsolatban, és vadnyugati kocsmát vár az első kép helyszínének, és a függöny felhúzása után helyette ez a színpadkép fogadja:

007 A47A4276 resizelátványtervező: Zinovy Margolin – jelmezek: OIga Shaishmelashvili - a fotó az Operaház képgalériájáról származik

A rendező, Vasilij Barkhatov elmondta az Opera Café műsorában is, hogy Puccini olyan pontos leírást ad a cselekményről, hogy ezt bármely néző is megrendezhetné, aki ért a kottához, és nehéz ettől eltérni. Ez magas labda, mert az Opera törzsnézőinek jelentős többsége mondaná erre, hogy akkor mi a fészkes fenének kellene eltérni????

Be kell látnunk, hogy egy nem-megélhetési rendezőnek semmi kedve nem lehet egy játékmesteri feladathoz, semmi kihívás nincs egy ilyen klasszikus rendezésben, már amennyiben van elég forrás illúziókeltő díszlet kiállítására. Ez is tényező, lássuk be, egy igazán alaposan kidolgozott korhű díszlet sokkal drágább lett volna. (A 81 éve futó Bohéméletet is a szép díszlet dominálja, ha néhány kellékkel, fekete térben - ahogy egy próbán szokás - játszanák ugyanazok az énekesek, a közönség nem rajongana azért sem, hiába lenne a rendezés azonos..)

A színház feladatai közé tartozik, hogy tükröt tartson nekünk, a jelen valóságáról beszéljen, és az opera is színházi műfaj, bár ettől mégis – pláne Puccinitól – az érzelmekre ható történetet várnak legtöbben, amely alkalmas az elandalodásra, magyarán: kikapcsolódást és nem bekapcsolódást.

Mivel az előadás élesen szembe megy a nézői elvárásokkal, muszáj előre átállítani magunkat, és elfogadni, hogy ez lesz – a csövek éppúgy ott maradnak az Erkel színpadán, mint ahogy az Operaház (vagy bármely másik színház) műsorpolitikáján, illetve a jelenlegi felújítási munkálatok alakulásán sem tudunk változtatni, így csak a saját hozzáállásunk az, amit módosítva mégis esélyt kapunk egy jó élményre.

Aranyásó-romantika helyett tehát szembenézés következik, csak az előjel változott meg, de a mű abszolút értéke változatlan, mondhatnám azt is. A zene eredetileg illeszkedett a cselekményhez, most pedig erős kontrasztot képez az előadás látványvilágával, pontosan úgy, ahogy a hétköznapi valósággal is szembe állítható. (Naponta átérzem ezt, ahogy a Hegyalja út zajában próbálkozom Bachot, Mozartot, miegymást hallgatni…) Ahogy a világot megéljük, nem azonos azzal, ahogy szeretnénk megélni, és ez így marad az Erkel falai között is.

Az átalakítások fő ellensége mindig a librettók szövege, amelyet viszont szentnek és sérthetetlennek tekintenek, és így a rendezőnek számolnia kell azzal, hogy a néző megakad, mert nem az történik a színpadon, amiről beszélnek. Az előadás első két felvonásában kisebb ellentmondások vannak csak, a néző ezeken lehet, hogy hajlandó átsiklani, pláne, ha nem is nézi a feliratot. A harmadik felvonásban komoly gondok lépnek fel, de egy működő ötlettel - a jelenetek egy része a sebesült rémlátomásaként jelenik meg - mégis a legfőbb bajokat áthidalják.

026 VAL02659 resizeRémlátás - előtérben a valóban jelenlévő Bátori Évával és Gaston Riveróval

Ebben a darabban a humor nem teng túl, de ahol lehet, a rendező mégis megpróbálja bevetni. (Pici dolog, de nagyon szerethető ötlet: a főszereplőt fenyegető "aranyásók" mindenféle tárgyakat tartanak a kezükben, a seriff süteményes tányért, van aki ásót,  a banditát köröző Ashby  viszont egy dugóhúzót.)

A kezdő helyszín – ahogy ezt már szintén közölte a rendező – most Nyugat-Európa, egy város külterülete, ahol (nyilván a csövekben) illegális bevándorlók laknak, akik különféle munkából élnek. Származásuk eltérő, ruházatuk utal is erre, így igazi közösséggé nem kovácsolódhatnak össze, bár van néhány közös vonásuk: kártyázni úgy néz ki mindenki szeret, és majdnem mindenki szerelmes (a librettó előírása szerint is) Minnie-be, aki ugyan kereskedőnek tűnik (a cigaretta ellátásukat oldja meg), de mégis inkább valamiféle szociális munkásnak tűnik.

Ez is jelentős különbség, az eredetiben a „Polka” egy kocsmaféle hely, mindenki közös bázisa, és ennek a tulajdonosa Minnie, akihez az aranyásók betérnek egy-egy italra, egy-egy jó szóért. Ehelyett vannak a csövek, amelyek hatásosak és kifejezőek, de inkább idegenséget és egymástól elválasztottságot jelentenek, otthonosságra semmiképp nem utalnak. Ráadásul a nézőtér kevés helyéről látni mindbe bele, és az az érzés foghat el minket, hogy valamiről mégis lemaradunk. A kórus tagjai ugyan az első felvonásban a csövek belsejében helyezkednek el, de minden igazán fontos dolog a csövek előtt történik.

Az aranyásóktól nem nagy a távolság a migránsokig, azt leszámítva, hogy az előbbieket lassan kétszáz év távlatából romantika övezi annak ellenére is, hogy Jack London óta tisztában vagyunk nyomorúságaikkal is, viszont az utóbbiak emlegetése majdnem mindenkit zavar, vagy azért, mert utálja az ezzel kapcsolatos kormánypropagandát, vagy azért, mert hitelt adva ennek, fél a migránsveszélytől. Ezen nem segít az sem, hogy hangsúlyozzák az alkotók, hogy ez NYUGAT-Európa (a Nyugat lánya a cím), de ettől még bőven lesznek, akik a mi viszonyainkra gondolnak. Nyilván lehetett volna akkor még egy lépést közelíteni felénk, és esetleg azokról beszélni, akik a fővárosban élnek különféle színvonalú szállókon, mivel vidéken nincs elég munka, de mivel a rendező orosz, ennyire mégsem közelíthetett a mi világunkhoz. (Nekem azonnal ezek az emberek jutottak eszembe az első felvonás alatt, a házunkban folyó építkezés-sorozat alatt évekig voltam napi kapcsolatban ilyen helyzetű munkásokkal, melegítgettem az ebédjüket naponta, együtt szidtuk a munkáltatójukat. Egy ilyen, még jobban eltolt történethez lenne személyesen is közöm, és lehet, hogy ezzel nem vagyok egyedül.)

A rendező jelmezzel (tervező: Olga Shaishmelashvili)  is igyekszik a három főszereplő közegét alkotó karaktereket (13 férfi!) jól elkülöníteni egymástól, akiknek a szerepe terjedelmileg a beéneklésre sem elég, viszont többségük még az utolsó felvonásban is megjelenhet. (Hiába Puccini nem Mozart, nem gondolt arra, hogy minden szereplőjének adjon egy-egy hatásos áriát, ahogy például a Figaro házasságában a kisebb szereplők is megvillanthatják képességeiket, itt némi túlzással három főnek statisztál összesen 14 énekes.)

Az egész első felvonás apró jelenetekből áll össze, minden és mindenki a seriff és Minnie jellemének árnyalását szolgálja, a többi szereplőhöz való viszonyulásuk rengeteg információt hordoz - üresjáratok nincsenek, mindig van valaki, aki éppen a figyelem középpontjába kerül átmenetileg, és mindig mindenkinek van dolga, a rendező irányít minket, hogy a legfőbb történések ne sikkadjanak el. Ugyanúgy élnek a színpadon, ahogy a Mohácsi-előadásokban szoktak, mindenkinek megvan a külön élete, attól, hogy a főszereplők beszélgetnek, a többiek is mind a saját dolgukkal vannak elfoglalva. Ez vonatkozik a "csőlakó" kórustagokra is, akik szintén mind egyéni ruhát kapnak, és nem csak körülbelül, hanem egészen más karakterűt. 

Káldi Kiss András, a vándorénekes csak egy-két percre tűnik fel az elején– viszont a csövek tetején lépdelve érkezik, így megjegyezhető, bár dala nem hosszú, viszont nagyon szép a dallama és a kórus is, és a szólisták egy része is be tud kapcsolódni.

A bevándorlók együttese igazi közösség benyomását nem kelti, annak ellenére, hogy az előadók igazi csapatként dolgoztak ebben az előadásban, sokkal inkább, mint ahogy ezt általában megszokhattuk. Többször láttam, és mostanára már egészen nagy összhang jött létre köztük.Néhány eseményre mégis többé-kevésbé egyöntetűen kell reagálniuk, mint például az első „sokkhatásra”, amikor Larkens kikattan, és számára összekalapoznak annyi pénzt, hogy hazatérhessen. (De jól esik látni, hogy vannak akik méltatlankodnak, hogy a kártya-pénzt is bedobja nekik Sonora, és ez így sokkal valószínűbb, mintha mindenki egyetértésben cselekedne.)  Ez a jelenet még egészen a mű elején van, a szerző egy villanásnyi idő alatt megmutatja ennek az életmódnak a kibírhatatlanságát, amelyhez a többiek mind képesek voltak valamennyire idomulni, csak ez az egy ember tört össze a próbálkozás közben.

Gábor Géza alkatával, hangjával és színpadi jelenlétével is dominál, még jóval előbb felkelti a figyelmünk kényszeres arcmosásának ismételgetésével, mint ahogy megszólal. Elgondolkodtató, hogy éppen basszus hangra írt szerep, kifejező, hogy egy látszólag erős és magabiztos ember esik szét előttünk. (Jut eszembe, Gábor Géza nagyszerűen énekelt nemrég Pécsett a Kodály Központban, egy minden összetevőjében kiemelkedően jól sikerült Requiem előadásban.)

A kártyázás, mint pótcselekvés megmaradt, időtlen, kedélyes jelenetet lehet erre rendezni, így nem volt értelme helyette mást kitalálni. Erdős Attila, aki láthatóan élő pizza-reklámként keresi a kenyerét, Kiss Tivadar, Kristofori Ferenc, Rezsnyák Róbert, Ujvári Gergely mind benne vannak a játékban, és közülük a hamiskártyás Geiger Lajos (izgalmas parókájában igazi csövesnek néz ki, de jól áll neki), akit a többiek eredetileg meglincselnének, a seriff „mindössze” megbélyegez. (A librettóból kitűnik, hogy akár meg is ölhetnék, és ehhez képest jól jár a megbélyegzéssel, azzal, hogy többet nem kártyázhat.)

003 0U0B4716 resizeA tetoválási jelenet: Kristofori Ferenc, Rezsnyák Róbert, Erdős Attila, Geiger Lajos, Ujvári Gergely, Bakonyi Marcell, Balczó Péter, Florin Estefan (2. szereposztás seriffje), Kiss Tivadar

A kártyázás nagyon fontos dramaturgiailag, megelőlegezi a nagyjelenetet, a seriff és Minnie partiját, amely szintén csalással végződik. Az első csalás megbüntetésének  jelenete kicsit "megcsúszik", a seriff nem tud a tetoválással a zene által kijelölt időn belül végezni, és még dolgozik, amikor már a éppen érkező Ashbyvel tárgyal - így kisebb hangsúly kerül a Wells Fargo társaság ügynökének megérkezésére, és mellékesen (így viszont természetesen) kerül szóba a körözött bűnöző témája.

Bakonyi Marcell kívülállása egészen végig érződik, piros overallja is kiemeli a tömegből, csak munkaügyben van jelen, talán ő az egyetlen olyan férfi, akit Minnie lénye nem érint meg igazán, ő nem szorul segítségre – a rendező ennek megfelelően az események peremére is rendezi a harmadik felvonásban. Élmény hallgatni, amennyire tisztán énekel olaszul, és neki van is annyi önálló szövege, hogy ez feltűnhessen.

Az első felvonás vége felé szintén csak rövid időre jelenik meg Kiss András, a keresett bűnöző szolgája, vele szemben is látjuk a seriff határozott és erőszakos viselkedését.

Kőrösi András játékán a kaposvári iskola nyomai érződnek, érvényesen tud jelen lenni pótcselekvések nélkül, már az is felkelti a figyelmet, ahogy a háttérben áll, nemcsak az, amikor ennivalót próbál kérni az árustól. Az ő párja, Minnie szolgálója, Heiter Melinda csak a második felvonásban lép elénk. Egyetlen női mellékszereplőként hangsúlyossá válik jelenléte, egy másik utat – a gyerekes anya sorsát – mutatja. Látjuk, hogy végül nála kötnek ki azok az ajándékok, amelyeket Minnie rajongóitól kapott.

A felsoroltaknál többet énekelhet, és egy hajszállal több figyelmet is kap Cseh Antal Sonoraként, aki Minnie-be az átlagosnál szerelmesebb, és jobban féltékeny rá. A kezéhez szinte hozzánőtt a baseball ütő, amelyet később ott is hagy Minnie-nek, hogy megvédhesse magát a bűnöző ellen. Fontos fejlemény, ahogy először a seriff riválisaként lép fel, viszont később felismerve, hogy a szerencsés vetélytárs mégis a titokzatos idegen, mégis összefognak. "Johnssonnak" az igazi bűne a férfiak szemében nem a rablás, hanem Minnie elcsábítása, és ezt a rendezés kellően alá is támasztja, ahogy persze Minnie sem dobná ki a bűnözőt, ha nem derül ki számára, hogy egy másik nő a szeretője. A szerelem ebben a darabban is birtoklási vágyat jelent, és ez alól nincs kivétel. (A végén emiatt is katartikus, amikor a férfiak képessé válnak Minnie elengedésére. Ebben a jelenetben mára az említett Cseh Antal már egészen kiváló volt, az ő tragédiáját is át lehetett élni.)

A kisebb szereplők közül mégis Balczó Péter az, akit legjobban megszeretünk. Itt nem pincér, hanem mozgóárus, aki Minnie iránt igazán elkötelezett, így is szereti, hogy tudja, hogy nem ő a „preferált férfi”, támogatja a bűnöző rejtegetésében is. A sebesült betegágyánál is ott virraszt. Ezt a nem követelőző, alázatos szeretetet megjegyezzük neki, ahogy azt sem felejtem, hogy mennyire jól énekelte nemrég a Verdi Requiem tenor szólamát Szegeden.

A rendező megváltoztatta a közeget, de ettől a romantikus, kölcsönös és happy enddel végződő szerelem még akár változatlanul megmaradhatott volna a "szociális munkás" és a körözött bűnöző között – feltételezhetnénk.

A bariton mindenesetre most is ott van, hogy megakadályozza a szemünk előtt formálódó vonzalom beteljesedését.

Szegedi Csaba jelenléte seriffként (azaz itt rendőrként) is nagyon erőteljes, neki nem árt a modernizálás sem. Nem olyan régen, a Porgyban is jól állt neki a maffiózó szerep, és most a túlsó oldalon is jól érzi magát. Süt belőle az erő, amely pillanatok alatt átcsap agresszióba, és nem lepődünk meg, hogy Minnie nem szeret bele, viszont csodáljuk, hogy nem hajol meg előtte. Kettejük póker partija az előadás legfeszültebb jelenete, érezzük, hogy van tét. Jelenléte különösen intenzív, minden egyes pillanatában feszült, a bosszú és a szerelmi vágy egyszerre hevíti. Napokon belül beáll a Bohéméletbe is Marcellónak, amely viszont nem "gonosz bariton" szerep, várhatóan abban is az előadás egyik fő mozgatója lesz. Az egyik olyan énekes, aki az elmúlt években egészen látványosan felfutott, és tavaly is sorban láthattuk a jobbnál jobb alakításait, az előadás fontos tartóoszlopa most is.  

A szerencsés vetélytárs, Johnson, avagy Ramarrez, a bandita megformálója - László Boldizsár balesete miatt - jelenleg Gaston Rivero, aki igazán szép tenor hang birtokosa, és játékával elhiteti velünk a szerelmes gazembert, sőt, még megvennénk tőle azt is, hogy majd jó útra fog térni.  De ez még mind nem elég pozitívum: megszületik a KAPCSOLAT is a címszereplővel. A (számomra) depresszív hangulatú szoba-díszleten is átsiklottam, mert a szerelmi drámába még így is bele tudtam magam élni, és mégis ennél az operánál ez a legfontosabb, ha megvan a három megfelelő szereplő, akkor minden koncepciót igazolni tud.

016 0U0B2601 resizeGaston Rivero éppen a bizonyítványát magyarázza...

Az előadást mégis a drámai szoprán viszi a vállán, Bátori Éva, akivel nagyon könnyen lehet azonosulni, és valóban drukkolni kezdünk neki, hogy jól alakuljon a sorsa. Neki való a szerep valóban, és játékát nézve feltételeztem, hogy már több rendezésben énekelhette, egészen beleivódtak Minnie gesztusai. (Mint kiderült, a tenor énekelte már a szerepet korábban sokszor, Bátori Éva viszont csak egyetlen rendezésben négy alkalommal volt Minnie, több mint 10 évvel ezelőtt, Seattle-ben. A befektetett őrült mennyiségű munka az, ami látszik.

Bátori Éva érett, mindenki számára vonzó és a közönség által is szerethető nőt játszik, aki egész életében az "igazit" várta, akit egykor egy futó találkozás során felfedezni is vélt egy idegenben, aki most másodszor is felbukkan. Képes hinni a csodában, hogy meg fog érkezni az életébe "a tökéletes megoldás", és talán éppen ez a hit segíti át a kudarcokon, emiatt nem ég ki belőle a szenvedély, és van benne erő, hogy a környezetében lévő összes nyomorult férfit támogatni tudja egészen Johnson megjelenéséig, amíg nem lesz saját élete. A naivitás és a határozott erő egyaránt megjelenik alkatában, és - ha nem is könnyen -, de még az első felvonás "iskolásdiját" is el tudjuk neki fogadni, mi is nyugodtan nézzük őt, ahogy a bevándorlók. A második felvonás a leghálásabb számára, az, ahogy a férfi érkezésére vár,a ruhákat és a cipőket válogatja,  egészen megfogott, átérezzük, hogy milyen az, amikor valaki egész életében ezt az estét várja, és a tárgyak hirtelen felmondják a szolgálatot - a cipő például szűknek bizonyul...Rokonszenvünk az övé.

012 0U0B2540 resize

Az énekes szenvedélyes, dinamikus, lendülete egészen az előadás végéig kitart, nem hal ki belőle az álmodozás képessége sem. „L`amore é un`altra cosa” - mondja a seriffnek, elbeszéli szülei minta-házasságát, kijelenti, hogy majd ő is talál egy embert magának, erre bejön az idegen – dramaturgiailag kevéssé lehetne erősebb megoldást alkalmazni. 

Míg Puccini nem hagy kétséget afelől, hogy hősei életben maradnak, hagyják őket együtt szabadon távozni, ebben az előadásban a rendező kétértelművé teszi a véget. A végső kép alkalmas arra, hogy a néző - ha nagyon akarja - elringassa magát, és happy endet képzeljen a párnak, másfelől felfoghatjuk tragikusan is, de még utóbbi eset is adhat kapaszkodót nekünk: bár közös életet nem képzelünk a szereplőknek, de erről a férfiról, aki belehalt a sebébe, sosem fog kiderülni, hogy nem volt ő sem az igazi, emlékképként még tovább segítheti a hősnő életét. (Nem kizárt, hogy egy elérhető, valódi, nem tökéletes férfival együtt élni nehezebb, mint egy illúzióval/emlékképpel.)

Összegzésképpen elmondható, hogy A Nyugat lánya ebben a modernizált változatban színvonalas zenés színház, megérinthet minket, amennyiben hajlandóak vagyunk az átalakításokkal kapcsolatos előítéleteinket otthon hagyni. Tényleg a mi antennánkon múlik, hogy erre vevők vagyunk-e vagy sem. Ha jól csináljuk, kaphatunk ettől a három órától egy szerelmi drámát, inspirációt arra, hogy netán még saját kapcsolati viszonyainkat is átgondoljuk. Ne feledkezzünk el az élvezetes zenéről sem, amelyet ezúttal Kocsár Balázs vezényletével hallgathattunk az Operaház zenekarától.

47326412 1924361237633607 1355067065265815552 nA kép bal szélén a rendező - és szinte mindenki a csapatból

 PS. A fotók az Operaház galériájáról származnak, ahol jóval több is megtekinthető, kivéve a legutolsót, amelyik Szegedi Csaba hivatalos oldaláról származik.

 

Címkék: Opera Boncsér Gergely Kiss Tivadar Bátori Éva Káldi Kiss András Rálik Szilvia Gábor Géza Cseh Antal Balczó Péter Szegedi Csaba Rezsnyák Róbert Heiter Melinda Kiss András Erdős Attila Kristofori Ferenc Bakonyi Marcell A Nyugat lánya Ujvári Gergely Florin Estefan Gaston Rivero Vasilij Barkhatov Zinovy Margolin Olga Shaishmelashvili

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5614404222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lento_barbaro 2018.12.07. 23:52:26

Kedves MakkZs!
Tegnap volt szerencsém megnézni, meghallgatni ezt az előadást. Az előbbit, azaz vizuális élményt kellett volna kihagynom. Nincs rá más szavam, mint az undor. Ön bámulatos önuralommal, toleranciával ismerteti ezt a rendezői "alkotást", amely "szembe megy a nézői elvárásokkal". Ez az önnön zsenialitásától bizonyára permanensen alélt orosz cukifiú (kötetlen beszélgetésben több ennél jellemzőbb meghatározásom lenne) tönkretette úgy kétszáz (?) ember kiváló munkáját.
Az énekesek előadása kifogástalan, Bátori Éva valóban hibátlan, az Ön minden dicsérő szava passzol. Puccini zenéje időnként hipnotikus hatású, csak ne kellett volna folyton azt a förtelmet nézni, amit ez az orosz kitalált. Ön indokolatlanul szerényen határozza meg magát mezei nézőnek, az valójában én inkább vagyok :-) Még gyakorló műszaki, aki az élő előadású kultúrát nem minden nap fogyaszthatja. Még úgy 10-15 éve émelygősnek találtam Puccini zenéjét, ma már ezt a darabot is (amiről talán kimondható, hogy nem a szerző legjobbja) szívesen meghallgatnám még vagy egy tucatszor. De ennek a színpadnak a látványa szinte fizikai rosszullétet okozott.
Én nem tudok olyan toleráns lenni mint Ön. Nyilván nem ismerem a művészeti életet, és ezért teszem fel a hitetlenkedő kérdést: nem volt senki, aki még egy megfelelő fázisban azt mondta volna, hogy állj, ezt így NEM? Pucciniért, a kiváló előadókért és a legvégén a nézőért.

MakkZs 2018.12.08. 00:04:51

Kedves @lento_barbaro: a bejegyzésem elején nagy gondot fordítottam, hogy leírjam, az előadást csak akkor lehet élvezni, ha valaki rákészül, hogy mi várható. Ahogy az első alkalommal - egy próbán - ránéztem a díszletre, azonnal tudtam, hogy ez lesz az operaházi törzsnézők jelentős részének a reakciója. A nézők a legtöbb modern rendezésnél azonnal felfogják, hogy a mai korba helyezés azt jelenti, hogy a tárgyalt kérdés, emberi viszony, ma is érvényes. A bökkenő ott van, hogy egy RONDA díszletet hosszan kell nézni, jellemzően ezek statikusra vannak építve. Van kifejező díszlet, amit rossz nézni. EZEN túl kell jutni, ha valaki élvezni akarja. A Mezei néző blog facebook oldalán én megközelítőleg 2 héttel előre próbáltam vagy hat alkalommal figyelmeztetést kitenni, hogy ÁT KELL HANGOLÓDNI. Egyébként nekem a második próbára ez sikerült, akkor megvett ez a szereposztás, és mivel nagyon tetszik az énekesek összjátéka, és külön Bátori Éva is, így sikerült magamban túllépni. Ha megnyugtatja, nekem sem elsőre. Mivel egyáltalán nem vártam, hogy hatni fog az előadás, én se vagyok már Puccini-korszakban, így mindenképp pozitív élmény. Az életben is sok minden van, amit meg kell emészteni, most itt vannak a csövek...Ha Minnie elfogadta, hogy a szerelme rabló, akkor hátha nekünk is menni fog, hogy az aranyásók migránsok. Nagyon köszönöm a figyelmes olvasást, a kommentet, szerintem sokan voltak így a nézőtéren, de ahogy láttam ezen a csütörtökön nem mentek haza - tényleg jó ez a csapat, emiatt lehetett ez így.

lento_barbaro 2018.12.08. 00:53:52

Látja, kedves Zs, én valóban csak műkedvelő vagyok, nem olvastam az Ön előzetes figyelmeztetését, óvatlanul mentem el az előadásra, így valóban sokk hatású volt a látvány. A kettős élmény után kezdtem el keresni a kritikát, véleményt; így találtam meg az Önét.
Szépítve fogalmazva felnőttként, másként: meszesedő agyammal néha még talán gondolkodó emberként nem kérném, hogy egy (akár sokat foglalkoztatott) világ-ifjonc értelmezgesse nekem, hogy egy másfél évszázaddal ezelőtt játszódó történetnek lehet mai üzenete. Ha erre nem jönnék rá magamtól, akkor talán operát sem hallgatnék. Egy rendezőnek (az én laikus és ósdi) elképzelésem szerint azon kellene fáradoznia, hogy a szerző szándékai hitelesen érvényesüljenek. Ennek a kóklernek az erőltetett, fantáziátlan aktualizálása úgy tett hozzá a hatáshoz, mintha a zene alatt fúrógépek és aszfalttörő kalapácsok szóltak volna. És ha ezek a személyek migránsok akartak lenni, akkor azoknak meg tipikus viseletük a melósruha, ugye? Alpári politikai agitációra használjuk Puccinit? Igaza van, kedves Zs, erre előre kell figyelmeztetni a közönséget.
Azért abban is igaza van, hogy az erősebb hatású, és a valóban művész győzött – ahogy a többség, én is végighallgattam. Ha előadnák hangversenyszerűen, szívesen megtenném még néhányszor!
Ez jó lecke volt, ezentúl olvasója leszek blogjának az előadások megtekintése, hallgatása előtt is. Ahogy megnézzük az útinformot vagy a Waze-t autóval indulás előtt :-)
Jó éjszakát!

MakkZs 2018.12.08. 08:21:59

@lento_barbaro: Nagyon köszönöm előre is, ha néha ránéz a blogomra. Az Operaház legutóbbi sajtótájékoztatóján - az Eiffel bokrétaünnepélyén - a Főigazgató el is mondta, hogy a jövőben a modernizált és klasszikus rendezéseket a műsorban is külön jelölik, tehát a nem törzsnézők, akik pl. az Opera Cafét nem nézik, tehát előre nem látták a csövelet ez esetben, szintén előre tudják, hogy mire lehet számítani. Az ilyen előadások előtt lesz negyedórás fejtágító is, nyilván ráhangoló célzattal. KELL az, hogy valaki előkészüljön az élményre, mert nem ezt várja. Azért vannak melós ruhában, hogy a konkrét felvetésre válaszoljak, mert illegális bevándorlók, akik ebben a nyugat-európai országban dolgoznak. Ha meggondoljuk, ez az aranyásásra jó párhuzam, ez sem jelent garantált meggazdagodást, de valami lehetőséget igen. Ahogy a cikkben utaltam rá, az anyagi szempont is erős. A nézők illúziókeltő díszletet várnak, amilyen pl. a Bohéméleté, és ez sokkal drágább, emiatt is fogadhatják el a modernizálást, illetve aki nagyon ismeri az operákat, és rendező, abban mindig ott bújkál, hogy valami újat akar felmutatni. A két motiváció együtt működhet, azt gondolnám. Az énekesek mindenesetre nehezebb helyzetben vannak így, hogy a közönségben felébredő ellenállást is le kell győzniük, de amint látszik, ez megy is nekik.

MakkZs 2019.05.25. 08:48:11

A szövegben utaltam a Bohéméletre, és a Nádasdy-féle rendezés díszletének kiemelt szerepére. Azóta Kecskeméten egy koncertszerű verzióban az is kiderült, hogy a díszlet hiányában is sikerül nagyon erős előadást bemutatni, ha jók az énekesek. mezeinezo.blog.hu/2019/02/15/kecskemet_csajozgatunk_iszogatunk_bohemelet_az_operabol_2019_02
süti beállítások módosítása