Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (53) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (53) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (85) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (25) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (281) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (24) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Izsák Lili (24) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (43) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (21) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) opera (21) Opera (629) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (96) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (27) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (29) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (22) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (25) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (20) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (20) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (59) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A karantén alatt megírt Don Carlos bevezető fogadtatását olyannyira lelombozónak éreztem, hogy elhatároztam, hogy a darabról és konkrétabban Keszég László rendezéséről írt még hosszabb elemzésemet nem vesztegetem el, hanem a posztolással kivárom a pillanatot, amikor a színház műsorára tűzi a pótelőadásokat.

Aki teheti, nézze meg őket, ki tudja, mikor juthat legközelebb hozzá egy ÉLŐ Don Carloshoz – legyen tele a tervezett négy alkalom.

DC18Cser Krisztián - Ádám Zsuzsanna - II. rész

Az előadások előreláthatóan november 18-24 között lesznek. Az, hogy tudok-e menni vagy sem, és lesz-e ennek a sorozatnak negyedik része, a jövő titka.

Nem hiszem azt, hogy képes vagyok olyan bejegyzést írni, aminek a hatására – éppen a második hullám idején – tömegek fognak autóba pattanni és elrohanni Miskolcra az előadásra, de hátha lesznek olyanok, akik mégis igen. Csak bátorítani tudom erre az ingadozókat. Ha valaki még ehhez programot is tud csinálni magának a városban és/vagy a Bükkben, annál jobb. A helyben lakók esetén valóban csak az a kérdés, hogy mennyire félnek a vírustól. Aki nagyon, az valószínűleg ilyen bejegyzéseket amúgy sem olvas.

Közben az olvashatatlanul hosszúra nyúlt szövegből a darabra, és nem konkrétan az előadásra vonatkozó általános érvényű megállapításokat kioperáltam, és e sorozat második részeként azt már ki is tettem egy szeptember végi bécsi közvetítés apropójából. Aki nem mozog otthonosan a mű világában, az érdeklődés esetén jobban jár, ha azt is elolvassa. Ehhez azért jelentős érdeklődés kell, mert az sem rövid. (Ezzel a cikkel saját korábbi negatív rekordomat is sikerült megdöntenem, bár ezt előre is sejtettem. Megtaláltam „A” témát, amelyik biztosan nem érdekel senkit (illetve: így nem), de nagyon élveztem végig, amíg ezzel foglalkoztam.)

Ezekkel a bejegyzésekkel természetesen már előre lehet készülni a februári pesti sorozatra is, amely ráadásul a címszereplőnek kedvezőbb ötfelvonásos verziót veszi elő. Jó lenne hinni abban, hogy a járvány azt nem törli el.

DC27Laborfalvi Soós Béla - Rácz István

DE innen kezdődően most csak a miskolci előadásról lesz szó, konkrétabban arról, amelyiket február 18-án láttam.

Meghallgattam egy igazi zenekritikus kinyilatkoztatását a rádióban az előadásról egy héttel a bemutató után (tehát még 2020. februárjában), aki szintén azt feltételezte, hogy túl monumentális opera a Don Carlos a miskolci színház kapacitásaihoz képest, ráadásul egyszerre kettős szereposztást is ki kell állítani biztonsági okokból. (Utóbbi szükségessége aztán be is bizonyosodott, sok szereplő megbetegedett az alatt a hónap alatt, amíg ment a produkció.)

Nem olyan nagy a színpad, kevesen vannak a kórusban, sok produkció készül, így nem állhat rendelkezésre jelentős forrás a díszletek és a jelmez kivitelezéséhez, és a szólisták hosszas miskolci tartózkodása is nehezen megszervezhető.

Az anyagi feltételek – ha tetszik, ha nem – korlátozzák a színházi működést, így hiába terveztek hagyományos rendezést, a látvány nem támogathatja meg Keszég László koncepcióját minden tekintetben, marad bennünk némi hiányérzet, amennyiben eszünkben jutnak a régi pesti Don Carlos csodás jelmezei, vagy az első bejegyzésben említett külföldi youtube-felvételeket is felidézzük.

DC19

Ehhez a darabhoz – ha hagyományos felfogást vár valaki -, egyértelműen hozzátartoznának a fehér gallérok, és az egészen ZÁRT, leginkább fekete ruhák, és ehhez viszonyítva Szűcs Edit néhány női kosztümje (Ebolin és még inkább Erzsébeten) minimum meglepő, de helyenként akár zavaró hatású LEHET. Én feltételeztem, hogy a költségvetés erősen megkötötte a tervező fantáziáját, akinek még a munka megkezdése előtt el kellett vetnie a lehetőségét, hogy valóban igényes, korhűnek tűnő ruhákat mutasson nekünk. A modernizált verziók népszerűsége ebben is áll, könnyebben ki tudja fizetni a színház a jelmez és díszlet költségeit, a legutóbb Bécsből közvetített előadás is egyensúlyozott a korhű és a mai látványvilág között. Praktikusabb lett volna egy öltönyös Fülöppel és szakadt farmeres Don Carlosszal bemutatni a teljes operát, de egy ennyire radikális megoldás, amely direkt módon utalhatott volna a darabban ábrázolt emberi helyzetek mai érvényességére, nagyon sok nézőt megvadított volna. A miskolci színház nyilvánvalóan nem akart ennyire merész útra lépni éppen egy operaelőadással, nem akarta a műfaj kedvelőit provokálni. Mindenesetre elmondhatom, hogy az utóbbi 25 évben rengeteg előadást láttam Szűcs Edit ruháiba öltöztetve, de ez volt az egyetlen eset, amikor kifejezetten nem tetszett az a kompromisszumos megoldás, amit létrehozott, de ez persze az előadásnak csak az egyik tényezője. (A fotókról viszont épp ez viszonylag jól megítélhető, és az operával éppen ismerkedőknek nem ez lesz talán a legfontosabb hatás, és könnyen lehet, hogy valaki, akinek semmilyen előképe nincs a darabról szeretni fogja.)

DC13

A rendező érezhetően hátralépett, nem saját magát akarta megvalósítani, vagy valamiféle különleges mondanivalót eljuttatni hozzánk: "csak" a történetet színpadra állítani, a magánéleti vonal hangsúlyozásával. (Erről a szándékáról interjúkban is nyilatkozott.) Keszég László egyetlen artisztikus ötletet sem vonultatott fel, amellyel akadályozta volna az éneklést. Elsősorban keretet adott a szólistáknak, és rájuk bízza ennek kitöltését, mindenki képességeinek és alkatának megfelelően érvényesülhetett, és terelte magára a figyelmünk. Ettől az általam látott este kicsit egyenetlennek érződött, de az összesen a harmadik alkalom volt, és utána még rengeteget változhatott az előadás.

Két énekest szerződtettek minden szerepre, hiszen húsz alkalomra készültek (eddig a felét tudták lejátszani), de már az elejétől egyértelmű volt, hogy nincs két mereven elkülönülő beállítás, az énekesek ráéréséhez igazodva keveredtek a fellépők, így a sokféle verzió más-más hatást eredményezhetett. (Már csak emiatt is érdekes lehetett volna a teljes folyamatot látni, és a különböző kombinációkat megfigyelni.)

Mivel szinte senki nem él a szólisták közül Miskolcon, nem a színház társulatának tagjai, fel sem merülhetett, hogy hat hétig mindenki folyamatosan a városban tartózkodva csak ezt az előadást próbálja. Nincs az a vidéki színház Magyarországon, amelyik ezt meg tudja oldani, és a forráshiány így erősen nehezíti a műhelymunkát.

Érezhető volt az előadáson, hogy maradtak kidolgozatlan rések, amelyek kitöltése nyilván az előadás továbbjátszása közben fokozatosan akár meg is történhetett, jó lett volna ennek folyamatát is követni. A felújítás feltehetően jót fog tenni az előadásnak, és majd az újranézők beszámolhatnak arról – akár e bejegyzés alatt kommentben -, hogy milyen irányú változást észleltek.

Nem lenne korrekt a rendezőnek szemére vetni olyan problémákat, amelyek a fent említett idő- és végső soron forráshiányra vezethetőek vissza, mert a végső konklúzióm is az, hogy jó, hogy létrejött ez a Don Carlos-sorozat Miskolcon, és jó, hogy pótolják a hiányzó előadásokat.

DC31Gábor Géza

Egyes áriákat, illetve jeleneteket nézve, amikor egy kvartett négy szereplője (II. rész Fülöp-Erzsébet-Eboli-Posa) lényegében vonalba rendeződve a karmester felé fordulva énekelt, vagy akár a statikusra tervezett inkvizitor-kettősnél az is megfordult a fejemben, hogyha tényleg a szereplők lelkiállapotának a kivetülése a lényeges, és úgyis főleg a hangjukkal hatnak, nem a színészi játékkal, ez a darab akár félig szcenírozott (azaz vállaltan vázlatos) formában még akár erősebben is hathatott volna. A történet úgyis igazán nagymértékben szól a cselekvésképtelenségről, így ebbe az irányba még határozottabban el lehetett volna mozdulni, tudomásul véve a körülmények kényszerítő hatását.

Egyetlen konkrét dolgot hánytorgatnék a rendezőnek csak: a jelenetek elválasztását a színház bársonyfüggönyének leeresztésével oldja meg, és ez a darabot nem ismerő közönséget minduntalan kizökkentette, minden esetben elindult a beszélgetés. Hasonlóan viselkedtek a nézők (diákok és felnőttek egyaránt), mint ahogy rendszerint a nyitány alatt szoktak. A bársonyfüggöny leeresztése persze könnyebb, mint egy plusz előfüggöny legyártása, amelyre netán a váltás alatt vetíteni lehetett volna valamit, de mégis szerencsétlen választásnak bizonyult.

DC33Hector Lopez Mendoza - a börtönben

Az Árvay György által létrehozott tér egyébként lehetővé tette a történet lebonyolítását, amely így is jellemzően beszélgetések sorából áll, és nagyon kevés akció színesíti. A teret a kivetítés megfelelően tágítja, és hangulatában kifejezi a történet mai érvényességét is. Nekem ez a díszlet tetszett is, egyébként sem szeretem a képeskönyvszerű előadásokat, nem vágytam egy XVI. századi hangulatot árasztó látványra, elég volt a korszak érzékeltetéséhez a négy kivetítőn megjelenő történelmi portré-sorozat is. Az is ideális megoldás, amikor rács vetül a szereplőkre, ez az egy megoldás mindennél erősebben és igazán egyszerűen kifejezi a királyi udvar alaphangulatát, illetve a börtönt, amely néhány díszletelem által is megjelenik.

A díszletnek még nagyon fontos sajátossága, hogy befejezetlennek, megbonthatónak látszik, és önmagában ez is elindíthat egy gondolatsort zsarnokságról-szabadságról, valóban megbonthatatlan-e a hatalom, van-e értelme lázadni és belehalni.

DC21Kelemen Dániel - V. Károly/egy szerzetes

Az előadás alapvetően statikus, Gergye Krisztiánnak túl nagy tere nem volt mozgástervezőként, viszont érzésem szerint ez a munka nagyban visszahatott rá, és befolyásolta szerepformálását Orfeuszként az Árnyék című egészen zseniális előadásban. A zenében persze a tablószerű színpadképek ellenére is tombolnak a szenvedélyek, de a második rész így is meglehetősen erős, és a közönség elcsendesedéséből is érzékelhető volt, hogy a harmadik és negyedik felvonás a többséget nyilvánvalóan beránthatta, az előadás emeltebb energiaszintre került a Fülöp-ária után – ez volt a saját benyomásom 2020.02.18-án, és ezt szerettem volna néhány további alkalommal is megtapasztalni.

DC32Eboli: Haris Nadin

Ezek után most már az énekesekről és az általuk játszott figurákról, sőt még inkább azok egymás közti viszonyairól kellene beszélni. 

Alapvetően az érdekelt, és azzal foglalkozom most is, hogy számomra ezek az alakítások mit fejeztek ki, és a szólisták hangjának minősítését meghagyom a zenekritikusoknak.

A bemutató előtt emlékképeim szerint négy interjúból is kiderülhetett a mezei nézőknek, hogy Cser Ádám, a színház zenei vezetője azért gondolt éppen idén a Don Carlosra, mert lehetőséget látott arra, hogy bátyja el tudja vállalni II. Fülöpöt.

Ennek a rendezésnek, pontosabban az általam látott előadásnak ez a II.Fülöp lett a központi figurája, ahogy ez a négyfelvonásos verziók ÉS egy rendelkezésre álló karizmatikus basszista esetén borítékolható eredmény is. (Ahhoz, hogy ez ne így legyen, kellene egy igazán különleges tenor…)

Most nem írom le ismét mindazt, amit a második részben nagyon részletesen megtettem, pusztán a végkövetkeztetést:

A király az ok, mindenben a király” – a király személyisége és a többi szereplő hozzá fűződő viszonya különösen fontos, bár nem minden esetben vannak ezek a kapcsolatok teljes mélységükben bemutatva - összehasonlíthatatlanul kevésbé, mint ahogy a miskolci társulat prózai előadásaiban megszokhattuk (amelyek persze hosszabb műhelymunka eredményeként szoktak létrejönni).

Az, hogy milyennek látjuk ezt az előadást, nagyon függ, hogy milyen szereposztás jut nekünk.

Jó lett volna, ha össze tudom hasonlítani a két Fülöpöt, és már majdnem elindultam március 11-én Miskolcra egy olyan előadásra, amelyikben Rácz István volt a szerepre kitűzve. Ha a színház nem törli már ezt is elővigyázatosságból a vírus miatt, most jelentősen jobb helyzetben lennék. Persze láttam őt korábban e szerepben, de nem ebben a rendezésben, így csak feltételezésekbe bocsátkozhatok – a hozzám eljutott nézői vélemények alapján egy hagyományos felfogású, méltóságos Fülöpöt játszhatott. Nem hiszem, hogy valaki kétségbe vonná, hogy az ő szerepe-e vagy sem, aki látta, azok szerették is. Akinek voltak Don Carlos előképei, azok az ő előadásmódjában inkább ráismerhettek arra, amit vártak.

Az énekesek alkata, kora, kisugárzása nem mellékes tényező, és így az is számít, hogy az ő esetében nagyobb távolság választja el őt az Erzsébetektől, mint Cser Krisztiánt. Lehet, hogy Rácz István figurájánál a kora került előtérbe, míg Cser Krisztián Fülöpje pusztán magatartásával saját maga teremti meg azt a szakadékot, amely a házasok között áll.

DC14

Cser Krisztián számára ez a Fülöp nem az n+1 alkalom, hanem az első megmutatkozás lehetősége, és így valóban tétje volt ennek a sorozatnak, a 2020-as évének szakmai szempontból ez volt a legnagyobb eseménye. Kíváncsi voltam, hogy interpretációja mennyire lesz összhangban az énekesről és a szerepről magáról kialakított (és az előző bejegyzésben talán négy oldalon át leírt) elképzeléseimmel.

Cser Krisztián a híres Fülöp áriát már 13 évvel ezelőtt, zeneakadémistaként is énekelte vizsgán, sőt lehet, hogy már korábban is, és azóta is számos gálakoncertje műsorába felvette, legutóbb a júliusi „Operafüred”-en is hallhattuk tőle. Nem egy nyilatkozatában említette már nyolc évvel ezelőtt is, hogy negyven felett majd szeretné elénekelni a teljes szerepet, és ez az alkalom most jöhetett el. Az Operaházban korábban többször eljátszotta a Don Carlos egyéb figuráit: V. Károly kilenc, Inkvizítor két alkalommal volt, és a mű alapos ismerete, biztos szereptudása nagyon látszott ezen a premiert követő első fellépésén is.

DC15

Ez a szerep, amelyikre úgy vágyott, valóban illik a hangjához és alkatához is. Egészen az övé, érezhető az otthonossága, bele tudta magát tenni egészen. Hozta azt a válsághelyzetben lévő, vergődő embert, akit minden és mindenki nyomaszt, és magányában vágyna egy igazi társra, de közben nagyon igyekszik erőt mutatni, és eközben - számára mellékesen - sokak életét teljesen tönkre is teszi. (Szívesen megnéztem volna, hogy alkalomról alkalomra miként árnyalódik ez a figura.)

A szokásos beállítás (idősödő király féltékenysége), amely eleve leegyszerűsítése a problémának, jelen esetben nem működhetett: Cser Krisztián 42 alig múlt debütálása idején, és a rendezőnek szemmel láthatóan nem is volt olyan célja, hogy megöregítse. (Hét éve sikerrel játszott kilencvenévest is A vörös tehénben, ha nagyon kellett volna nyilván 10-15 évet idősödhetett volna most is. Van az a sminkes-fodrász, aki erre rá tud segíteni, nemrég a Don Giovanniban láthattuk, hogy mennyire könnyen ment ez Szerekován János esetén.

A mű számomra a nyugodt generációváltás lehetetlenségéről is szól, ahogy darabelemző részben kifejtettem már. Az apa, V. Károly két megjelenése keretezi a történetet, aki néhány percben is a leghangsúlyosabb szereplő kellene, hogy legyen. (Tőle II. Fülöp még mindig tart, sőt akinek a tekintélye még a főinkvizítorénál is nagyobb.)

DC1Egy szerzetes/V.Károly - Koleszár Ákos

Ezen az estén a fellépő énekes nem tudott (még?) a szerephez felnőni, sőt a vele éneklő kórus sem volt a helyzet magaslatán. Tény és való, kevesen vannak a megfelelő hanghatás eléréséhez, bár a színpad ennyi énekessel is túlzsúfoltnak érződött. (Soha korábban nem éreztem a miskolci nagyszínpadról, hogy kicsi lenne, és ez furcsa érzés volt. 1978-ban néztem itt először előadást...)

Számolni kell a realitásokkal, a színház anyagi lehetőségei korlátozottak. Pedig V.Károlyhoz is olyan minőségű énekes kellene, mint Fülöphöz, és ez Miskolcon nem megfizethető – ez a realitás. Jó lenne erre Berczely Istvánt, vagy Kováts Kolost felkérni, akiknek nyilván túl fárasztó lenne az utazás, pedig rengeteget hozzátehettek volna az előadáshoz jelenlétükkel. (Ezzel a logikával már előre jelzi a pesti rendezés igényességre való törekvését, hogy Cser Krisztián felváltva énekli a két király szerepét, és V. Károlyként Rácz István a váltója.)

DC29

Az, hogy a kifejezetten fiatal énekest erre a szerepre miért nem öregítik meg, számomra rejtély, ez esetben fontos lenne a hangon túl az is, hogy legalább jelzés szinten érzékeljük, hogy Fülöp apjáról van szó. Így végül tényleg „egy szerzetes” lesz, és nem is derül ki egészen pontosan, hogy a szereplők miként viszonyulnak hozzá (halottnak hiszik valóban? vagy nem, de a hirtelen megszólaló hang mégis elborzasztja őket?) A legtöbb általam látott rendezés korántsem tisztázta V. Károly pontos szerepét olyan nézők számára is világosan, akik nem otthonosak a történetben, így az itt belinkelt Operakalauz-cikket, a Don Carlos cselekményének részletes (és a darabot elemző) bemutatását mindenkinek ajánlom megtekintés előtt, aki oda-vissza nem ismeri pontosan a librettót.

Fülöp csak névleg a hatalom birtokosa, mert az egyház fejének, a főinkvizítornak ő is ki van szolgáltatva, és ezt a díszletben folyamatosan és többféleképpen is jelenlévő keresztek nyomatékosítják. A főpap megjelenését a Fülöp és Posa kettősében elhangzó figyelmeztetés és a hozzá társuló zenei motívum is jól előkészíti. Még be sem lép, de már tudjuk, hogy egy még nagyobb hatalom képviselője, mint Fülöp.

DC17Cseh Antal

Élőben Cseh Antalt láttam, viszont váltópárjához, Gábor Gézához is volt szerencsém még 2014-ben, az Erkelben. A szerep alapvetően a hangra épül, nem bontja ki a rendezés a személyiséget. (11 perce lenne rá, egyetlen kettős, és még egy rövid megjelenés a zárójelenetben.) A főinkvizitor ereje teljében van, ezúttal nem vak és roskatag öregember, inkább hasonlít mozdíthatatlan kőszoborhoz – egy egész intézményt képvisel. A beállítás egy szinte arctalan hatalom jelenlétére vall, amellyel szemben a király is tehetetlen, és láthatóan fél tőle (sokkal inkább, mint Posa márki, akit ijesztget vele).

Rácz István és Gábor Géza kettősét felvételről láthattam. Ezen is érvényesül, hogy mivel az inkvizítor lényegesen magasabb, alkatával is dominál. (Gábor Géza jelentősen fenyegetőbb jelenség, mint váltótársa, ez is átjön.)

DC30

Míg a király és a főinkvizítor viszonya meglehetősen egyértelműen kifejeződik a zenében, illetve a párbeszéd szövegében, a nőkhöz fűződő kapcsolatának bemutatása ad némi játéklehetőséget a rendezőnek.

Cser Krisztián Fülöpje lendületes, sokszor ingerült, kevésbé gondolunk ránézve egy kötelességtudó hivatalnokra, aki akár lehetne. (lsd. a második részben leírtakat erről) Több szorító körülmény is nyomasztja, így nem csoda, hogy jellemzően dühöngeni látjuk a felesége jelenlétében, még pedig úgy, ahogy a gyenge emberek szoktak. Egyetlen gesztusából sem derült ki számomra ezen az estén, hogy a királyt nem csak a sértett hiúsága vezeti, és valóban kötődne a feleségéhez, és megpróbálná magát a helyzetébe beleképzelni. Feszeng, amikor Erzsébet első áriájában a teljes udvar előtt panaszkodik egyik társalkodónője menesztése miatt, és később egyáltalán nincsenek szeretetteljes gesztusai számára annak rosszulléte alatt sem, amikor ösztönösen megnyilatkozhatna, egyszerűen ott hagyja éppen a szeretőjére, Ebolira.

DC20Eboli: Tímár Tímea

Mellékszálon lehet persze magunkban mentegetni, és szó eshetne a férfiak empátiájának általános hiányáról, de ez így igazságtalan lenne. (Vannak Don Carlos rendezések, amikor fél percen belül némán is felépíthető ennek az ellentéte, amikor igenis azt érezzük, hogy a szeretet megvan, de kommunikációképtelenséggel párosul.) Ez a hidegség lehet akár a rendező vagy az énekes véleménye is a szerepről, elfogadható felfogás, sőt az adott helyzetben, ha tekintetbe vesszük a királyi udvar életmódját és az etikettet, akkor ez is a legvalószínűbb.

DC10Posa: Molnár Levente

Természetesen az sem kizárt, hogy mégis pusztán arról van szó, hogy idő hiányában nem volt mód éppen ennek a kapcsolatnak az alapos kidolgozására, és egy későbbi előadáson mindez másként történt.

Ezt a kapcsolatot figyelve, kézenfekvő feltételezés lenne, hogy Erzsébet jobban vonzódik a trónörököshöz, ahogy ez meg van írva, de ezt a vonzódást sem éreztem igazán kibontakozni az előadásban.

Ádám Zsuzsanna nem tűnik gyámoltalannak, sőt sugárzóan erős egyéniség, inkább azt feltételeznénk, hogy hasonló helyzetben küzdene, provokálna. Korlátokba ütköző nő, aki egyébként tudja, hogy mit akar: józan döntésből választotta a királyt (eredeti verzióban lett volna esélye tiltakozni, de a háború elkerülése az indoka a házasságnak). A szerep nagyon fontos tartozéka, hogy a néző nem kérdőjelezheti meg hűségét, Eboli szövegében van utalás szűziességére, aki eredetileg nem feltételezi róla a házasságtörést. Ezt a kétségbevonhatatlan ártatlanságot nem játssza el, és ráadásul még erősen dekoltált jelmeze sem támogatja.

DC5Don Carlos: Pataki Adorján

Erről az Erzsébetről tényleg kihívás azt elképzelnünk, hogy nem képes az érdekeit érvényesíteni, rosszul lesz a gyanúsítástól, és nem ő lesz az, aki a királyt a maga érdekei szerint irányítja.

Miskolcon is volt-van még egy Erzsébet, akit nem láttam. Herczenik Annának is jól állnak az erős nők, és korábbi szerepeire visszagondolva, neki talán elhihetőbb lehetett a királyné kiszolgáltatottsága– aki vele látta, akár kommentelhet is ennek kapcsán, hogy ezt jól érzem-e vagy sem.

A darabban hasonló dramaturgiai fontossága van Eboli hercegnőnek is, aki sokban felelős a cselekmény bonyolódásáért. A király szeretője, a királyné első számú udvarhölgye, aki Don Carlosba szerelmes, és később jobb híján bosszút áll a szerencsésnek és álszentnek hitt riválisán. Összetett helyzete miatt lényeges lenne, ha Ebolinak ez a kulcsszerepe ki lenne emelve, látnánk a királyhoz fűződő kapcsolatát úgy is, hogy ennek a bemutatására nem írt számukra kettőst a szerző, nem tudhatjuk, hogy ez a szeretői viszony milyen minőségű. (Az is sokat sejtet, hogy mindketten másra vágyakoznak – szinte házasságnak is beállítható lenne, különösen, ha régebben tart, mint amióta Erzsébet az udvarba jött.)

DC24

Ezen az egyetlen általam látott előadáson úgy éreztem, hogy a rendezésnek erre a szereplőre érezhetően kevés ideje maradt, de a későbbi előadásokon még valamelyest mélyülhetett a kapcsolatok kidolgozása. Ebolit a ruha sem támogatta abban, hogy méltóságos hercegnőként mutatkozhasson, maradt a hang. A szerepben én Haris Nadint hallottam, aki nagyon kevés felkészülési idő után állt be heroikusan az előadásba, és ami a jelen helyzetben kihozható volt a szerepből, azt ki is hozta. Áriái, amelyek kevésbé múltak a rendezői beállításon, hatottak. Szívesen megnéztem volna persze váltótársát, Tímár Tímeát is, de hátha majd még erre is sor kerülhet.

Ez a miskolci előadás arra az evidenciára is jó példa, hogy ugyanabban a rendezésben milyen nagyon eltérő felfogásban is láthatunk egy figurát. Másként, de jelentős különbség van a két Posa között is.

DC12

Molnár Levente ebben a szerepben hozza a fantasztát, a nagyformátumú álmodozót, aki gyorsan dönt, és semmit nem tart lehetetlennek, azt sem, hogy a királyt befolyásolja, és egyáltalán nem riad meg az inkvizíciótól. Hatalmas energiákkal van jelen a színpadon, és szinte átvesszük a hitét, rövid időre elképzeljük mi is, mi lenne, ha a saját elképzelései szerint átformálhatná ezt a birodalmat. (Lendülete és energiái még gyenge minőségű felvételről is átjön. Aki élőben nézte, az nyilván érzékelhette, hogy jelenlétével szinte felrobbantotta a színpadot – ez vele kapcsolatban általános tapasztalatom.)

A király és Posa párbeszéde a darabnak kiemelkedő mozzanata: látunk két erős meggyőződésű embert, akik mindketten az igazuk tudatában akarják a másikat jobb belátásra bírni, másként látják, hogy mi használna a köznek. Ami tragikus: Posa jóindulatú beavatkozása még rontani tud az egyébként sem jó helyzeten. (Az már korábban is világossá vált nekünk, hogy a túl nagy önzetlenség nem szerencsés – Erzsébet minden bajt elkerülhetett volna, ha nem fogadja el a király házassági ajánlatát.)

DC9

Ez a Posa-felfogás következik a szerepből, de a világjobbító törekvés nem idegen a művésztől sem, aki számos tehetséggondozó programot alapított, és messzebb lát a saját karrierjének építésénél. Éppen ezért, mert magából tudott építkezni, szerencsés találkozás ez a szereppel, jó, hogy rálépett erre az útra. A Spotifyon is elérhető tavalyi CD-je, amelyiken meghallgatható egy Posa-ária is, ez volt részéről az előkészület a repertoár-váltásra.

(Azóta Molnár Levente a Margitszigeten Bánk bánt is játszott, és ennek kapcsán rá is döbbentem, hogy a két szerep mentalitása között milyen nagy az átfedés, mindkettő jóindulatból okoz tragédiát, saját érdekeit egyáltalán nem mérlegelve.)

A másik Posa, akivel élőben láttam az előadást, Laborfalvi Soós Béla volt. Merőben más lesz a bemutatott helyzet általa , de mezei nézőként vele tudunk a legjobban azonosulni.

DC28

A két Posáról legelőször az Antigoné-Iszméné párhuzam jutott eszembe: mindketten azonos helyzetben vannak ugyan, de rendkívül eltérően viselkednek saját habitusok szerint. Laborfalvi Soós Béla nem a nagyformátumú politikus-álmodozó, hanem egy közülünk, aki viszont képes arra, hogy felmérje, hogy miben él, és azért veszi a bátorságot, hogy őszinte legyen a királlyal, mert nem lát más kiutat.

Nehéz elképzelni, hogy a király egy ilyen kisembert maga mellé emeljen, királyi színe („regal presenza”) elé engedjen, aki az udvar légkörébe láthatóan egyáltalán nem illik bele. Ez ugyan nem valószínű, de Laborfalvi Soós Béla fellépését nézve látunk valami többet: van a vállalásában valami tiszteletreméltó. Egy zsarnoknak szemébe mondja az igazságot úgy, hogy pontosan tudja, van vesztenivalója. – Ez is levetíthető az énekes helyzetére: az is megbecsülésre és nyomhagyásra érdemes, amikor zsinórban három előadást is el kellett énekelnie váltótársa megbetegedése miatt, és megcsinálta. Az általam látott február 18-i alkalommal a „hang-párbajban”, a kettősben nem győzhetett, nem, nem lehetett hatásosabb a királynál, de talán ettől kicsit még szerethetőbbé is vált. Meg lehetett neki bocsájtani azt, hogy fejjel megy a falnak, és másokat is romlásba dönt ezzel.

Magam számára is teljesen váratlanul éppen ezzel a figurával tudtam a legjobban azonosulni, bár ez nem jelenti azt, hogy éppen Laborfalvi Soós Béla lett volna az este központi figurája és legdominánsabb énekese.

Aki eddig eljutott – KÖSZÖNET! – az közel 3600 szót olvasott szinte mindenkiről, leszámítva a címszereplőt. És ez most már szinte a vége a szövegnek.

DC22

Don Carlos címszereplő, még a négyfelvonásos változatban is őt látjuk először, így előnyben van. Nekünk nézőknek vele kellene menni, morálisan neki adunk igazat. Az előadásban idővel félresodródik, a kezdés után nagyjából 45 perccel megjelenő apja elhomályosítja, pályáját lefékezi, és a menyasszonya után még a barátját is elveszi. A trónörökös igazi lúzer. Helyzetének bonyolultságát az említett darabelemző fejezetben bőven fejtegettem.

Ebben az előadásban, február 18-án a király nézőpontja dominált, és Hector Mendoza operaénekesi gesztusai az én szememben nem lényegítették át szenvedő hőssé, nem izzott fel az alakítás és nem tudott a maga oldalára állítani, pedig neki illett volna drukkolni a nárcisztikus zsarnokkal szemben. Sajnos, benne tényleg nem láttam mást, mint egy operaénekest, aki a szerepet éppen előadja.

Az előadás több nézője is említette, hogy Pataki Adorjánnal mennyire más, és nézzem meg vele, akiről jobban elhihető a szerep, és jobban képes magát beleélni a szenvedő szerelmes és kiszolgáltatott trónörökös helyzetébe. Sajnálom, hogy erre nem volt módom egyáltalán, jól esett volna ezt a bejegyzést sok megtekintés alapján írni, a tíz előadásból álló sorozat fejlődéséről is nyomot hagyni.

PS. 2020. 10. 20.

Néhány napja nyilvánossá váltak a pótidőpontok, így a mai napot arra fordítottam, hogy ezt a február 18-án megkezdett, és az elmúlt nyolc hónap folyamán vagy húsz alkalommal továbbírt bejegyzést végső formába hozzam, és ezek után a FB-posztolással kivárjam azt az időpontot, amikor már lehet újra jegyeket venni az előadásra, és már a régi bérletesek átfoglalási procedúrája is befejeződött. Soha semmit nem írtam ennyire hosszan, és ez nyilván nem is szerencsés, és feltehetően erre nem is lesz másik eset. Ha sejtem előre, hogy jön a karantén, és nem lesz hónapokon keresztül színház, nyilván mindenhogyan megoldottam volna több megnézést, vagy ha nem, akkor az előadás után azonnal kiposztolom nagyjából ugyanezt a véleményemet.

Most csak azt remélem, hogy lesz olyan néző, aki a november végi megtekintés mellett dönt, és nem riad meg a vírustól.

PS. A fotók a Miskolci Nemzeti Színház FB-oldaláról származnak, összesen 102 kép készült az előadásról, érdemes ezekre rákeresni. Gálos Mihály Samu készítette őket.

A darab ráadásul most még aktuálisabbnak látszik, mint volt a bemutató idején. Hiába nyilatkozta ezt januárban nem egy szereplő és alkotó, hogy főleg a magánéleti szálra koncentrálnak, de a szétválasztás nem sikerülhet – Fülöpben a zsarnokot is látnunk kell, nem lehet a hatalom képviselőjét a mai időkben tisztán magánéleti dráma főszereplőjeként megítélni. A színházzal foglalkozóknak különösen nem.

Címkék: Miskolc Rácz István Don Carlos Herczenik Anna Molnár Levente Gergye Krisztián Cser Krisztián Haris Nadin Cser Ádám Pataki Adorján Hector Lopez Mendoza Keszég László Tímár Tímea Laborfalvi Soós Béla Szűcs Edit Árvai György Ádám Zsuzsanna

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7215483828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása