Évek óta tudom, hogy van Textúra, de mindig pillanatok alatt elfogytak rá a jegyek, nem kellett hozzá külön ajánló úgysem, és enélkül is folyton a bőség zavarával szoktam küzdeni novemberben. Jellemzően mindig egy-egy ismerősöm beszámolójából szereztem tudomást az éppen aktuális legjobb performanszokról, és így, amikor idén az egyik fellépő szeretetteljes meghívására odamehettem a Nemzeti Galériába, már volt valamiféle előzetes elképzelésem, hogy mire számíthatok.
Ez a beszámoló az idei eseménynek hagy nyomot, de már az utolsó este után. Mondanám, hogy ajánlónak szánom a következő évihez, de pont ennek a programnak nyilván nem is kell plusz reklám, több jelenlevővel beszélve azt gondolnám, hogy a nézők többsége visszajár, és előre számít erre az ismétlődő, de azért mindig kicsit más kalandra, amely már most szinte tömegrendezvénynek tűnt, feltehetően ennél többen már nemigen férhetnek be rá a későbbi években sem, hacsak az előadások számát nem növelik meg.
Szeretjük, ha valami rendkívüli, de mégis kereteiben kiszámítható.
Mások elmondása alapján feltételezem, hogy eleinte nem lehetett nyolc kb. 70-80 fős csoport egyszerre az épületben, ahogy ezúttal, nyilván a projekt erősödő népszerűségének hatására. Már fél hét után nem sokkal meg is telt az I. emeleti kupolatér a félhomályban várakozókkal. Azt hallottam, hogy az egyes stációk között lehet majd kötetlenül ismerkedni a színészekkel és beszélgetni a csoport többi tagjával, de ez most nem egészen így alakult, hiába vett sok időt igénybe az áthaladás a nyolc helyszín között. Lehet, hogyha valaki olyan igen nagyon akart volna, leragadhatott volna gratulálni az egyes művészeknek, akik a performanszuk előadása után diszkréten félrevonultak, de „a spontán ismerkedés a művészekkel” láthatóan nem volt beépítve az idei előadásba.
A csoportok létszáma hasonló volt, a legtöbben hajlandóak voltak a számukra kijelölt embléma útvonalát követve végiglátogatni az idei kiválasztott képeket, amelyeknél egy (néha két) színész előadásában hallhattuk a róluk készült friss szövegeket.
Érdekes lenne tudni, bár semmilyen hatással nem lenne a befogadói élményre, hogy a felkért írók kaptak-e bármilyen korlátozást (jelöltek-e ki számukra egy-egy kiállítás-részt, hogy onnan válasszanak képet), vagy mindenfajta megkötés nélkül, véletlenül alakult úgy, hogy a kitüntetett műtárgyak az épület egymástól viszonylag jól elkülönülő szegleteiben helyezkedtek el.
Feltételezem, hogy az idei év rendezője, Sardar Tagirovsky maga döntött arról, hogy a begyűjtött szövegekhez milyen színészeket választ, és így az sem lehet véletlen, hogy a független szférában tevékenykedők aránya is nagyobb volt idén, mint ahogy korábban. (Ez persze lehet, hogy csak az én benyomásom, és ha helytálló, azért is alakulhatott így, mert évek óta megy a program és mindig új színészeket akarnak felmutatni.)
Miután nyolc részre voltunk osztva, minden csoport számára más kép jelentette a kezdést, más a véget, és ezáltal a hangsúlyok is áthelyeződhettek. A konzervdobozzal induló sorrend tökéletes volt, és egyébként is praktikus volt azonnal a kiállítás harmadik emeletéről indulni a nyitány után (közreműködött benne a Magyar Rádió Gyermekkórusa is). A legmodernebb műtárgyakat bemutató tárlaton két előadást néztünk, majd egy második emeleti állomás után jöhetett a négy első emeleti kép, és utunk a másodikon fejeződött be a pöttyöknél.
Az előadás-sorozat egyik legnagyobb pozitívuma kétségtelenül az, hogy talán a lassítás irányába visz minket ebben a felgyorsult világban, ahol impulzusok sokasága ér minket. (Naponta akár negyven-ötven élő színházi és komolyzenei koncert közül választhatunk csak Pesten, és még ezek mellett ott vannak más események is. Muszáj eldöntenünk, hogy mire fordítjuk a figyelmünk, éppen úgy, ahogy egy kiállításon is.) Amíg most nyolc tárggyal foglalkoztunk, viszonylag alaposan, máskor két és fél óra egy teljes kiállításra jut. Ráadásul nem az adott művész leghíresebb alkotásával, hanem egy olyannal, amelyikre kevesebb figyelem fordult eddig, így „fel lehet fedezni”.
Ennyi időhúzás után most csak egyenként megemlítem a nyolc állomást is, néhány fotóval.
A konzervdoboz jel Lakner László „A konzervgyártás kezdetei” című képét jelentette, amely a Galéria legfelső, legmodernebb képeket kiállító részlegében látható. Nemrég (2020-ban) kapott adományként az intézmény 40 (későbbi) képet a művésztől, aki ugyan Berlinben él, de most már a Nemzet Művésze. Ennek a képnek a nyomán írt Vida Gábor Zakuszka (Nosztalgia) címmel egy rövid szöveget, amely tényszerűen elsősorban valóban a zakuszka készítéséről szólt (az előadás után kaptunk kóstolót is belőle), de mégis mindez nagyobb távlatot is kapott: megjelent egy letűnő, visszahozhatatlan korszak. (A nosztalgia alcím egészen indokolt volt.) Idilli emlékként hallgathattuk meg, hogyan főztek valakik valamikor egy erdei tisztáson zakuszkát. Ez sem lesz többet…
A háború futólag említődött, és egy pillanat alatt kipukkant az addig még idillinek mondható alaphangulat, betört a kint hagyott valóság, és így a program kezdete után alig negyedórával ráérezhettem, hogy ez feltehetően így lesz a továbbiakban is. (Igazam lett.) Akármely képen kezdünk el gondolkodni, a saját életünket és így a külvilágból minket elérő hatásokat sem tudjuk hosszan kizárni. (Lehet, hogy ez régen is így volt, csak akkor nem éreztük annyira rosszul magunkat emiatt? Vagy csak nem emlékszünk már?)
A zakuszka készítés rejtelmeibe Fazakas Júlia és Váradi Gergely avatnak be minket, akiket én már több előadásban is láttam, mindketten említődnek e blog több bejegyzésében is. Ez lehetett az első közös munkájuk, de érezni köztük a harmóniát– nem is árt, ha egymásba tudnak kapaszkodni ebben a kitett helyzetben, amikor vagy nyolcvan embert kell leültetni, és nyolcszor egymás után lelkesen beszélni a zakuszkáról. Egy ilyen feladat nyilván az adott színész számára jelentős kihívás, és egyben tréning. (Érdekelt volna az is, ha egy állomást nézhettem volna meg mind a nyolc alkalommal, izgalmas lehetett volna követni, hogy a közönség viselkedése mennyire hat vissza az előadóra.)
Ezek után egy szobornak inkább nevezhető műtárgyhoz mentünk át. Galántai György „Lépésváltás”-a 1989-ből sokat mondó alkotás, és az ezt előadó Balog József elénk is jött, és már akkor beszélt hozzánk – kihangosítva -, amikor még el sem helyezkedtünk. Egészen természetesen mondta el saját történetét, és nehezen tudtam volna elképzelni Szeifert Natália „Gyalogprím” című szövegét mással, pedig a színlap szerint a további napokon ezt hol a rendező, hol Csákányi Eszter adta elő. Feltehetően utóbbiak is azt a benyomást keltették, hogy ez éppen rájuk lett írva.
Az előadás dramaturgja Bíró Bence volt, aki nyilván valamilyen mértékben mindegyik szöveghez hozzányúlt – még az is lehet, hogy a konkrét előadóhoz is igazította őket.
Míg az első két képhez írt szöveg némileg azért elrugaszkodott az inspirációt kiváltó alkotástól, a harmadik, azaz a „szamaras” állomáson Kemény Istvántól kaptunk egy igazi, a kép minden elemét meg is szólaltató műelemzést, amelyet Lábán Katalin, az RS9 Színház igazgató-művészeti vezetője és rendezője mondott el, aki a legutóbbi években már kezd feltünedezni színészként is. Láttam már Bortnyik Sándor „Zöld szamár” című képét (1924-ből, még nincs is százéves!), de teljesen biztos, hogy nem gondoltam róla semmit.
Lábán Katalin viszont ez alatt a talán nyolc perc alatt szabályosan megelevenítette a festményt, megszólalt még a képet kettéosztó fal nevében is, de persze csak nem tudtuk meg, hogy a névadó zöld szamár mit is gondol a helyzetéről, amibe került. (Aki figyelt, az nemcsak azt vehette észre, hogy az előadó frakkban van, de az eleganciához kevésbé passzoló műanyag zöld szamárt formázó kis fülbevalókat is.)
Lábán Katalin láthatóan nagyon élvezte a szerepet, ezt a szokatlan kalandot, és így általa mi is megszerettük ezt a képet. Saját színháza, az RS9 több programja látogatható, és aki a Textúrában éppen azt szerette, hogy milyen közelről lehet a színészeket megfigyelni, azoknak ott (is) lenne keresnivalója. (Az RS9 nem is egy előadásában szerepel például a már említett Fazakas Júlia is, akinek Frida Kahloként már volt módja kötődni a festészethez is.)
Ezek után leereszkedtünk egy emeletnyit, és ezzel együtt vissza is léptünk a XIX. századba.
Az első emeleten az első utunk Munkácsy Mihály második Poros útjához vezetett, amelyet feltehetően a nászútjához kötődő békéscsabai látogatása idején (vagy annak hatására) festhetett, 1874 után. Hámori Gabriella a festő francia feleségeként szól hozzánk. Azt a benyomást kelti, mintha ő maga lenne a téma, egy kihangosított portré. De nem, sokkal érdekesebbé válhat általa (is) az apropóként szolgáló képnél is maga a művész, akit némán, de annál nagyobb súllyal jelenít meg Vasvári Csaba. Ilyen szakálla másnak nincs, de nemcsak emiatt válik pótolhatatlanná. (Aki nem látta még a Hamis hangban, annak most is mondom, hogy pótolni kellene, a tavalyi évad legjobb kétszemélyes előadásai közé tartozik. Megrázó, hosszú időre nyomot hagy.)
Ez a jelenet sokkal nagyobb kíváncsiságot keltett bennem Munkácsy iránt, mint korábban a festő általam látott képei – a sokalakos, monumentális alkotásai nem nyűgöztek le igazán, a Poros útra és hasonlókra pedig kevesebb figyelem jutott. Erről is szól ez a projekt, felhívhatja a figyelmet el sem feledett alkotók kevésbé feltűnő oldalára is, bár a jelenet inkább egy érdekes párkapcsolatról szólt.
Ennél a stációnál egy telefon is bezavart, bár a színészeket nem zökkentette ki. Talán az átvonulási idők hossza miatt nem zárta le mindenki a külvilággal a kapcsolatot a program teljes idejére.
Az ötödik állomás egy XVI. századi oltárképhez vitt minket, ahol Szorcsik Kriszta minden más kollégájánál nagyobb mozgásteret kapva előadta Halász Rita Délután Galileában című szövegét, amelynek kapcsán nemcsak a szent családdal kapcsolatban gondolkodhattunk el, de megérinthetett minket maga a szinte egészen sötét csarnok is a többi oltárképpel. A színésznő is kellően színpadi hatást keltett önmagában azzal, ahogy távolról indított (talán jelentősen távolabbról, mint ahogy egy nagyszínházban lehetséges), aztán pedig tőlünk karnyújtásnyira fejezte be performanszát. (Ezt a teret kár lett volna kihagyni az előadásból, gondolom, valamelyik korábbi évben egy másik oltárkép kapcsán már sorra is kerülhetett.) Itt maga a forma és a színházi hatás vált érdekessé, illetve az merült fel bennem, hogy mi a hatásosabb, amikor kihangosítják a színészt, vagy amikor nem. (A nyolc előadáson felváltva láthattunk példákat mindkét módszerre, én erősebbnek éreztem a csak a színész hangerejére támaszkodó jeleneteket.)
Innen csak pár lépés volt Orlai Petrich Soma Zách Felíciánja, ahol Béres Miklóst hallottam (nem Szikszai Rémuszt, aki a váltópartnere volt). A képen szereplő királyt Kemény Zsófi szavai („Barátom, Felicián”) által elevenítette meg, látjuk, ahogy magyarázza a bizonyítványát – Takáts Márton zongoraművész (majd egy számítógép) közreműködésével. Ez az állomás így arról is szólhatott, hogy mennyit ad hozzá a zene jellege a performanszokhoz. Persze a másodszor bejátszott rap (vagy csak arra emlékeztető?) zene nemcsak Kemény Zsófi korábbi műveit idézi fel, de mához köti a Károly Róbert ellen lázadó Felícián történetét, akinek impulzív cselekedete egész családját pusztulásba döntötte.
Innen léptünk át a hetedik jelenetbe, amely Pap Henrik „Huszárok vonulása Boszniába” című képéről szólt. Zalán Tibor szövege („A földön ültem”) szintén két előadóval is elhangzott az idei Textúrán - hol Kancsár Orsolya, hol Berki Szofi beszél a képen látható egyik kislány nevében.
Nem meglepő, hogy a háborús téma hangsúlyos szerepet kap, de persze elkeserítő így is. Itt mintha még kevesebb lett volna a fény, mint akár az oltárképnél, de a hangulata ennek volt a legsötétebb. Nem irigyeltem azt a csoportot, akiknek épp itt ért véget az utazás.
Nyolcadik állomás Rippl-Rónai József képével (Nő fehér pettyes ruhában) tökéletes lezárás volt számomra, és László Noémi szövegében (Mocorgás) valóban érződött, hogy a képet akarja szóra bírni. Nagy Katica lelkesíti át, akinek sugárzó tehetsége már „e.h.” kora óta többször megérintett, alig van a pályán még, de már sok erős emlékem kötődik hozzá, amelyeknek ezen a blogon nyomot is hagytam. Ezúttal csak az arca is elég beszédes, mindent kifejez. Hatását Baksa Krisztina csellóművész játéka is erősíti, aki maga is emlékeztet egy festményre (Berény Róbert – Csellózó nő), amely egy korábbi Textúrán Térey János témája volt. (Az a szöveg a Káli holtak csellista karakterének ihletője is lehetett…) A jelenlévők közül sokan észrevehették ezt a kapcsolódást is.
LEZÁRÁS
A nyolc előadás mind külön egységet alkotott, ugyanakkor éreztem, hogy itt-ott utalnak is egymásra. Furcsa élmény volt többszáz kiállított kép közül csak nyolcra figyelni. Voltak azért bóklászó nézők, de valószínűsítem, hogy a legtöbben menet közben csak eltervezték, hogy a közeli jövőben majd inkább visszatérnek a tetthelyre – én magam is, talán még most decemberben.
Ps.A színészekről készült képeket Kállay-Tóth Anett fotózta, a festményeket pedig az MNG honlapjáról használtam fel.
