Már negyvenezernél járt a karakterszámlálóm a miskolci Don Carlos kapcsán (a karantén alatt már kiposztolt bevezető nélkül), amikor ráébredtem, hogy a szövegnek szinte pontosan a fele az én saját „felismeréseimet” tartalmazza magáról a műről.
Különválasztottam tehát ezeket a darabra vonatkozó észrevételeimet, amelyek elolvasása egy akármilyen Don Carlos előadást előkészíthet, és bízom benne, hogy aki energiát tesz ennek elolvasásába, talán másként fogja nézni a szereplőket. (Ehhez azért nagy érdeklődés kell, tisztában vagyok vele, hogy ezt lényegében magamnak írtam. :D Nem is tévedtem, ahogy az első napok statisztikája mutatja, de ettől még tényleg nagyon élveztem ezt a tevékenységet, és nem bántam meg, hogy összefoglaltam ezt. Amíg írom a blogot, és lesznek Don Carlos előadások, mindbe be fogom linkelni. ) A miskolci előadásról szóló benyomásaim pedig már olvashatóak a sorozat harmadik részeként.
Mindenkinek előre is köszönöm a figyelmét, várom az észrevételeket.
Akinek a fejében egyáltalán nem él a történet, azoknak belinkelem ezt az Operakalauz-cikket. Ez mindenkinek segíthet a cselekmény alapvonalainak megértésében, amire én a következőkben már számítok, mert a bejegyzésemben a cselekmény fordulatainak tisztázására nem vállalkozom.
Nagyon nem mindegy, hogy egy színház a négy- vagy az ötfelvonásos változatot tűzi műsorra, már ezen a ponton szinte minden eldől, bár a szereposztás erőviszonyai is legalább ennyire meghatározóak
Hat erőteljes énekesre lenne szükség, akik mind érvényre tudják juttatni a saját igazukat, indulataik, szenvedélyes vágyaik pedig hatalmas erővel feszülnek egymásnak.
Pesten eddig és tavaly Miskolcon is a négyfelvonásos DC-verziót választották, amelyben még kiemeltebb lesz II. Fülöp, aki dramaturgiailag eleve centrális figura. Még inkább érdemes belőle kiindulni, hiszen éppen a darab legelső képe 8kb. 25 perc) hiányzik, amelyik az Erzsébet-Carlos szerelem létrejöttét mutathatná be, így nem épülhet fel a szerelmesek közti kapcsolat, az első duettből kellene a már elveszett múltat rekonstruálnunk. Don Carlos ráadásul a mű második felében háttérbe szorul, a feje fölött döntenek folyton, így mindenképp érdemes a királlyal kezdeni az elemzést, ahogy a címben is utaltam rá (egy másik híres darabból). Sok minden általa magyarázható meg legkönnyebben, bár az is nyilvánvaló, hogy a szereplők között felállítható hierarchia csúcsán mégsem ő áll.
Az adott előadás kimenetele feltétlenül erősen múlik azon, hogy a király-trónörökös szembenállásban a feladatra konkrétan kiválasztott énekesek közül ki lesz a dominánsabb, és a négyfelvonásos verzió pályája eleve Fülöpnek lejt, ami azért is szomorú, mert nekünk jobban esne az elnyomott félnek drukkolni, csak ehhez az kellene, hogy valóban jelentősen meggyőzőbb legyen a herceget alakító énekes, és ez ritkán fordulhat elő. (A bécsi előadásokban azért lehet, hogy Jonas Kaufmann egészen mégsem lesz lemosva, ez valószínűsíthető, de arra nem mernék mérget venni, hogy egészen el tudja venni az előadást egy sokat próbált, nagy rutint szerzett szuggesztív Fülöptől, amilyennek Ildar Abdrazakov még a felvételeiről is látszik.)
I.FÜLÖP király
Meglehetősen összetett az a válsághelyzet, amelyben a király senyved, és jó esetben ebbe bele is láthatunk egy jól kidolgozott előadásban. Pontosan mi nyomasztja a királyt?
Egyszerűbb lenne azt kérdezni, hogy mi nem.
Egyeduralkodó, sőt mondhatjuk, hogy zsarnok, bár legitim módon jutott a hatalomhoz, tehát jogi értelemben nem az. Jelentősége van, hogy első megjelenésekor ünnepélyesen vonul át a színen, és a legtöbb jelenetben uralkodóként látjuk azt a benyomást keltve, hogy folyamatosan az ország sorsával van elfoglalva.
Elvileg a hierarchia tetején áll, de mégsem ő a legfőbb úr (a főinkvizítortól ő fél, nem Posa márki), és mégsem igazodik mindenki hozzá, sőt, ha alaposan nézzük meg, hiába befolyásol mindenkit, minden főszereplő hoz tőle független és lényeges döntéseket. (Egyetlen alattvalója sem hajlandó Don Carlos lefegyverzésére, csak Posa vállalja ezt fel. Ebben is kifejeződik a teljhatalom megkérdőjelezése.)
Ez a mélyben rejlő és nem kimondott ellentmondás határoz meg mindent, egy nárcisztikus alkatú vezető számára önmagában is gyötrő szituáció ez, amelyben a konfliktusait meg kellene oldania. Ezt a feszültséget mindenre átviszi, és emiatt lesz képtelen indulatok nélkül bármilyen problémát jól kezelni. (Gondoljunk az előadás 45. perce körüli jelenetre, amikor feleségét gardedám nélkül találja, vagy később a II. rész harmadik jelenetében a Carlos arcképe körül kialakult vitára.)
Ez a gyötrő feszültség kifejeződik az inkvizítorral folytatott párbeszéd legutolsó mondatában, igen, megint a trón fog meghajolni és nem az egyház. Ez a mondat a mű talán leghíresebb része, amelyben köztudottan a szerep legmélyebb és legmagasabb hangja is benne van, két és fél oktávnyi távolsággal a kettő között. (Aki szereti a különlegességeket, az a youtube-on megkeresheti a sok híres basszistától összeszedett gyűjteményt. Jó lenne, ha valakinek lenne kapacitása, és magyar énekesek felvételeiből is készítene egy hasonlót.)
A király alakjának megértése céljából nyugodtan kiindulhatunk a történelmi személyiségről tudott legfontosabb tényekből, hiszen az eredeti szerzők is innen rugaszkodtak el. Az előadás készítői nyilván utánanéztek mindennek, mert az előadásban II. Fülöp nem visel koronát, aki egyébként hiába volt felruházva többféle uralkodói címmel is (kb. hat sornyi a wikipédia cikkében), de sosem volt megkoronázva.
„Okos” Fülöpöt művelt és a kultúra támogatására odafigyelő, lelkiismeretes, ámde középszerű és alacsony önbecslésű hivatalnok-királynak tartották kortársai, ahogy a megmaradt dokumentumokból ez kivehető. Az, amikor a darabban a királynő egyedüllétét kifogásolja, amely nyilván beleütközött az udvari etikettbe is, akár szabálymániával is magyarázható, nem kizárólag féltékenységgel, ha egyszer magát tekintette a törvények őrének. Folyamatosan foglalkozott a birodalmával, államférfiként létezett, így eleve nyugtalaníthatta a világpolitika alakulása, az apjától egymás után átvett és nagyon eltérő helyzetű tartományok sorsa, köztük a flandriai forrongás is.
Az egyház szüntelenül ránehezedő nyomása kormányzására erősen kihatott, a források bigott katolikusként emlegetik, aki törvényekkel is megkönnyítette az inkvizíció működését, azaz emberek tömegeinek kivégzését. Ez mind kellően zavarhatta hétköznapjai nyugalmát, de színdarabban ezek nem lettek volna közel sem olyan érdekesek, ha nincs szerelmi dráma is hozzá.
Egészen más a róla alkotott képünk, ha tudjuk, hogy Erzsébettel, azaz harmadik feleségével együtt töltött nyolc évéből hat gyermek származott, bár azok közül csak kettő élte meg a felnőttkort. Lehet, hogy kiábrándító, de a jelek arra mutatnak, hogy Fülöpnek ez a házassága annak ellenére sem működött igazán rosszul, hogy felesége rokonszenvesnek találta a vele éppen egyidős mostohafiát, akinek eredetileg szánták, de levelei alapján tudható, hogy a neki jutott férjjel is meg volt elégedve. Fülöp pedig - úgy tűnik -, hogy házasságkötése után egy-két éven belül (!) szakított a szeretőivel is, és feltehetően sajnálhatta, hogy még mindig nagyon fiatal felesége belehalt egy vetélésbe. (Hasonlóan járt a negyedik feleségével is, és aztán nem nősült újra, pedig még közel húsz éve lett volna erre.)
Lényeges, hogy Fülöp 29 éves volt trónrakerülése, és 31 harmadik házasságkötése időpontjában, azaz NEM öregember, bár Erzsébet csak 14 éves ekkor. Ez nem kis korkülönbség, el kell ismerni. Férfiak sokasága kezdeményez kapcsolatot még nagyobb életkori eltérés esetén is, de nyilván az sem mindegy, hogy a 17 év milyen életszakaszban lévő emberek között van. (Önmagában ebben igazán rendkívüli még sincs, csak fordított esetben szokták felháborítónak érezni, ha netán idősebb nő kezd ki egy látványosan fiatalabb férfival.)
A Verdi operában a két szereplő viszonyát mégis hagyományosan "öreg férfi - fiatal nő" kapcsolatnak szokták beállítani, ezt a korkülönbséget még tovább növelik, és minden feszültséget erre vezetnek vissza az előadásban, nem arra, hogy Fülöp elvileg uralkodóként a fél világ ura, a valóságban pedig az inkvizíció bábja. Éppen mivel Fülöp „öreg szerep”, a basszisták szinte bármeddig játszhatják, amíg énekelni tudnak, betanulása hosszútávú befektetés.
A korábbi összes általam látott DC-előadás a két ember közötti látványos életkori feszültségre épült, nem kivétel a mostanáig már kétszer is leadott MET-közvetítés sem, Ferruccio Furlanetto Fülöpével. Ez a papírforma ugyanis, és érthető, hogy a közönség elvárásaival szembe menni nemigen akarnak a nagy operaházak. Talán ezért is szerettem a youtube-on részleteiben látható torinói rendezést, a már említett Ildar Abdrazakovval, mert ez bizonyíték arra, hogy ez a leegyszerűsítés mégsem szükségszerű, lehet Fülöp fiatal és vonzó, még akkor is, ha a darabot ismerő nézők ösztönösen egy idős, méltóságos királyt várnának. Azt hiszem, hogy a pesti előadás rendezője is biztosan túl fog lépni a kliséken, amelyre már most ott a garancia a kiválasztott két Fülöp személyében. Meglepne, ha Bretz Gáborból és a jelenleg az Operaház elsőszámú reklámarcaként is működő Cser Krisztiánból majd a sminkesek öregembert fabrikálnának.
A legfőbb probléma éppen nem Fülöp személye, kora vagy viselkedése, hanem pusztán az, hogy eredetileg Erzsébetet Don Carlosnak szánták, és a nő már lélekben elköteleződött (a kimaradt első felvonásban). Ezt a kötődést nehéz átírni, türelem, megértés, feltétlenül sok befektetett energia kellhetett (volna) hozzá, bár nem lehetetlen. (A ténylegesen együtt eltöltött idő alakíthatja át a hasonló helyzeteket, ha a nosztalgia köde nem szépíti meg a találkozás emlékképét. A valóságban valahogy így működhetett.) De hol lenne a dráma, ha Fülöp netán empatikus uralkodó? Schiller hozta létre ezt a szerelmi szenvedést, ő ajándékozta neki ezt a formátumos magánéleti válságot műve érdekében.
Az előadás egyik csúcsjelenete nyolcperces áriája, amikor ez a feleségével szemben minden találkozásukkor agresszíven viselkedő férfi szeretethiányról panaszkodik. Ehhez Verdi megható zenét írt, és ezen a ponton egy valamirevaló Fülöp mindenképp a maga pártjára állít minket, különösen, ha a trónörököst játszó kollégája kevésbé erőteljes az adott estén. Ha ezek után felocsúdunk, és logikusan átgondoljuk, akkor persze látjuk a magát áldozatnak érző zsarnokot, aki mindenkin átgázol, de akkor már késő – legjobb esetben is ambivalens érzéseink keletkeznek vele kapcsolatban, de ennél még valószínűbb, hogy így is megsajnáljuk, megszeretjük, ha ez az ária igazán szépen szólalt meg. Fülöp karakterének megítélése nem egyértelmű, a szerep vonzerejét adhatja ez az ellentmondásosság, amely ott feszül a szereplő tettei és a számára írt zene között, emiatt is érdekes, és óriási különbségek adódhatnak előadások között az énekes alkatából és szerepfelfogásából adódóan is.
Egyszer megnéznék azért egy mélyebben elemző olyan előadást is, amikor ezt a panasz-áriát nem az íróasztalnak és a közönségnek, hanem a szeretőjének, Ebolinak énekelné. Tipikus szituáció lehetne, és egy fokkal érdekesebb: az „elhanyagolt férj” kesergése egy másik nőnek talán sokaknak ismerőssé tenné Fülöp valódi élethelyzetét. Eközben az ékszeres doboz Don Carlos arcképével akár ki is emelődhetne, és ez jó előkészítése lenne a királyné érkezésének. (Az nagyon jót tesz az előadásnak, ha ez a bizonyos doboz nem a második rész harmadik jelenetében látható először, és már tudatában leszünk a fontosságának. Eboli kiemelésére is alkalmas.)
Fülöp helyzete minden, csak nem irigylésre méltó – szerelmi konfliktus nélkül is. Érett férfiként hosszabb várakozás után akkor került hatalmi pozícióba, és vehette át apja örökségét, amikor V. Károly ebbe már belefáradt, mert kezelhetetlennek érezte a helyzetet. Ebben az időpillanatban már a fia is felnőtt, akit ambíciók és egy nagy sérelem feszít, és érezzük, hogy a problémáit sosem tudta megbeszélni az apjával.
A fenti összes konkrétumot figyelembe véve, nem csodálkozhatnánk, ha II. Fülöp valóban egy alacsony önbecsülésű és könnyen befolyásolható ember lett volna, kételyekkel, félelmekkel – alvászavarral. Veszélyes állapot így létezni a hierarchia csúcsán.
Február-március folyamán huzamosabb ideig nem jutottam elég alváshoz, és így az alváshiány motívum, amely a híres ária egyik központi eleme kiemelődött számomra az akkoriban megtekintett előadásban, jobban át tudtam érezni ezt az állapotot, mint bármikor korábban.
Fülöp élete ebben a történetben voltaképp egy lefelé menő spirálra került. Az életet válsághelyzetként éli meg, emiatt nyugtalan, így nem tud aludni, majd az ennek folyományaként keletkező konfliktusokat szükségszerűen rosszul kezeli. Folyamatosan túl ingerült, és mindez elvezet a válság szükségszerű mélyüléséhez, további meggondolatlan lépésekhez, majd katasztrófához. (Mi más az, ha valaki az életének a megoldását csak fia halálában látja meg, és ennek érdekében lépéseket is tesz?) Ebből nyilván további kialvatlan éjszakák következhetnek csak...
Fülöp ugyan nézhető lenne hagyományosan „csak” egy szerelmi bánattól szenvedő öregedő férfiként is, akinek a hiúságán esett csorba is fáj, de ennél messze több is átjöhet egy előadásból általa.
Egy vergődő embert látunk, aki - ha alaposan megnézzük - akkor csak a felszínen tudja a méltóság látszatát tartani, mert egyébként gyenge. Impozáns áriája is a fájdalomról, magányról, a csalódottság kínjairól szól, az azt követő nagyszerű kettőse a főinkvizítorral aláhúzza kiszolgáltatottságát, és a feleségével való jelenetben e megszorítottságból kitörve ez a sebzett ember tehetetlenségében utat enged indulatainak, és megalázza az elvileg szeretett asszonyt. Itt hangzik el, mégpedig igazi fenyegetésként a kulcsmondat, amelyből a szerep alakítói ki kell, hogy induljanak: „la debolezza in me puó diventar furor” („gyengeségem haraggá változHAT”).
Egy hagyományos beállítású, de jól átgondolt rendezésben is benne lehet mindez, és párhuzamot vonhatunk mai helyzetekkel úgy is, ha mindenki a legkorhűbb kosztümöket viseli. Eszünkbe juthat Fülöp viselkedéséről akár egy mai, életközepi válságban sínylődő nárcisztikus alkatú felsővezető is, vagy bárki más, aki hatalmi pozícióban van, és láthatóan nem tud kommunikálni az alárendeltjeivel.
A Don Carlos kapcsán felmerülhet a nyugodt generációváltás lehetetlensége is, a hangsúly kerülhet az apa-fiú-unoka hármas elszigetelt létezésére.
II.V. Károly, az apa árnyéka
Miközben királyt már a fia törekvései is nyomasztják, amelyeknek nem kíván teret adni, de a nagytekintélyű apa árnyékától nem szabadult meg még azután sem, amikor az kolostorba vonult és minden hatalmáról lemondott. V. Károly képes távolságtartással nézni saját életére, és az előadás legelején elmondott szentencia nemcsak neki, de fiának és unokájának is tanulságul szolgálhat, hova vezet a „hiú hatalmi gőg”. Nagyon erős darabkezdés ez, V. Károly két megjelenése keretezi a történetet, és néhány percben is a leghangsúlyosabb szereplő KELL, hogy legyen. II. Fülöp tőle még mindig tart, sőt a tekintélye még a főinkvizítorénál is nagyobb, megjelenése dönti el a történet befejezését is.
A legtöbb előadás problémája is az, hogy a szerepre nem lenne szabad olyan énekest beosztani, aki nem tudja ezt a súlyt megadni V. Károlynak, miközben a megszólalás rövid, azaz nemigen lehet vonzó egy ereje teljében lévő basszistának, hogy csúcsformában mutatkozzon az előadás első, majd az utolsó öt percében, a kettő között pedig várjon három órát.
Nemrég arra jutottam, hogy amennyiben nincs forrás egy „nagy hang” felbérelésére, szinte még egy láthatatlan V. Károly is jobb lenne, és felvételről a hang. Ha sem személyében, sem hangjában nem alkalmas énekest látunk, az rengeteget vesz el egy produkció hatásosságából. (A jelenlegi magyar mezőnyből a két még működő legenda felkérése lehet egy bármilyen Don Carloshoz a legjobb megoldás, de valószínűsíthető, hogy pl. vidékre sem Kováts Kolos, sem Berczelly István nemigen utazna. Ennek a szerepnek pedig ilyen súlyú megszemélyesítőre lenne szüksége.)
Rendszerint nem is válik világossá, hogy a környezete miként néz a szerzetesnek öltözött királyra (sírból jött kísértetként?) és emiatt nagyon lényeges, hogy a néző már előzőleg ismerje a történet hátterét, és feltétlenül tudatában legyen, hogy V. Károly lemondása után szerzetes lett. Az előadás elején éppen a lemondási szertartást nézzük elvileg, de ez ritkán válik világossá.
III. Erzsébet királyné
Fülöp kettős mércét alkalmaz: felesége legkisebb kilengése is sérti (pl. egyedül van egy szobában, magánál tartja első jegyese képét), míg róla kiderült, hogy legalább egy szeretője van Eboli személyében. Már első színpadi megszólalása is magabiztos számonkérés („Miért van egyedül a királyné?”), de eltűri a hosszú válasz áriát, amely nem meghunyászkodó, bújtatva neki szól (csak a felszínen a száműzött grófnőnek), és ebből azonnal megismerheti felesége sérelmeit, rossz közérzetét. Később, a II. részben elhangzó párjelenetükben már direkt panaszokat is hallhat tőle, és egészen a nő elájulásáig házasságtöréssel gyanúsítja.
Erzsébet a darab szerint jobban vonzódik Don Carloshoz, első jegyeséhez, de ez a mozzanat hihetően az első felvonás nélkül nemigen tud kibontakozni. Feltétlenül alapvonása az önmegtagadás, a „nagyobb jó” előnybe részesítése – az ország érdeke (béke) miatt egyezett bele (az első felvonásban) a nyílt színen a vőlegény-cserébe. Erzsébet feltétlenül szabálykövető típus, és súlytalanná válik, ha nem hihetjük el ártatlanságát, a király iránti hűségét, vagy legalábbis nagyon áthelyezi a hangsúlyokat egy olyan értelmezés, amikor a rendező túl erősnek, túl öntudatosnak mutatja. (Ez esetben elég nehéz magyarázatot találni, hogy miért nem nyomja le a királyt.)
Erzsébet biztosan csak a kötelességének él az elvei szerint – nem elfogadható számára az erkölcsi törvények áthágása, és ezt nekünk végig éreznünk kell, és azt is, hogy a király gyanúsítása végig alaptalan.
Ennek a történetnek még a legjobb megoldása Erzsébet és Don Carlos békés elválása lehetett volna, és már az is jelzi, hogy csak tragédia lehet a vég, hogy a hallgatódzó király mindezt félreértelmezi, nem veszi belőle észre a lemondást. Akármi is lesz a házaspár sorsa a V. Károly megjelenése után, a kommunikációs szakadék áthidalhatatlannak bizonyul a felek között, erre nem lesz megoldás. A történet végén nemcsak Erzsébet, hanem a király is veszít, a boldogság elérhetetlen marad.
IV.Posa márki
POSA márki, „A” barát is ugyanúgy a vetélkedés tárgya Fülöp és fia között. Pontosabban: Fülöp elveszi a fiától a menyasszonyát, majd annak legjobb barátját is a saját bizalmasává próbálja tenni, hogy magányosságát feloldja. Talán még felesége szerelménél is nagyobb szüksége van egy olyan emberre, akivel őszinte lehet, és megvitathatja az őt nyomasztó államügyeket. Posa is ugyanabba a tragikus tévedésbe bukik bele, mint Erzsébet (aki a „nagyobb jó” érdekében megy hozzá a királyhoz): másoknak akar használni önfeláldozással.
A Don Carlos egyik nagy tanulsága: egyáltalán senkinek nem lesz jobb attól, hogy Erzsébet nem ragaszkodott az eredeti vőlegényéhez, és még a flandriai felkelők sem járnak jobban Posa támogatásával.
Posa a „különös álmodó”, valóban világjobbító célzattal próbálkozik a király befolyásolásával, és ebből – amint látjuk – félreértés, káosz, Don Carlos bebörtönzése lesz, és aztán összeesküvőként orvul lelövik. megbűnhődik.
Posa sorsa csak azt mutatja, hogy jóindulattal is rengeteget lehet ártani, és vannak valóban szépen megkonstruált igazi patthelyzetek, amikor nincs jó döntés, nem lehet senkin segíteni, sőt a beavatkozás mindenkinek egyaránt árt. A zsarnok nem téríthető jó útra, illúzió, hogy így elérhető akármilyen változás.
V.Eboli hercegnő
Eboli hercegnő nem kevésbé fontos szereplő a történetben. Megkerülhetetlen tényező, hogy van önbizalma és szép, pontosabban: magát szépnek tartja, és ebben látja saját tragédiáját. (Feltételezi, hogy a király emiatt csábította el, nem azért, mert magányos vagy mert mindenki mást is elcsábítana.) Egy hagyománytisztelő rendezés arról is megismerhető, hogy félszeműnek ábrázolják, amilyen eredetileg volt.
Az előadás első oldott jelenete hozzá kapcsolódik, egy betétdalt énekel egy lelepleződésről – ennek a szövegét érdemes megfigyelni, szerintem senki nem szokta, mert a cselekményhez közvetlenül (látszólag) nincs köze, és ezen a ponton csak az évődő hangneme hat ránk. Don Carlos tragikus fájdalmáról épp ezelőtt értesültünk, és az udvar komor világát ez a jelenet erősen ellenpontozza. Eboli ekkor még nem tudja, hogy a trónörökös meghódítására semmi esélye, mert másba szerelmes.
Később a kerti jelenetben már világos lesz számára minden, és a saját sértett hiúságát nem tudja leszerelni. Az operák jellegzetes forgatókönyve fog működésbe lépni az ő esetében is: „ha szerelmesem nem szeret, akkor muszáj tönkretenni legalább a vetélytársat.” Eboli ennek szellemében lopja el a ládikát Erzsébettől, hogy a király ebben megtalálhassa Carlos arcképét. Később már nem marad más számára, mint ennek a bevallása, és az összeomlás, amikor felismeri, hogy tévedett. Vallomása az, amelyik érzékelteti, hogy nem egy könnyen leírható, áskálódó nőszemélyről van szó, és az ő viszonzatlan érzelmei is legalább annyira megkavarják a történetet, mint Carloséi, vagy éppen a királyéi.
A királyhoz fűződő kapcsolatát a rendezésnek szövegek nélkül kellene érzékeltetni, van eset, amikor a II. rész elején némajelenetben behozzák Fülöp áriája előtt, vagy más jelenetekben adnak neki olyan gesztusokat, amely a súlyát növeli.
Verdi több impozáns áriával is megajándékozta, így másodvonalbeli szereplővé nehezen válhat.
VI.A főinkvizitor
A Fülöp és Posa kettősében elhangzó figyelmeztetés és a hozzá társuló zenei motívum is jól előkészíti a megjelenését, fontos, bár csak tíz perce van a színen. (V. Károlyhoz képest ez rengeteg, és mivel hozzá kapcsolódik a legfeszültebb jelenet, ez így is hálás szerep.)
Lényeges, hogy nincs kibontva a személyisége és ő maga az egyház, és elmondható, hogy ő az egyetlen személy, aki bármit megengedhet magának, és nem lesz vesztese a történet végkifejletének. A hozzá kapcsolódó fenyegető gesztus a lényeges, a vallásos király fél tőle, és jellemzően kevés mozgással ábrázolják.
A hagyományos előadásokban ketten bevezetik a vak öregembert, leültetik, majd kivezetik. (utóbbinak csak hang, minimál mozgás – mozdíthatatlannak képzeli a rendező) – magát az egyházat jelenti, a mélyen vallásos uralkodónak lényeges tényező – sokat megenged neki
A király ebben a beszélgetésben inkább kiszolgáltatott ember, mint az ország képviselője, érezzük a puhaságát-gyengeségét – a kontraszt erős, de nem két egyformán erős akarat megy egymással szemben. A király valódi helyzetének megértéséhez sokat ad hozzá ez a jelenet, a Posa márkival folytatott beszélgetésre itt visszagondolunk.
Ehhez is ugyanúgy teljes értékű basszista kell, hiába tíz perc a jelenléte, a királyhoz képest domináns helyzetét elsősorban a hangjával kell érzékeltetnie.
VII, Don Carlos, a trónörökös - címszereplő
Meglepődhet valaki, hogy a címszereplőt utoljára említem, de a történetben a királytól ő áll a legtávolabb, és ez a szereplő mindenképp csak az ötfelvonásos változatban tudna jól érvényesülni.
Az jó, hogy mindkét változatban őt látjuk először, hiszen neki kellene drukkolni, de ha jól megfigyeljük, a négyfelvonásosban szinte azonnal megjelenik Posa, aki pártfogásába veszi, és így még véletlenül sem lesznek önálló akciói. Ahogy megy az előadás, észrevehetjük, hogy mások döntéseinek hatására sodródik, így kerül börtönbe is (magától fel se merült benne a flandriaiak támogatása, ezt a pótcselekvést Posától kapja ajándékba).
Nagyon kevés információ van a darabban is az apa-fiú kapcsolatról, lehet, hogy szerencsétlen kommunikációs csapda az egész, Fülöp maga sem tud mit kezdeni a szinte felnőtt fiával, akivel sosem lehetett bensőséges viszonya. A kapcsolódási kísérletek ernyedtek, nem lesz közük egymáshoz igazán mélyen, Fülöp a saját helyzetét is bizonytalannak érzi, Carlossal pláne nem tud mit kezdeni.
Ha valami biztosan tudható a trónörökről: heves természetű, szenvedélyes, meggondolatlan. Ezt látva nem csodálkozunk, hogy apja, az államférfi nem érzi meg benne munkájának folytatóját – a zabolátlansága nyilván nem most nyilvánul meg először, de állandó jellemvonásnak tűnik.
Nemcsak „un lampo di dolor” (egy villanásnyi fájdalom), de hihetetlen mennyiségű fájdalom, kín KELLENE, hogy átjöjjön alakításából, amely minket már első megszólalásakor elsodor. Emlékképeim szerint ez így volt Kelen Péterrel is, aki számomra az első „igazi” Don Carlos volt, és ez az őrületes szenvedély jön át Pavarotti felvételéről is, még akkor is, ha ezt akármilyen közlekedési helyzetben hallgatom. Ha a Don Carlost éneklő tenor erre képes, a hangjában sikerül a végtelen kétségbeesést érzékeltetnie, akkor tudja egyedül érvényesíteni magát a dramaturgiailag és zeneileg is jobban megtámogatott Fülöppel szemben, egyébként ugyanúgy elbukik, ahogy a történetben, csak őt nem menti meg semmilyen deus ex machina a tapsrendnél…
LEZÁRÁS
A Don Carlosban vesztes-vesztes játszmákat folytató csupa boldogtalan szereplőt látunk, nem tudja senki eredményesen képviselni az érdekeit, nem jár senki jól. Hol zsarnokság van, ott a zsarnokkal együtt mindenki csak szerencsétlen lehet,
Verdi az operájával az olasz egység kialakulásának időszakában foglalkozott, majd annak létrejötte után fejezte be, és nem ez az egy műve, amelyikben a szabadság kérdése felmerül. A jelenkor kultúrpolitikai fejleményeire is tudunk gondolni menet közben, milyen kárt tud okozni, ha a hatalom birtokosának sérelmei vannak, és hajthatatlan, és mindennek a tetejébe még neki is igazodnia kell a főfőnökhöz.
De ezek a gondolatok akár egy hagyományos rendezés kapcsán is felmerülhetnek, nem muszáj, hogy a mai korszakba áthelyezzék ezt a XVI. századi történetet. Aktuális ez mindenhogyan.
Ps. 2020.09.25.
Amikor ezt a posztolást terveztem, még úgy tűnt, hogy szept. 27-én élő közvetítés lesz a bécsi Operaházból, mégpedig franciául Ildar Abdrazakov és Jonas Kaufmann főszereplésével, és bár a jelenlegi szabályozások mellett erre Pestről kijutni esélytelen, de ezt legalább megnézhetjük. A dolgok jelenlegi állás szerint ez október 4-re tolódott, és a szereposztás is más lesz aznap. Vagy ki tudja. Nem vehető ez sem biztosra, és az is csak remélhető, hogy novembertől pedig talán jöhetnek a miskolci pótelőadások, majd február-márciusban a májusról elhalasztott új bemutató nézhető hatszor az Erkelben, amely ráadásul Verdi végleges, ötfelvonásos olasz nyelvű változatát használja. A miskolci előadásról szóló célzott ajánlót később teszem ki, a konkrét előadások meghirdetése elé időzítve. Most már mindegy, felkészültem erre a holnapra, és kiélesítem ezt, bár most biztosan mindenkinek érdektelen.
A holnapi közvetítés után – ha lesz, nézhető lesz nálunk is – meglátjuk, hogy az mennyire fog az itt leírtakkal szembe menni, vagy éppen bármit alátámasztani. Ha valakinek van észrevétele, kiegészítene bármit vagy vitatna, és tudtomra hozza akár privát akár nyilvánosan, hálásan megköszönöm – egészen más lenne ezt megvitatni bárkivel, akinek van erről saját véleménye.
PS.2. 2021.02.15.
A miskolci pótelőadásokra eddig még nem került sor, de még hátha újra előveszik a darabot, viszont most már van új apropó: a pesti Don Carlos sorozat helyett jön az egyetlen online közvetítés. Ha minden jól megy, a következő bejegyzésem a témában azt fogja boncolgatni.
