Mezei néző

Ez volt a pesti bemutatója, de összességében már a negyedik nyilvános előadása a Kultkikötő produkciójának, amelyet Láng Annamária és Simon Zoltán ötletei alapján Rusznyák Gábor írt és rendezett Claude Lelouch Egy férfi és egy nő (Un homme et une femme) című 1966-os filmjének alaphelyzetéből kiindulva.

Az előadást jólesik nézni, játékos, humoros és ami a legfőbb erénye: valóban azt adja, amit a színlap hatsoros ajánlója sejtet. Annál jobb és frappánsabb beharangozót nem tudok produkálni nektek, de azért leírok néhány saját benyomást.

Jól fog szórakozni, aki ezt a kilencven perces előadást választja, és aki ráadásul még nem is látta korábban a két színészt, akik Miskolcon már sok főszerepben bizonyítottak, annak extra meglepetésben is lehet része. (Ezért is lenne jó vidéki előadásokat nézni…) Akik pedig ismerik Simon Zoltánt és Mészöly Annát, azoknak ez az egész ajánló felesleges, mert akkor úgyis tudják, hogy örülni kell annak, hogy ez a két nagyon jó és nagyon szerethető színész végre nézhető Pesten is, és maguktól is elmennek majd egy későbbi (talán februári) alkalomra.

Ennél valamivel részletesebben:

Ezt az ajánlót nemcsak azért írom, hogy biztassalak titeket arra, hogy az évad második felében még próbáljatok néhány MET-vetítésre eljutni, hanem azért is, mert csak lesz még alkalom Az órák megtekintésére is, hátha meg fogják osztani a felvételt később, és akkor ezt az ajánlót majd újra tudom hasznosítani.

Nem mondhatjuk, hogy a pesti színházak el vannak árasztva gyerekelőadásokkal. Jellemzően a Kolibri és a Bábszínház juthat a szülők eszébe, de akad egy-egy produkció azért még a Jurányiban, a Stúdió K-ban, sőt, ha megnézzük a legalább 15 társulatnak helyet adó 6Szín műsorát, szinte minden hétvégén akad azért itt is valami, amit családoknak játszanak.

A Zichy Műhely Aranyecset c. előadását később mutatták be, de azt már láttam és nagyon szerettem, így most ezen az adventi vasárnapon Csukás István szövegéből írt zenés mesejáték „pótlására” vállalkoztam.

Az előadás hatvan perces, nincs benne szünet, viszont a Talamba Ütőegyüttes kíséri a történet elmesélését. Elsősorban az alsós korosztálynak ajánlanám, de könnyen lehet, hogy valamivel nagyobbak is élveznék.

A színlap leírása alapján már előre hosszú évekig futó szériát láttam körvonalazódni a Válásguru alaphelyzetéből. Most, hogy megnéztem a harmadik nyilvános előadást, ezt a jóslatomat fenntartom. Ezúttal egy olyan szórakoztató előadást kínálnak nekünk, amely néhány embert akár arra is inspirálhat, hogy ne legyen gyáva és merjen változtatni az életén. Ezt a szándékot én megláttam ebben a romantikusnak is mondható komédiában, de az is megeshet, hogy sokak számára nem lesz több, mint másfél óra kellemes időtöltés, amikor elfeledkezhet a saját gondjairól. Manapság az utóbbinak is jelentős értéke van.

Az előadás 90 perces, nincs benne szünet, de előtte és utána is érdemes ott lenni a szalonban és élvezni a hangulatot, megvitatni a látottakat. (Mindig sajnálom, hogy az erős többség hazarohan, pedig ez a színház nem erre lett kitalálva. Nagyon kár, hogy a nézői beidegződéseink legyőzhetetlennek tűnnek.)

Valami azt súgja, hogy ezt annyira fogják keresni a nézők, hogy nem lesz erre egyszerű jegyeket venni, így akinek szintén felkelti az érdeklődését, az jobban teszi, ha időben meg is veszi rá a jegyet. Ahogy látom, MOST az eddig már kitűzött 9 előadásból csak az utolsóra van jegy, február 16-ra. (Érdemes figyelni az oldalt, jönnek a további előadások is, de hamar be fognak telni várhatóan!) Ebből azt szűröm le, hogy a suttogó propaganda mégis működik, és a legtöbb mezei néző elégedetten ment haza a Szalonból.

Ennél valamivel részletesebben kifejtve:

A Szkéné fennállásának 50. évét ünnepli ez az interjúkötet, amelyet mindenkinek ajánlok, aki járt vagy mostanában is jár a Szkéné előadásaira. Én múlt vasárnap kaptam meg (NAGYON KÖSZÖNÖM!), és két napon belül már a végére is értem, minden kis megmaradt percemben visszatértem hozzá, nehéz volt letenni.

Pintér Béla, akiről talán mindenki említést tesz

Ennél részletesebben:

Luca napján láthattam újra a Sárik Péter Trió „X Bartók” koncertjét, mégpedig egy olyan helyszínen, ahol sosem jártam korábban, pedig a belváros közepén van. Márciusban ugyancsak miattuk ismerkedtem össze az Opus Jazz Klubbal, illetve ahogy a korábbi bejegyzésekből látszik, számos más helyszínnel is.

A Triónak szinte minden műsoron lévő programját láttam és ajánlottam már, de az "X Bartók" a kedvencem, ennek valóban örömmel tennék félre minden hónapban egy napot, nagyon jólesik elmerülni ebben a zenében. Érdemes Sárik Péter honlapját is gyakran ellenőrizni, láthatóan törekszik arra, hogy 1-2 hónappal előre be lehessen tervezni az előadásait.

Ennél bővebben a kedd estéről:

„Mennyi minden nem történhet meg velünk”, mondja Mária Nádas Péter darabjában, és ha valaki megnézi Török Marcell speciális „film-színházi” rendezését, akkor lehet, hogy eközben az fog eszébe jutni, hogy DE JÓ is ez.

Én megnéztem, azonnal tegnap héttől, ahogy az E-színház felületén elérhetővé vált, és itt van róla a beszámoló, amelyet azonnal utána írtam meg éjjel. (Keveset módosítottam az első verzión azóta.) Aki gondolja, az még vasárnap éjfélig szintén megnézheti.

Röviden: Nádas Péter drámájának autentikus feldolgozása, nyomasztás felsőfokon, nézői teherbíróképességünk tesztje, maradandó nyomhagyás egy színésznőnek, aki csúcsformáját hozza és egy fiatal színész nagyon erős belépője az, amit látunk.

Ennél hosszabban:

Évek óta tudom, hogy van Textúra, de mindig pillanatok alatt elfogytak rá a jegyek, nem kellett hozzá külön ajánló úgysem, és enélkül is folyton a bőség zavarával szoktam küzdeni novemberben. Jellemzően mindig egy-egy ismerősöm beszámolójából szereztem tudomást az éppen aktuális legjobb performanszokról, és így, amikor idén az egyik fellépő szeretetteljes meghívására odamehettem a Nemzeti Galériába, már volt valamiféle előzetes elképzelésem, hogy mire számíthatok.

Ez a beszámoló az idei eseménynek hagy nyomot, de már az utolsó este után. Mondanám, hogy ajánlónak szánom a következő évihez, de pont ennek a programnak nyilván nem is kell plusz reklám, több jelenlevővel beszélve azt gondolnám, hogy a nézők többsége visszajár, és előre számít erre az ismétlődő, de azért mindig kicsit más kalandra, amely már most szinte tömegrendezvénynek tűnt, feltehetően ennél többen már nemigen férhetnek be rá a későbbi években sem, hacsak az előadások számát nem növelik meg.

Mikó Csaba és Tóth Réka Ágnes műve kilenc napon belül az ötödik kortárs magyar darab volt, amivel találkoztam (ugyanitt a Szkénével kezdte a sort Borbély Szilárd Akár Akárkije), így utólag tűnik ez fel. Mondhatnám, hogy szándékosan ilyeneket kerestem, de nem. A fő szempont – két friss bemutató mellett – az volt, hogy végre megnézzek néhány hosszan halogatott előadást.

Ez is ebbe a kategóriába tartozott nekem, bár a májusi bemutató óta talán eleve nem is mulasztottam túl sok alkalmat. (Ha a G.Ö.R.CS.-höz viszonyítok, amelyet 22 év csúszással tekintettem meg, azt hiszem, hogy a többi előadás esetén a fél-egy év késedelem szóra sem érdemes.

Röviden: az előadás legelsősorban azoknak ajánlható, akik nagyon szeretik a szereplő színészeket – Znamenák Istvánt, Szamosi Zsófiát, Sipos Verát és Szvetnyik Katát -, akik valóban remekül helytállnak mind, és aki rájuk kíváncsi, azoknak ott a helye, mert hosszan nézhetőek (az előadás kb. másfél óra, szünet nincs), de azok se fogják megbánni, akik a felvetett témáról hallanának részletesebben. A hisztéria történetéről rengeteget megtudunk valóban. (Itt néhány adalékot bevillanthatnék, például boszorkányokról, de elengedem - kiderül majd az előadásból.)

Ennél nem sokkal hosszabban:

A FÉM Arts&Café a Váci utcában van és kellemes hely, ahova eddig már két jó élményem kötődött (De mi lett a nővel, Szénakutyák), így örömmel mentem a Dzson Meklén vagyokra is, amelyet Cziczó Attila, a színház igazgatója írt és rendezett. (Ez volt a héten a negyedik új magyar dráma – születnek színpadképes új művek a független szférában, ezt is muszáj észrevenni.) Előzőleg hosszan foglalkoztatott, hogy miről is szólhat, mivel a cím nem mondott semmit (ha ciki, ha nem – bevállalom), és még akkor sem mondott volna, ha a korrekt helyesírással a John McClain név szerepel benne.

Akiknek viszont már ez előhív korábbi élményeket, azaz nyilván szeretik vagy legalább ismerik a szuperhősöket, akciófilmeket, azoknak különösen ajánlom ezt a többrétegű, nagyon kellemes előadást, amely a film- és színházművészetről és a szórakoztatóiparról is szól, elsősorban pedig arról, hogy milyen veszélyek leselkednek egy tehetséges színészre ebben a közegben. A szó szoros értelmében is…

Lengyel Tamás és Kálid Artúr

Ennél hosszabban kifejtve: