A FÉM Arts&Café a Váci utcában van és kellemes hely, ahova eddig már két jó élményem kötődött (De mi lett a nővel, Szénakutyák), így örömmel mentem a Dzson Meklén vagyokra is, amelyet Cziczó Attila, a színház igazgatója írt és rendezett. (Ez volt a héten a negyedik új magyar dráma – születnek színpadképes új művek a független szférában, ezt is muszáj észrevenni.) Előzőleg hosszan foglalkoztatott, hogy miről is szólhat, mivel a cím nem mondott semmit (ha ciki, ha nem – bevállalom), és még akkor sem mondott volna, ha a korrekt helyesírással a John McClain név szerepel benne.
Akiknek viszont már ez előhív korábbi élményeket, azaz nyilván szeretik vagy legalább ismerik a szuperhősöket, akciófilmeket, azoknak különösen ajánlom ezt a többrétegű, nagyon kellemes előadást, amely a film- és színházművészetről és a szórakoztatóiparról is szól, elsősorban pedig arról, hogy milyen veszélyek leselkednek egy tehetséges színészre ebben a közegben. A szó szoros értelmében is…
Lengyel Tamás és Kálid Artúr
Ennél hosszabban kifejtve:
Lassan már az ötvenediknél tart a Dzson Meklén, bár nyilvánosan még alig több, mint egy éve mutatták be (2021 szeptemberében), és azóta mindig teltházzal megy, havi 3-4 alkalommal is, amely kőszínházi előadásoknál is egyre ritkább. Ahogy ezen a szombat délutánon megállapíthattam, a siker teljesen érthető. Elgondolkodtató, mégis feltétlenül nézőbarát produkcióról van szó, amelyet nagyon sokféle érdeklődésű embernek lehet javasolni – valamelyik rétegére fogékony lesz az illető. Sokat lehet nevetni, és az mindig jól jön nekünk. Az ebbe a sorozatba foglalt hét előadásból talán ez szólíthatja meg a legszélesebb nézői réteget. Mivel elég kicsi a nézőtér ehhez képest (hatvan fő), nem is csoda, ha folyton megtelik még reklámok nélkül is, akár a vélhetően sok újranézőnek köszönhetően. Bizonyíték arra, hogy egy előadás a szokásos „szerelmi szál” beépítése nélkül is lehet vonzó, ha erre túl sok példát nem is tudnánk felsorolni. (Ha valaki a teljes színházi műsort megnézi, rendkívül ritka bármilyen műfajban az olyan produkció, amely ezt egészen nélkülözi.)
Az egyik leghálásabb téma, ha egy előadás a színház működéséről szól. Ránézve a darab elején a főszereplő Lengyel Tamásra, még néhány percnek el kell telnie ahhoz, hogy megértsük, hogy ezúttal színészt játszik, aki történetesen válaszútra kerül: maradjon-e egy szűk réteg („ezer túlművelt néző”) kedvence, vagy inkább törjön be a filmiparba, és a sikert, pénzt és közismertséget egyaránt biztosító akciófilmes szereplés érdekében próbáljon átalakulni.
Lengyel Tamásról azt is hihetjük, hogy eleve ráírták a szerepet. Játszott kisebb és nagyobb kőszínházakban (nekem legelőször még mindig A kripli jut róla eszembe, ennyi idő után is), és vannak népszerű filmes alakításai is, már jó ideje szabadúszó. Mintha neki mégis sikerülne a filmes és színházi karrier egyidejű megtartása. (Hamarosan a Centrálban lesz új premierje, ahol több előadásban is látható.)
Azt, hogy a szereplője, a főszereplő-alkatú Dávid mit választ, és milyen akadályokba ütközik a történet folyamán, eszembe sincs részletezni. Különösebb előkészítés nélkül is könnyen követhető a cselekmény, rengeteg a szöveg- és vizuális poén is, de emellett nagyon kemény és keserves megállapításokat is tartalmaz a színházi közeg működéséről. A két nappal korábban látott Két nővér gondolatmenetének folytatását láttam benne, de ez még részletesebben beszél a színészek helyzetéről, amelyet most sem láthatunk irigylésre méltónak.
A szerző szatírának nevezi, de mondhatjuk egy vígjáték és krimiparódia ötvözetének is. Menet közben szó esik a megélhetés kényszeréről, a celeb és a színész közti különbségekről, arról, hogy mennyire más út vezet a minőség eléréséhez és a sikerhez. A néző választhat, hogy csak a felszíni történetet élvezi, vagy pedig a szerzővel együtt keseredik el, akinek láthatóan sikerült a komoly mondanivalót széles nézőréteg számára fogyaszthatóvá tennie, olyanok számára is, akik biztosan nem foglalkoznak mélységében a színházak finanszírozásának nehézségeivel, és még sosem gondolkodtak el azon, hogy a színészek megélhetését egy színházi szerződés semmiképp nem biztosíthatja, kénytelenek eladni magukat egy sorozatba, vagy legalább szinkronizálást vállalni, másként sosem vállalhatnák el azt, amit tényleg ők maguk is szeretnének. (Valami azt súgja, hogy ez éppen egy ilyen előadás, amelyiket mind örömmel játszanak, nem a gázsiért.)
Kálid Artúr és Stubnya Béla
Az előadásban a színházi karrier alternatívájaként merülnek fel az akciófilmek. Konkrétan is említődnek filmek, színészek, és nyilván előnyös, ha valaki a wikipédia felhasználása nélkül akkor és ott azonnal tudja azt is, hogy miben játszott Bruce Willis (ki hinné, John McClain az ő egyik híres figurája), de ha nem, akkor is kitalálható. A tömegkultúra hatása nem kikerülhető, és azok a nézők, akiknek a filmipar egészére van kitekintésük, ennek hozadékát most élvezhetik, talán még jobban fognak nevetni ennél a résznél. Előadás közben szeretettel gondoltam vissza arra a korábbi tanítványomra, aki közvetlenül a covid időszak előtt a Marvel képregényekről és filmekről tartott a magyarórámon nagyon informatív prezentációt. Nekem ez volt az egyetlen saját élményem, amelyhez vissza tudtam nyúlni. Remélem, hogy benne, illetve másokban szintén maradt valami abból, amit később Herkules és társai kapcsán beszéltünk meg. (Herkules az előadásban is említődik, ez a párhuzam emiatt is eszembe jutott...)
Ugyan a szpoilerezés elkerülését ezúttal mindennél lényegesebbnek érzem, de ne maradjon említés nélkül a látványtervező, Jendrics Anikó és a többi négy színész sem.
Horváth Máté csak egyszer jelenik meg, ami azért is praktikus, mert a FÉM alapító tagjaként most is, ahogy máskor is az előadás technikai hátterének megteremtéséért felelős munkatárs, illetve ő volt a rendezőasszisztens is. Ez az egy megjelenése azért emlékezetes, és feltétlenül szükséges az előadás alaptémájának kibontásához. (Ez talán tényleg nem árul el semmit, de róla se feledkeztem meg.)
Az egyetlen olyan szereplő, aki munkája folytán nem kötődik a színészi közeghez, egy bizonyos Ferike, akit Stubnya Béla most is úgy játszik, hogy képesek vagyunk rajta folyamatosan nevetni. Jól használható színész, erős a jelenléte. Azt, hogy miért válik az előadás kulcsfigurájává nagyjából 19.20-kor meg fogjátok tudni - később is fontos marad.
Látunk egy menedzsert is, aki keményen beleavatkozik főszereplőnk sorsába. A kettős szereposztásból most nem Horváth Károlyhoz, hanem Kövesdi Lászlóhoz volt szerencsém, akinek jól áll a szerep, és sajnáltam, hogy róla nem találtam fotót. Az ő – majdnem végzetes – ténykedését látva akár az is felmerülhet bennünk, hogy kívülről mennyire veszélyes beleszólni abba, hogy egy művész merre terelje a pályáját, az „ezer túlművelt nézőnek szóló” magas művészetet, vagy inkább a siker-pénz-csillogást válassza.
Sokan mennek a könnyebbnek látszó irányba, akikkel kapcsolatban akár megbocsájtóak is lehetünk, már amennyiben mi magunk nem tartozunk azon kivételes egyének közé, akik mindig kihozzuk magunkból a maximumot, nem alkuszunk meg... Azért jól esik/esne látni olyan szuperhős-művészeket, akik (helyettünk is) aszkéta módon élve csak a fejlődésükre gondolnak, küzdenek, nem kötnek kompromisszumot és akár szobortalapzatra lehetne őket már most is emelni, mert egyáltalán nem vállalnak "megélhetési előadásokat" és életvitelük is példaszerű. De aki nem ilyen kivételes, és közben jól szeretne élni, netán a családját is el kellene tartani, azt nekünk nézőknek el kellene ítélni?
Olivér, az egykor ugyancsak nagy karrier előtt álló legendás színész ugyancsak hálás szerep. Kálid Artúrnak módja van eljátszani a nagyformátumot, az igazi jelenséget, akinek a belépésekor ténylegesen megáll a levegő, majd azt is, ahogy szemünk előtt szétfoszlik a nimbusza. Átláthatónak tűnik a folyamat, de egy ponton mindannyiunkat átver – én is bedőltem neki, ha nem is könnyen. Kicsit mégis csak gyanakodtam, hiszen pályára lépése óta nézem az előadásait. Mivel ez egy ajánló blog (és nem elemző kritikai) mellékesen csak megemlítem, hogy tavaly többször láttam kiemelkedően jónak (ld. Sirály, Szénakutyák, Csirkefej), és hozzá kapcsolódott ennek a sorozatnak a második része is, a 22 éve futó G.Ö.R.CS.-ről.
Vannak nagy művészek a pesti színházi közeg peremvidékén is, szinte kiesve a reflektorfényből, de mégsem elérhetetlenül. Érdemes utánamenni ezeknek a színészeknek, és megismerni ezeket a kis színházakat is, amelyek nem tudnak hirdetni, látványos és nagyszabású produkciókat létrehozni pláne nem, ugyanakkor szinte karnyújtásnyira vannak tőlünk, semmivel sem messzebb, mint a kőszínházak. Annyira kicsi a nézőterük, hogy a színészek minden rezdülése látszik még a legutolsó sorból is, és ezt külön élmény nézni. Ez az intimitás sokak számára újtípusú színházi élményt adhat, érdemes ezt is kipróbálni. Az már egy másik kérdés, hogy ha valaki ezt a közeget megszereti, ugyan vissza fog-e vágyni a nagy nézőterekre.
Ps. Földi Tamás fotói közül több is megnézhető a színház honlapján, én a Fb-on megjelentek közül válogattam.
