Szeretem a bejegyzések címét a szövegből kiválasztani még előadás közben, most is így tettem. Már csak itthon vettem észre, hogy az előadás szórólapján is épp ez a mondat szerepel kiemelten, így eléggé biztos, hogy az alkotók is az előadás kulcsmondatának szánták.
A Szókratész-történet lényege valóban ebben áll. Látunk egy olyan embert, aki vállalja önmagát, és még az élete megmentése - pontosabban, mivel senki nem lenne halhatatlan: meghosszabbítása - érdekében sem hajlandó változtatni megszokott tevékenységén (jelen esetben az emberek megfigyelésén és vizsgálatán), sőt még ennek a látszatát sem akarja kelteni. Akkor is kevés volt, ma is kevés az ilyen meg nem alkuvó ember, így nem csoda, hogy Szókratész története fennmaradt, az azóta eltelt majdnem 2500 év ellenére is. Nem ez volt az első koncepciós per, nem is az utolsó, csak nem minden áldozatnak sikerült ilyen méltósággal viselnie sorsát.
Platón 39 oldalnyi szövegét (Devecseri Gábor fordítását alapul véve) hetven percen át Makranczi Zalán mondta el szerda este a Spinozában, Röviden csak azt mondhatom, hogy igazi élmény ezt vele együtt átélni. Következő alkalom: április 22-én.
A színlapon alkotóként mindössze Czeizel Gábor rendező és Makranczi Zalán előadó szerepel. A korábbi közös munkák után (Herzl, A Pulitzer-ügy) vártam, hogy mi jöhet még, és nem lepett meg, hogy ezúttal egyedül lépett színpadra Makranczi Zalán, bevállalva a legnagyobb kihívást, ami adódhat egy színész számára.
A Spinoza tere meglehetősen szűkös és zsúfolásig szokott megtelni nézőkkel. Most valóban nincs szükség díszletre, mi nézők vagyunk a Szókratészt bíráló athéni polgárok (elvileg ötszázan), így a színpadra is kerül még tizenkét szék nézőknek, és rajtuk kívül még négy, amelyekre néha le-leül a színész, amikor egy-egy polgártársa helyébe képzeli magát.
Nagyon közel vannak a nézők, riasztó is lehet ennyi rá meredő szempár, de a színész még képes arra is, hogy kiegyenlítetten és a lehető legtöbb nézővel szemkontaktust létesítve tartsa a kapcsolatot. Ehhez nem mindenkinek lenne kedve, most nem borul jótékony sötétbe a teljes nézőtér. Látnia kell a reakciókat azonnal. Húsz-huszonöt emberét feltétlenül jól érzékelheti, akik viszonylag közel vannak hozzá.
Feláll, leül, többször gondol arra, hogy vizet kellene inni, közelebb jön hozzánk, még a lépcsőre is letelepszik - mindezt a beszédhez kötve, magától értetődően teszi. Ezek kidolgozásában, hogy ez ennyire spontán hatást kelthessen, volt társa a rendező, aki semmilyen felesleges kelléket, vagy pótcselekvést nem erőszakolt rá. Úgy tűnik, hogy minden apró részlet az előadóból fakadt, illik hozzá, bár ha elemezgetjük az előadást, érezzük, hogy ezek a mozgások a szöveg tagolásában is nagyon segítenek.
A védőbeszédnek három nagyobb része van, a vétkesnek nyilvánítás előtti, utáni (fellebező), illetve a halálbüntetés kimondása és annak önkéntes végrehajtását megelőző összegző rész. Könnyedén követhető a filozófus logikája, ahogy beláttatja az ellene felhozott vádak képtelenségét, ráadásul egyik vádlójával, Melétosszal párbeszédet is folytat.
Felvételről Jordán Tamás működik közre, aki nem túl régen ugyanilyen erőteljes módon volt jelen A víg özvegy előadásaiban is. Korábban nem emlékszem, hogy hasonlóképpen hasznosították volna, de most is érezni a beolvasott szöveg rövidsége ellenére a vádló karakterét. Egy kifejezetten ostoba, ámbe önelégült embert képzelek el ennek alapján.
((Én még a Merlinben kétszer (1994-ben és 1998-ban) hallottam Szókratész védőbeszédét Jordán Tamás előadásában, emlékezetes esték voltak azok is. Azóta Jordán Tamással is történtek dolgok, legutóbb a szombathelyi képviselőtestület előtt állva akár hasznosíthatta is a Szókratész beszédből tanultakat. Hangját meghallva ez óhatatlanul is felidéződik abban, aki követi a színházi világ eseményeit.))
Az előadás meggyőz minket arról, hogy Szókratész (ahogy Platón bemutatja) igazi nagy szónok volt, el is altatja éberségünket, mert itt-ott nyilván bele is köthetnénk a mondandójába, ha nem lennénk elvarázsolva. de el vagyunk. Maga mellé állít és beláttatja, hogy a halál annyira nem lehet borzasztó, sőt akár kívánatos is lehet, amennyiben tényleg igaz, hogy találkozhatunk a régen meghaltakkal a túlvilágon, akár Homérosszal is. Kit ne vonzana ez a lehetőség? (Belegondoltam, engem tényleg vonzana.Homérosz nem tudom, hogy érzi magát, van-e kedve több ezer éve a műhelytitkairól beszélgetni mindenféle jöttmentekkel... ) Szókratész még gyorsan hozzáteszi, hogy a túlvilágon ugyanígy folytatni fogja az elhúnytak között is vizsgálódását, ott legalább nem fogják tudni megölni érte.
Makranczi Zalán előadásának a legfőbb erénye az, hogy egészen végig úgy mondja a szöveget, mintha éppen ekkor születnének meg benne ezek a gondolatok, és hiába van egy-két mondata, gesztusa, amely a színházi helyzetre utal (még az előadás elején bemutatja azt is, milyen lehetne, ha egy hetven éves aggot próbálna megjeleníteni), de ezek ellenére elfogadjuk Szókratésznak, aki azt hangsúlyozza elsősorban, hogy csak azáltal több a környezeténél, hogy ő tudja, hogy semmit nem tud, míg azok magukat bölcsnek hiszik.
Megjelenik előttünk egy nem hetven-, mindössze csak harmincnyolcéves ember, aki maga is látja az utat, amelyen törvényszerűen jutott el a halálos ítéletig, hiszen szisztematikusan sorra vette a bölcs hírében álló athéni polgárokat és mindről bebizonyította, hogy nem azok. Hathatós módja az ellenségek begyűjtésének, akik aztán aktivizálódtak is. Súlyosbító körülmény, hogy ezt a "lejárató kampányt" tanítványai, azaz a széles nyilvánosság előtt folytatta. Platón szövegéből is látható ennek a folyamata, a védőbeszéd elmondását is megszakítja egy dialógus, mégpedig az említett Melétosszal. Szókratész ártatlan kérdésekkel indítva hatékonyan bizonyítja ellenfele érvelésének képtelenségét. Akivel ezt eljátszotta, egészen biztos, hogy rövid úton meggyűlölte, nem kérdéses. Vizsgálódása tehát kényelmetlen, személye pedig nemkívánatos Athénban. Ma sem lenne ez másként.
Makranczi Zalán Szókratésze még az út elején van, évtizedek múlva nyilván másként fog egy néhány mondata hallatszani. Jelenleg látunk egy nagyon magabiztos, a saját útját járó, saját daemonjában hívő és arra támaszkodó férfiút, aki jól ismeri magát és gyengeségeit, és annyi óvintézkedést tett mindössze, hogy közszereplést nem vállalt. Belátta, hogy ezzel a hozzáállásával rövid úton tönkretették volna, és még eddig sem húzta volna el. (Ha meggondoljuk, abban az időben, amikor ráadásul több háborúban is katonáskodott, hetven évig elélni eleve nagy teljesítmény volt, már igazán sok évre nem is számíthatott ezek után.)
Amit eddig kifelejtettem, de nem maradhat említés nélkül: az előadás humora. Véresen komoly a helyzet, mi vagyunk az athéni polgárok, akik elvileg elítéltük ezt a filozófust, még ha nem is jelentős többséggel, csak éppenhogy, de a vádlott mégsem könyörög, jajgat, sőt érezhetően annyira határozott, hogy képes minket alkalmanként meg is nevettetni. Mi pedig nevetünk többször is, bár a helyzet súlyos és reménytelen.
Ez a kép marad velünk, egy derűs, nagyon magabiztos, önazonos emberé, amilyenné nekünk is válni kellene. Ezt mondja Platón Szókratésze is: minden idő arra kell, hogy magunkat és a körülöttünk élőket fejlesszük, mivel egyedül nem, csak közösségben lehetünk boldogok. Ezt akár meg is lehetne fontolni.
ps. A fotókat a próbán készítette Véner Orsolya.
