Fontos számomra február 14, ezen a napon kezdtem bele a blogírásba hat évvel ezelőtt a Rózsavölgyi Szalon első Alföldi-előadása kapcsán. Túl vagyok azóta 1500+ előadás-beszámolón, 1000+ napi ajánlón, a blogírás egészen berántott.
Tegnap szerencsés napom volt megint, mert az Operaház fiatal művészeiből alakult Opera Compania Társulat operabeavatóján jártam. A diákokat megcélozva még 750 Ft-os félárú jegy is volt, a nézők többsége mégis az Óbudai Társaskör idősebb törzsnézői köréből kerülhetett ki. Nehéz egy ilyen programra éppen azokat odavinni, akik nem hisznek abban, hogy tetszene nekik egy opera. Az Anyegin cím kötelező olvasmány-gyanús is ráadásul…
Csajkovszkij operájának keresztmetszetét Holló Mariann zongorakíséretével adták elő, kizárólag az öt fontos szereplő jeleneteire koncentrálva, minden „felesleges”, a dráma kibontakozását késleltető mozzanatot kiiktatva.
Bál - Tatjána és Lenszkij - Olga és Anyegin (az Opera Compania Fb-oldaláról)
A Társaskör nagytermében egy hatalmas ellipszis formájában ültünk, legtöbben elfértünk az első sorban. Nagy üres tere volt a játszóknak, akik a terem mindkét bejáratát használták. A zongora a pódiumon állt, amely a legtöbb koncerten a színpad, és persze eszembe jutott az utolsó alkalom, amikor ezt a zongorát hallgattam, és egy másik kedves operámat, a Kékszakállút játszották rajta.
Az Anyegin éppúgy mélyen érint, és az elmúlt hat évben minden lehetőséget ki is használtam a megnézésére. Revelatív élmény volt az a két este 2013 márciusában, amikor az Operaház utoljára játszotta a Kovalik rendezést, és a hatására elmentem kétszer is Pozsonyba, hogy a meghívott vendégbaritonnal az ottani produkciót láthassam, amelyik színházilag még a mienknél is sokrétűbb volt. (Nagyon sokszor hallottam már, hogy jövőre mintha készülőben lenne nálunk is egy új verzió, de a pontos információra az évadhirdetésig várnunk kell, és az valószínűleg idén sem március elejére esik majd, ahogy a felújítás előtti években.)
Ez a koncertszerű változat valóban a darab lényegére tud szorítkozni, így logikusan kimarad az elejéről a két idősebb nő (az anya és a dada) megszólalása, pedig nagyon lényeges az ő mondanivalójuk is, akik már belefáradtak az élet kompromisszumaiba, és beletörődő sóhajaikat egyszerre halljuk a fiatal lányok vágyakozó mondataival. Csak az utóbbit megtartani önmagában „kozmetikázott”, optimistább hozzáállást mutat, bár ezt a megoldást a szükség hozta létre. Azért ezt nem is bánjuk, nem sajnáljuk Tatjánától a rövid reménykedő-álmodozó periódust, amiben része lesz. (Olgát végig nem kell félteni semmitől.)
Aki egyáltalán nem ismeri ezt a szerelmi történetet, a szereplők mozgását látva követhetné úgyis, de most az is segített, hogy nem eredeti nyelven, hanem magyarul énekeltek, jól érthetően. A kihagyott részek miatt a rendező, Magyar Orsolya néhány prózai párbeszédet is beleírt, de szerencsére nagyon keveset.
Az öt énekes közül a legkönnyebb, de mégis hálás helyzetben Jekl László volt Gremin szerepében. A négy fiatalnak nyilván jót is tett, hogy egy "régi motoros" is jelen van a produkcióban, akinek jól állt a Gremin-ária éneklése a megállapodottságról és nyugodt boldogságáról, amelyet Anyegin éppen feldúlni készül.
Ebben az operában nem a címszereplő kapja a legszebb áriát, nem is Tatjána, aki még inkább a cselekmény centrumában áll, akinek a nézőpontjával a leginkább azonosulni tud a néző. Helyettük Csajkovszkij mintha jobban szerette volna az öreg férjet, aki hálát ad a sorsnak a késői boldogságért, és még nála is sokkal jobban Lenszkijt, a romantikus lelkű költőt. Rácz Illés figurájában van nagy adag naivitás és komikum, még gyereknek tűnik, aki nagyon szerethető. A rendező nagyon markánsan érzékelteti, hogy Olgával inkább régi jó barátság köti össze, és érzéki vágyakat nemigen ébreszt a nőben, bár a mi vonzalmunkat és érdeklődésünket felkelti, és karakteressége miatt valószínűleg sok nézőben meg fog maradni ez a figura, amint beállít egy csokor virággal, lufival és csokival szerelméhez.
Dévényi Judit Anna Olgája pontosan olyan vidám és kacér teremtés, amilyet már Puskin is előír. Neki is tetszik Anyegin már az első megjelenésekor, a rendező felépíti azt az ívet, amely oda fog vezetni, hogy a bálban együtt táncolnak majd. Ha Anyegin kiválasztaná, habozás nélkül elfogadná az udvarlását, bár mély érzéseket nem kelt benne ő sem, de érezzük, hogy más sem keltene. Felületesen nézi az életet, és lehet, hogy ezzel a magatartásával jobban is jár, kevesebb sérülés éri.
Kósa Lőrinc is nagyon fiatal, ahogy a szöveg alapján Anyegin is csak 26, mindössze azért kellene sokkal idősebbnek éreznünk a többi szereplőnél, mert már életunt, nem vár az élettől semmit. Tatjána ajánlatának visszautasítását el tudtam fogadni korrekt lépésnek, hiszen ez a férfi valóban nem érzi képesnek magát a családos életre, és nem is szerelmes. Lehetne persze kedvesebb is, de ezt a kijózanító gesztust én nem tekintettem sem korábban, sem most durvaságnak – sokkal jobb, mintha hitegetné a lányt. Elhihető, hogy ketten is beleszeretnek, bár nem sugárzik belőle a kiéltség, a fölényes felsőbbrendűség és életuntság, amelyek Anyeginnek alapvető jellemvonásai lennének.
Az Anyegin-előadások hatásossága elsősorban a négy főszereplő megválasztásán múlik, de sokszor tetszett nekem, amikor csak három alakítást éreztem a szerephez alkalmasnak. A legfontosabb mégis mind közül Tatjána, akinek a nézőpontjával leginkább hajlamosak vagyunk azonosulni, neki szurkolunk, hogy legyen boldog.
Tatjána Bolya-Pap Nikoletta alakításában a teljes történet során a legjobban a férjével érzi magát, elégedetten mosolyog a tánc közben. Látunk valakit, aki a helyén van. Korábban, Anyeginnel való megismerkedése közben mindössze egy bizonytalan, útkereső fiatal lány volt, aki szeretne tűzhelyet, családot, vágyik a könyvekből megismert szerelemre, és tragédiája az, hogy akihez első látásra kötődni kezdett, sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert éppen nem nősülős típus.
Túl tud-e lépni az első szerelmi kudarcon, meg tudja-e emészteni a visszautasítást? Igen, látjuk, hogy igen. A rendező beállíthatta volna a házaspár kapcsolatát úgy is, mintha ez a Gremin egy borzasztó ember lenne, akivel büntetés együtt élni. Nem, Jekl László kifejezetten kedvesnek és megértőnek tűnik. Túl lehet, Anyegin csak ideiglenesen kavarja fel az állóvizet, bízzunk benne, hogy az indulatok helyreállnak, és Tatjána ha a szenvedélyes szerelmet nem is, de a nyugodt boldogságot azért csak megkapja.
Gremint említve: várnám már azt az Anyegint, amelyben a férj egy érett, de nem öreg férfi, aki kifejezetten vonzó, sőt talán még vonzóbb is, mint Anyegin, mert akkor juthatna igazán érvényre az, hogy Anyegin nem azért volt igazán fontos Tatjána számára, mert annyival sármosabb, fiatalabb, mint a későbbi társ, hanem az minden érdeme, hogy a szerelembe szerelmes lány életében elsőként jelent meg. Ez az, amivel viszont nemigen lehet senkinek versenyre kelnie, ha az illető szem előtt marad.
Ez az Anyegin-keresztmetszet nagyon szerethető produkció, a dráma lényege így is megszületik, hogy csak kicsit több mint a harmadát halljuk a zenei anyagnak. Jó arra is, hogy felidézze a teljes művet azoknak, akiknek van előélménye, és arra is, hogy kedvet csináljon a darabhoz azoknak, akiknek ez az első találkozás. Sőt, talán az opera műfajának megszerettetésére is alkalmas.
A további munkához sok erőt és kitartást kívánok a csapatnak.
