Az idei színházi évad számomra egyik kiemelt attrakciója Dinyés Dániel és Göttinger Pál közös vállalkozása. Havi egy-egy alkalommal (néha, így most novemberben egy ismétlést is beiktatva) kiemelnek egy-egy részt a Cosí fan tutté-ból és júniusra előállítják a kész előadást. Milyen volt ez a mai operabeavató?
Ahogy a korábbi operabeavatók közönsége már ezt megszokhatta, a kiemelt ária vagy kettős előadása után a zene boncolgatása-értelmezése következett - Dinyés Dániel zongorázott, énekelt, mi pedig az intellektuális élvezet (új gondolatok, új nézőpont és információk) mellett hozzájutottunk egy ennél is fontosabb élményhez: láttunk valakit, aki a legtermészetesebb módon van jelen ebben a zenei közegben, akinek ez az élete, magától értetődően tud rengeteget az operáról. Ezeken az alkalmakon mi is elcsípünk néhány tudás-morzsát, persze közben azt is nyugtázzuk azért, hogy ebbe az állapotba sosem juthatnánk el, nincs az a szakkönyv, amely pótolhatná a zenéléssel töltött évtizedeket. Addiktív ez az operabeavató program, az előadás előtti beszélgetésfoszlányokból kiderül, hogy alapvetően egy masszív törzsközönség látogatja töretlen lelkesedéssel.
A zenei bevezető után, nem kevésbé érdekes számunkra az, amint Göttinger Pál rendezőként hozzáteszi a magáét és értelmezi, továbbgondolja a jelenetet. Ami számomra különösen tetszik, hogy most sem, ahogy más esetben sem történik az, ami az operaházi rendezéseknél nagyon gyakori: NEM erőltet semmi olyat rá a darabra, amely ne következhetne egyenesen a zenéből és a librettóból. Amikor a Cosí beállításait néztem, nem tudott nem eszembe jutni, hogy a tavalyi Menzel-féle bemutató miként lehetett olyan üres és unalmas, ha egyszer ilyen érdekes ez a Mozart opera is.
Jelen esetben sokaknál jobb helyzetben voltam, akik nem látták, vagy csak ezt a Menzel-féle előadást látták, ugyanis Kovalik Balázs 2006-os Maratonjának éppen a Cosí fan tutte volt a legsikerültebb, legátgondoltabb darabja. Visszagondolva, annak a megoldásai nagyon sokszor ugyanarra a gondolatmenetre voltak visszavezethetőek, amelyet most hallottam is Dinyés Dánieltől. A szereplők beállításának, jellemzésének egyezése arra mutat, hogy ez az igazi csapásirány, amin ez a mostani produkció is szemmel láthatóan haladni fog. Vígopera ez, kicsit (?) kesernyés szájízzel persze, hiszen az emberi természetről (hűtlenségről, árulásról is ) szól mégis.
Az első próba, október 31-én az előadás férfi szereplőit tette mikroszkóp alá. Ez az, amiről családi okok miatt lemaradtam, és így csak hozzávetőleges elképzeléseim lehetnek - a mai alapján lehetnek is -, milyen beállításban elemezhették a két szerelmes férfit. Miután Kulka János Don Alfonsója a mai alkalommal is terítékre került, róla ma is megtudhattuk - amit feltehetően az előző alkalom nézői is -, hogy legtöbbször hazudik és nagyon nyomaszthatja a lányok "rózsaszínű és nyálas Barbie-világa".
Egy jelenetben - a mai program 3. elemében - kap szerepet Kulka, aki mivel igazi színész és improvizációiban is hiteles-hatásos, nagyon jót tesz a produkciónak. Szerencsés megoldás ez és üdvözlendő, hogy a hat szereplőből kettőt a színház maga is állít ki. Így talán még inkább a Katona repertoárjának szerves részévé válik ez az operabeavató.
Van egy érzésem, bár konkrétumokkal nem tudnám alátámasztani, de egy önkéntesekkel végrehajtott közönségvizsgálatot talán megérne: Dinyés Dániel operabeavatójának nézői viszonylag kevésszer fordulhatnak meg az Andrássy úton (talán a Katona egyéb előadásain jóval többször), olyanokról lehet szó, akik már eleget csalódtak a magyar operaelőadásokban, jóval több gondolatot, impulzust, új energiákat kapnak ettől, mint amit egyáltalán megkaphatnának egy "hagyományosan avítt" vagy elszúrtan modernkedő operarendezéstől.
Pálmai Anna a Katona másik hozzáadott értéke az előadáshoz. Érdekes élmény volt látni, ahogy az előadás elején láthatóan civilben üli végig a "műsort", pásztázza a közönséget is (erre sose lehet módja egyébként, amikor játszik), részben átadja magát Dinyés Dániel (vagy Göttinger Pál) poénjainak, másrészt meg mintha már izgulna a saját debütálására várva. Kevés kivétellel minden katonás előadásában láttam, legutóbb Az olaszliszkaiban, a jelenlévők közül ő az, akinek a legmélyebben ismerem a pályáját, bár mennyiségileg mégis Kulka Jánost láthattam a legtöbbször, hiszen őt viszont harminc éve figyelem - a pécsi Hamletje nagyjából már ennyi ideje volt, azóta.
Pálmai Anna már első hallásra is ideális választásnak tűnt Despina szerepére, de már "első hasznosításakor" - néma szereplőként kezd - is beigazolta ezt az előfeltevést. A Katona viszonyai között természetesen ez nem tűnik extrának, de ha operaelőadásokkal vetem össze, akkor már korántsem evidencia, hanem megemlítésre méltó fegyvertény, hogy éppúgy, mint Kulka János, érzékenyen reagál a körülötte történő eseményekre. Egyéniség formálódik a szobalány alakjából. A szünet utáni részben az ő áriájának boncolgatása van terítéken és ennek kapcsán kibomlik egy sokkal árnyaltabb nő képe, mint amit jellemzően elénk szoktak tenni. (Ha Despina, akkor mindig Farkasréti Mária frenetikus alakítása jut eszembe, említődjék meg - amióta őt láttam, számomra valahogy adná magát, hogy ez a karakter mivel tapasztaltabb, automatikusan idősebb is, mint a lányok.)
Az egész első részben a két lánnyal ismerkedünk, a szoprán hangra írt naivabb, odaadóbb Fiordiligivel (Kolonits Klára) és a szenvedélyesebb, felületesebb, nagyobb fordulatszámra beállított Dorabellával (Szolnoki Apollónia). Mindkettejükről elhiszem, hogy bakfisok és tapasztalatlanok. Eljátsszák és eléneklik.
Ugyan Pálmai Anna és Kulka János is jól énekel, de velük kapcsolatban még udvariasságból sem írnék le olyan mondatot, hogy igazából rossz helyen vannak, mert leginkább az Andrássy úti palotában kellene fellépniük. Viszont nekem is az jutott eszembe, amit egy férfi mondott mellettem a partnerének a folyosón: Kolonits Klárának ezt a darabot egyértelműen az Operában kellene énekelnie. Ehhez én annyit tennék még magam is hozzá: nem ebben a jelenlegi rendezésben, hanem egy sokkal játszhatóbban, másfelől meg azt: Szolnoki Apollóniával is épp ez a helyzet. Annyira nincs sok olyan énekes, aki ilyen érzékenységgel reagál a színpadi történésekre, mint éppen Szolnoki Apollónia. Túl keveset látom, ez jutott az eszembe. (Nagyon meg van még az a szegedi Szentivánéji álom is, amelyikben megismertem 2001. június 12-én, Pécsett.)
A beavató legjobb pillanatai - ha Dinyés Dániel és Göttinger Pál poénos megjegyzéseit most nem számítom - ezek a próbarészletek voltak, amikor láttuk hirtelen kikerekedni a jelenetet az éneklő és még annál is inkább a rájuk reagáló szereplők reakciója által. Élmény volt nézni a két énekesnőt az előadás elején, amint boldog szerelmükről énekeltek, közben forró csokit fogyasztottak és a szerelmesükről rajzolt saját portréjukat nézegették. Hasonlóképpen nagyon jól jött ki az is, amikor végül Szolnoki Apollónia fájdalmában élvezettel merült alá, csapkodott maga körül, amit Pálmai Anna némi rosszallással nézett, közben mentette a törékeny tárgyakat is, Kolonits Klára pedig a szenvedéstől egészen összetörve ült, meredten maga elé bámulva. Nagyon lehetett ezért szeretni, már most élénken előttünk van ennek a Fiordiliginek a karaktere is, valami azt súgja, hogy vele fogok tudni leginkább azonosulni.
Ugyan hallottunk közben szakmai dolgokat is - megtudtuk például, hogy a g-moll a valódi szerelmi fájdalom hangneme - de alapvetően mégsem ez lesz az, amit elsősorban hazaviszünk az estéből. Ezek a pillantások, ezek a jelenet-töredékek. Ez után az este után mi is nyugodtan mondhatjuk magunknak a két Barbie-lánnyal: "Oly boldog a szívünk". Az meglehet, hogy mi se vagyunk eszesebbek, mi is csak becsapjuk magunkat, de vegyük észre: túl jó dolgunk van, hogy egy kedd esténket erre a programra fordíthattuk. Voltunk ebben az extrém-jó helyzetben összesen száztízen. (Holnap is van, szerdán - ma is befértek még tízen az utolsó pillanatban, érdemes próbálkozni. Nem mindig lesz ismétlés, most van! Ezért is siettem a bejegyzéssel, hátha valakit megszólít.)
Szép volt, jó volt, zavarmentes volt és csak reméljük, hogy a Cosí fan tutte szereplőivel ellentétben, ez után a nagy harmónia, nagy nyugalom, nagyon derűs este után nem csap le a mennykő és velünk is nem történik valami igazi szörnyűség. Nekem hazafelé is szerencsém volt, láttam ismét egy sünt - 14 hónapja lakom itt és ez mindössze a negyedik sün-látásom, bizakodó hangulatba kerültem ettől. És elsősorban: reméljük azt is, hogy ott tudunk lenni a következő alkalommal is, a decemberi programon.
