Az Operaház története folyamán először rákényszerült, hogy nézők nélkül, online premiert tartson, sőt ez a kezdet csak, az idei évad második felének minden bemutatóját közvetítéssel tervezik, én pedig egy sorozat írását ezekről.
"A" szöktetés - Szerekován János, Rácz Rita, Balczó Péter, Miklósa Erika és Gábor Géza - Kummer János fotóján
A közvetítés élő előadás helyett feltétlenül pótmegoldás, de mégis figyelemreméltó, hogy belevágtak (a heti négy ingyenes program mellett), ráadásul teljes zenekarral, Halász Péter vezényletével. (Mondanám, hogy jó lett volna a zenekarban játszókról is néha látni közeli képeket, de ez esetben annyira mozgalmas volt a színpadkép, hogy nehéz lett volna alkalmat találni rá.)
A közvetítés előnye, hogy nincsenek rosszabb helyek, az énekesek arca közelről is látszik, és nem kizárt, hogy többen nézhették így, mint az Erkelben akár a teljes sorozatot.
Amikor egy énekes arca igazán közeli - Kummer János fotója
Persze van hátránya is, a felvétel rendezője dönti el, hogy mikor mi a fontos, irányítja a figyelmünket. Közel sem biztos, hogy éppen azt néznénk épp, amit mutatnak, így viszont a közvetítés még kevésbé rontja a későbbi előadások esélyeit, hiszen akinek tetszett, még jobban kíváncsivá vált, hogy nézhet ki mindez az Erkelben, élőben.
Az alkotói csapat eredetileg diákoknak tervezett, Operakalandra készült, olyan nézők tömegére, akik nem gyakorlott operanézők, így számukra az egyik kulcselem az, hogy ne legyen unalmas az előadás. A hosszúnak számító – 2-3-4 perces áriák alatt se essen ki a hangulatból a néző, legyen a figyelme folyamatosan lekötve, azoké is, akik netán az Erkel emeletéről nézik meg, ahonnan az énekesek arca már nem látszik jól. (Hasonló törekvést először M. Tóth Géza Ring-előadásain észleltem, aki szintén nonstop vetítéssel igyekezett nézőit megtartani. Ez persze csak felületi hasonlóság, a látvány jellege ezúttal kevésbé elvont.)
Mindent megtesznek ezért, és így nyomokban „túlmozgásos” lett a produkció (élőben lehet, hogy nem, de a közvetítésben ilyennek tűnik), mintha Vecsei H. Miklós nem bízna eléggé az énekesekben és a zenében, és ezért túlbiztosít. Ez bajnak nem baj, nekem sem erősségem a stream-nézés, hajlamos vagyok elterelődni, de ezúttal meg tudtam egyben nézni az egészet. Már csak azért is, mert nem volt megszakításra mód – igazi szünet nem volt, mindössze három perc az „Opera Otthonra” közvetítés sorozat reklámjával. Ez a megoldás kérdéses, nem kényelmes sem annak, aki a tévéhez és reklámokhoz szokott, sem annak, aki élő színházhoz. 144 perc egyben kihívás a nézőnek.
Szerekován János és Rácz Rita - Berecz Valter fotója
Folyamatosan mozgásban volt a színpad a nyitány első taktusaitól kezdve, szinte szünet nélkül változott a háttér. A kivetítést a „Kiégő Izzók” tervezte, de a látványt színesítette arctalan táncosok csapata is (koreográfus: Vetési Adrienn), akik az egész előadást teljes arcot fedő maszkban játszották végig. Ez a jelmez most különösen praktikusnak és kifejezőnek látszott, de táncolni nem feltétlenül lehet jó így – ez a nézők számára kevésbé lényeges szempont is eszembe jutott. Ezek a táncosok szinte végig bevetésre kerültek az áriák statikusságának ellensúlyozására. Erősen nézőfüggő, hogy ezzel valaki elégedett-e, mert érdekesnek találja, vagy éppen felesleges pótlékot lát benne – a közvetítésben talán sikeresen meg tudták találni az egyensúlyt az énekesek és a táncosok megmutatása között.
Az "embergyár" és néhány furcsa kreatúra - Kummer János fotója
Kevés néző lehetett, akit az előadás egyetlen összetevője sem tudott lekötni, impulzusok tömege ért minket. Annak is volt szerepe, amikor épp kevesebb az inger, a rendező egyes szereplőkre a figyelmet a többi effekt leállításával vagy lehalkításával is fel tudta hívni.
A kivetítés lehetővé teszi az azonnali helyszínváltást, így igazán praktikus. A háttérképek nagyon gyakori motívuma a háború, erőszak és időről időre megjelenik a tűz is, amely szintén fenyegető veszélyre utal, másfelől a szerelmi vággyal is összekapcsolható. Helyenként a látványban is viccelődik a rendező – már a mű elején találkozunk hadihajóval és a tengeren mellettük lebegő gumikacsákkal. Ezek a poénok valóban csak alkalmiak, ez ugyan vígopera, de komolyabb a hangvétele a szokásosnál, ez most nem a 14 karátos autó, amelyik néhány hónapja a különösen invenciózus vizuális poénjaival elég magasra tette a lécet, és az előadás legjátékosabb jelenete (maga a szöktetés) annak a megoldásait juttatta eszembe. Ebben és még néhány hasonló esetben sikerül az énekeseket teljesen a kivetített látvány részeként kezelni.
Ez az előadás a díszítők kedvence lehet – a színpadot lehatároló falak beállításán túl nem nagyon kell pakolászni – ezekkel a falakkal viszont a tér könnyen tágítható és szűkíthető, és ezzel a lehetőséggel a rendező gyakran él is.
Konstanze: Miklósa Erika - fotó: Berecz Valter
A jelmezek Vecsei Kinga Réta–tervei alapján készültek, aki a szerelmesek ruháin hasonló színeket használ, így a kapcsolatokat az előadás közvetett módon is jelzi. A mellékelt képek remélhetőleg az előadásnak erről a fontos tényezőjéről a szöveges leírásnál jobb képet adnak.
Miután vígoperáról lenne szó, amely diákoknak készült, az előadást nem németül, hanem magyarul éneklik, ráadásul új átiratban. Varró Dániel fordította az énekelt szöveget, a rendező pedig a prózai dialógusokat. Németh Nikolett dramaturg közreműködésének mértékére nem látunk rá, de az eredményben kétségtelenül benne van, ahogy a rendezőt első operaprodukciójának színrevitelében tapasztalt operaházi munkatárs, Harangi Mária segítette. (A későbbi felújítások az ő kezében lesznek várhatóan, így emiatt sem elhanyagolható tényezője a produkciónak.)
A szöveg, amit hallhatunk szlengesített, és emiatt szükségszerűen megosztó. De nem az első ilyen megoldás, már olyan nagyon nem szokatlan, mint lett volna ugyanez az 2013/14-es évadban, amikor a Varázsfuvolához Varró Dániel és Lackfi János is hasonló szellemben készített fordítást, és mindkét szöveget sok bírálat is érte.
Az előadásnak már a hatodik percében, Belmonte első megszólalásakor találkozunk a varródanis poénkodással, és nézőfüggő, hogy ki miként reagál pl. „Konstanzám – konstans ám”, „hányok – lányok” rímpárokra. Az énekesek tudják mennyire jól énekelhető az ő részük. (Ez nem mellékes, de a néző komfortérzetét ez nem érinti - a szakértők majd állást foglalnak, hogy „hivatalosan” mennyire mondható jónak ez a magyarítás.)
Belmonte álmodozása fogvatartott szerelméről - Kummer János fotója
Vecsei H. Miklós a prózai dialógusok mennyiségét igyekszik a minimumon tartani, és ezt jól is teszi: az operaénekeseknek mindig jobban áll, ha énekelve nyilvánulnak meg.
Nem mellékes, hogy a rendezőnek van megfelelő saját embere Szelim basa centrális – teljesen prózai – szerepére, aki ezúttal a szokásosnál is fontosabbá válik. Wunderlich József jól énekel, sőt hegedül is, bár ezek a képességek nem feltételei a szerepnek.(Egy friss interjúból kiderül, hogy 13 év gyakorlás van hegedűjátéka mögött, nem véletlenül tűnt igazi profinak.) Ezek nélkül, még néma jeleneteiben is kellően kifejező – versenyképesnek tűnik az operaénekesekkel, sőt erős színészi jelenléte miatt könnyen lehet, hogy sokak számára jelentősen kevesebb szövegével együtt is ő válik az előadás kiemelt főszereplőjévé. Én még sosem láttam olyan Szöktetést, amelyben az előadás végére Szelim basára került a fő hangsúly, de jelenleg erről kell beszámolnom.
Képernyőkép - lementve a közvetítésből
A rendezőnek képzeletben piros pontot írtam be, mivel egy kevéssé hihető jelenetet (Szelim basát miként győzi meg Belmonte arról, hogy építész) teljesen kihagyott. Az előadás 40. percében lefagy a színpad és egy mondatnyi feliratban foglalta össze a cselekményt, majd tovább is lép azonnal. Ez a megoldás elidegenítő effektként is hathatna, de nem zavaró, sőt örülünk, hogy így megkíméltek minket.
Egy kép egy teljes jelenet helyett - Kummer János fotója
Az előadás elején egy újsághír jutott eszembe, egy éppen tervezés alatt álló úszó luxusszigetről. Valami ilyen helyszínre jobban el tudtam képzelni a cselekményt, mint Törökországba, annak ellenére, hogy a jelmezek némileg utalnak a Mozart által kijelölt eredeti helyszínre.
A zene az marad Mozarté, leszámítva két rövid jelenetet, amelyben Ollé Attila megszólal, mint Müezzin és ezzel pár percre különleges keleti hangulatot teremt. Az énekkari művész nem énekel hosszan, de így is nyomot hagy bennünk, így méltatlan lenne kihagyni az előadás lényeges résztvevői közül.
Az énekeseknek bele kell simulnia helyenként a háttérbe (Osmin gyárában kis ablakokon csak a szólisták fejei látszanak), de az egyéniségük mégis érvényesül, nem vesz el belőle a koncepció, bár a gyári jelenetekben átjön a „mindenki csak egy kis csavar a gépezetben” életérzés, és nem tűnik annyira fontosnak az egyes ember. Nem is az, a két nőt csak a befolyásos emberek szerelme különbözteti meg az átlagtól. (Mindenkit az emel meg, ha valaki másnak lényeges a létezése – ez általában is így van.)
A látványt és az énekeseket összekombináló leginvenciózusabb kép éppen a szökésé. Osmin fenyegetőzik, a többiek menekülnek – erről tanúskodik a bejegyzésben felhasznált legelső fotó is.
A darab felépítése miatt minden szólistának vannak olyan jelenetei, amelyekben jól megjegyezhetővé válnak, és a rendező tesz is róla, hogy jól hasznosítsa mindenki a számára adódó lehetőségeket, miközben a saját koncepciójába beépítette, a szólisták pedig ebbe a számukra adódó egyetlen előadásba mindent beleadtak, jó formában nézhettük meg őket.
Két szerelmes pár - Kummer János fotója
Szerekován János (Pedrillo) és Balczó Péter (Belmonte) a két tenor, akik végül elnyerik a két szopránt, Rácz Ritát (Blonde) és Miklósa Erikát (Konstanze), bár a történet vesztesei – Gábor Géza (Osmin) és Wunderlich József (Szelim basa) - az előadásban (még) jobb pozícióba kerültek.
Az eredeti dramaturgiája miatt is Osmin jelenetei peregnek a legjobban, ő az, aki szinte mindenkivel konfliktusba kerül Szelim „ügyvezetőjeként”, és egyáltalan nem az a kissé ütődött, könnyen átverhető veszélytelen figura, ahogy az opera hagyományos rendezéseiből megismerhettük. Muszáj komolyan venni. Szelim ebben a beállításban is a "főfőnök", a furcsa (a riportokban előre „embergyárnak” minősített) létesítmény megálmodója és tulajdonosa.
A gyári jelenetekben sem derül ki, hogy a foglyok voltaképp mivel foglalkoznak, de nem kizárt, hogy a táncosok által játszott fura figurák is mind itt készültek. Visz minket a zene, így nem biztos, hogy ennél a kérdésnél leragad a néző. (Az embergyárról nekem először az ugrott be, hogy úgyis magunkban alkotjuk meg a világ és mások képét is, más nem.)
Az eredeti cselekmény lényege ezen újítás ellenére is megmaradt, és jól követhető azoknak is, akik netán nem operanézők, nem olvastak el előzőleg semmit a darabról, „csak” Vecsei H. Miklós vagy/és Wunderlich József korábbi előadásainak hatására vettek jegyet a közvetítésre. (Éppen miattuk akár többször is vetíthető lenne, sokan lehetnek, akik nem értesültek időben, vagy éppen a párhuzamosan közvetített vígszínházi előadás miatt maradtak le erről.)
Gábor Géza, Vecsei H. Miklós rendező és háttal: Wunderlich József - Nagy Attila fotója
Számomra jelentős vonzerővel bírt, hogy Osmint Gábor Géza kapta ezúttal is, aki már meggyőzött alkalmasságáról a korábbi rendezésben is, amelyikben többször is láttam. Osminjának ez a hagyományostól kissé eltérő felfogás sem ártott,alkatilag és hangilag is egyértelműen az övé ez a mélybasszusra írt szerep, amellyel egészen azonosult. A rendező a biztonság kedvéért (nyilván a „török basa, nagy a hasa” klasszikus elváráshoz igazodva) póthassal is megtámogatta. Elhihető neki, hogy tényleg elvarázsolja Blonde, azaz Rácz Rita nőiessége, aki tényleg „észbontóan szép, hogyha vad”.
Azt, hogy a leitatási jelenetében a bort kicserélték kábítószerre, kevésbé éreztem indokoltnak, bár hasonló húzással élt annak idején a Figaro 2.0 rendezője is. Nyilván a XXI. századi alkotók modernebbnek érzik, ha valaki kábítószerrel üti ki magát, viszont a „Vivat Bacchus”-hoz ez annyira mégse passzol, itt csikorog a koncepció. Ilyenkor az jut eszembe, hogy kár, hogy mindenáron és minden részletében meg akarták újítani a darabot, a borozás akár maradhatott volna akár azok kedvéért, akik ezen az előadáson találkoztak először a Szöktetéssel. Bezzeg a közismert zárósort azért meghagyták – „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés ”- ez túl jó. De legyen nekünk így is jó, ne akarjunk valakitől elsőre minden részletében kikezdhetetlen operaelőadást, örüljünk, ha kapunk valamit, ami jó és érdekes, és várhatóan le tudja majd a nézők széles rétegét is kötni.
Az általam feltételezett alkotói célok egyikét említettem („ne legyen unalmas”) – a másik nem pusztán az, hogy kipipálják a bemutatót. Az előadásnak van mélysége is a felszíni pörgés alatt – enélkül nemigen javasolnám a megtekintését.
Az előadás különösen alkalmas lehetne gimnazisták számára, mert egy olyan témáról szól, amely talán még a kétségtelenül lényeges továbbtanulásnál is jobban foglalkoztatja őket: a szerelmi vágyódásról. Ebben a történetben kivétel nélkül mind a hat kiemelt szereplő szerelmes, ráadásul kompromisszumok nélkül, mindannyian csak egy emberbe. Azért, hogy ne legyen semmi egyszerű, vagy fizikailag vagy lelkileg elérhetetlen a választottjuk egészen addig, amíg Belmonte meg nem jelenik. Ezt a folyamatos izzást jelzi a tűz motívum, amely többször is feltűnik a kivetítésben, illetve Szelim basa igazi tüzet hoz a színpadra, egy ideig megbűvölten nézi, sőt egy korábbi jelenetben Belmonte és Pedrillo is fáklyával jön, amikor be akarnak jutni Osmin birodalmába.
A patthelyzet idővel megszűnik, a szerző két párnak kihozza a happy endet (Szelim ironikus megjegyzésben nyíltan utal ennek a szükségességére), de ez részleges megoldás – nem lehet mindenki boldog, és reálisabb volt a mű elején az az állapot, amikor egyáltalán senki sem volt az.
Szöktetés előtt, Osmin már "kivonva a forgalomból" - Kummer János fotója
A férfiak helyzete egyszerűbb: két-két szereplő szerelmes mindkét nőbe, és Osmin mindkét betolakodót igyekszik semlegesíteni. Ugyan mindkét nő megmaradna az első választása mellett, de mégsem azonos életszemlélet árad Blonde és Konstanze szavaiból. (Hozzáállásuk a szerelem kérdéséhez Fiordiligit és Dorabellát juttatja eszünkbe a későbbi Cosí fan tutte-ból, úgy látszik, hogy ez volt Mozart számára a két legalapvetőbb nőtípus.)
Míg Blondén látszik, hogy nem elvből hű, neki pusztán nem tetszik Osmin, de szívesen elszórakozik vele. Rácz Rita élvezi az életet, szenvedélyes reakciókat enged meg magának, és kicsit sem tűnik sajnálatra méltónak, feltalálja magát fogságában is.
Konstanze, aki „hű már gyárilag” vonzódik újabb udvarlójához, de mégis erőt vesz magán és hűséges marad a szinte már csak a képzeletében élő, régen látott szerelméhez. Miklósa Erika alakításán végig érezzük a belső harcot, ez az a bizonyos „talpig nehéz hűség”.
Belmonte: Balczó Péter - Berecz Valter fotója
Az előadás vége felé – már kivégzésükre számítva – Belmonte és Konstanze kettőséből valóban árad, hogy ennek a két embernek van köze egymáshoz. Egy „ellen-veszekedést” látunk, egészen rendkívüli módon nem a másikat, hanem mindketten magukat hibáztatják a történtekért. A két fogolytól távolabb áll Szelim, aki bármikor elrendelheti halálukat, de mégis ő van kétségbeesve, ő a kívülálló, aki nem tartozik senkihez. Ennek a helyzetnek a drámaisága erősen átjön, a kamera időnként nem az éneklőket mutatja, hanem őt, a némán szenvedőt. Bár épp ennél a résznél szinte megáll az előadás, ezáltal még jobban kiemelődik, és talán éppen a Szelimet játszó Wunderlich József arcát fogjuk legtovább vinni, és a valakivel való tényleges összetartozás értékességét. („Nincs más, ami szép, csak a hű szerelem.”)
Szelim: Wunderlich József - Kummer János fotója
Szelim basa figurája szinte észrevétlenül kerül előtérbe, és az előadás végére azt vesszük észre, hogy már nem a szerelmesekkel, hanem ezzel a csalódott emberrel tudunk a legjobban azonosulni, aki rátörő erőszakhullámai ellenére ártatlan és vonzó fiatalember, és még szerethetőnek is tűnik. (Ebbe a képbe Osmin megölésének gesztusa kevésbé fért bele – nekem legalábbis.)
Szelim – nem tisztázott okból - elvonult a világtól, sikeresen felépítette saját közegét, de elvonultságából a szerelem kiszakította, és képtelenné tette arra, hogy a napi feladataira koncentráljon. A szerelem és érzéseinek viszonzatlansága kiforgatja önmagából, előáll az operákban megszokott helyzet: „ha visszautasít a szerelmem, akkor inkább dögöljön meg, ne legyen mással boldog” – de végül a belőle is fakadó automatikus bosszúvágyon túllépni is képes.
Szelim keserűsége mélyebb hatást tesz ránk az előadás végén, mint a hosszú idő után egymásra talált szerelmesek boldogsága, akiknek a hétköznapiság irányába tolódó sorsa jóval kevésbé érdekes számunkra, mintha netán a szerelmükkel közös kivégzés várna rájuk.
Alkalmanként egész arcokat nagyít fel a rendező, és ezek a képek talán jobban is hatnak, mint az ötletesen megtervezett embergyár, mindig a kulcsszereplő (Konstanze, Osmin majd Szelim) arca tölti ki a hátteret egy óriásplakátnál jelentősen nagyobb méretben.
Az előadást tavaly májusra tervezték, a koncepciója még a covid előtt nagy vonalakban meglehetett, de nem zárnám ki, hogy ilyen mértékben később komorodott el. A színházak helyzetét nézve a felénk sugárzó kétségbeesés még inkább érthető, de persze az is nézőfüggő, ki mennyire érzékeli ezt, ki az, akinek „a lét csupa jégcsap” és mást nem vesz észre maga körül. De könnyen lehet, hogy valaki a zene nélküli lezáró képet, Szelim néma kiáltásnak is felfogható gesztusát már nem tekinti az előadás részének, és így számára erősebben érvényesül az előadás vígoperai jellege, és pusztán egy szórakoztató zenés esteként tárolja el magában az előadás emlékét.
A színház közösségi művészet, csapatmunka és még nézők is kellenek hozzá – ezt nem lehet a világtól elvonultan is ugyanolyan hatékonysággal művelni – részt kell venni ebben, ami körülvesz minket. Nincsenek vészkijáratok, menekülési útvonalak, az sem segít igazán, ha valaki szabadúszó, mert a közegből nem szakadhat egészen ki - ezt kell tudomásul venni Vecsei H. Miklósnak és csapatának, akármilyen elkeserítő is ez. (Az előadás számomra azt mutatja, hogy ezt nagyon tudják maguktól is.)
Ha már a nézők és közösségi művészet:
Nem esett szó még a kórusról (karigazgató: Csiki Gábor), akiket a rendező – maszkban - a nézők közé ültetett volna (ha lettek volna jelen nézők), közülük raboltak volna embereket el, köztük jelent volna meg az egyik főszereplő is… Az üres nézőtér néhány képkockán szükségszerűen láthatóvá vált, de így is rosszul hatottak a leszalagozott székek, amelyek a hiányunkat még jobban érzékeltették.
Igen, jelentősen jobb lett volna ez az előadás élőben, de azért mégis örüljünk, hogy létrejöhetett legalább a közvetítés, és elképzelésünk lett arról, hogy milyen lehet majd. Hinnünk kell abban, hogy lesz, még több szereposztásban is. Meg kell annak a Szöktetés-kalandnak lennie előbb-utóbb.
Ezt látva elmondható, hogy az Operaházban lényegesen jobb a helyzet, mint tavasszal, a munka halad, a kitűzött bemutatókat nem állítják le. Egy hét múlva két újdonságnak számító egyfelvonásossal – Simona nénivel és A cremonai hegedűssel - lehet majd próbálkozni. „Akinek ennyi jó kevés, azt pedig…”
PS. 2021.01.27
Tegnap egy 24 kilométeres kirándulás közben bőven volt módom még az előadáson töprengeni - még mindig foglalkoztat, hiába zártam le egy bejegyzéssel. Ez valóban a "kapszulás" előadások közé tartozik, amely nem ér véget a tapsnál, és maradandó nyomot hagy.
Még két gondolat, amelyen az előadás nézői talán szintén elrágódhattak:
1. Az előadásban két férfi van "helyzetben", akik hatalmuknál fogva meglehetősen biztosak abban, hogy bármit elérhetnek és magától értetődőnek veszik, hogy a "szeretett" nő viszonozza az érzéseiket, hiszen jól jár velük, miért is ne. Nem, az emberi kapcsolatokban a viszonosság nem így működik, ha tetszik nekünk, ha nem.Tulajdonképpen tényleg rendkívüliek a kölcsönös kapcsolatok. A covid pedig mindenkit megtaníthatott mostanára, hogy nincs ilyen, hogy valami jár nekünk, az sem garantált, amit eddig annak vehettünk. (Pl. az évad elején kitűzött bemutató megtartható közönség előtt az adott napon.)
Az előadás legelejéről - Kummer János fotója
2. Vecsei H. Miklós tavaly márciustól erőteljesen visszavonult, nem nyilatkozgat, szabadúszó lett, de munkáival mégis állást foglal egy jól meghatározható értékrend mellett anélkül, hogy aktuálpolitikai utalásokba bonyolódna. Azért vegyük észre, hogy az általa írt prózai szövegben Szelim basa EURÓPAInak mondja magát, aki képes személyes bosszúját félretenni, NEM öli meg sem a nőt, aki szerelmét nem viszonozza, és NEM teszi tönkre a vetélytársat sem, aki egyébként átverte, sőt jelen esetben a gyárát is felgyújtotta. Tud méltósággal veszíteni, még akkor is, ha ez fáj. De milyen jó lenne, ha ezt a magatartás mintát a kulturális élet több szereplője is megfontolná, és netán követné.
PS.2. 2021.02.03.
Kummer János fotóival, amelyek közül még több elérhető az Operaház galériájában, kiegészítettem a bejegyzést. Ez a bemutató feltehetően még egy "normálisan sűrű" évadban is figyelmet keltett volna, érdemes az M5 közvetítését majd megnéznie annak is, aki erről lemaradt.