Ez volt a pesti bemutatója, de összességében már a negyedik nyilvános előadása a Kultkikötő produkciójának, amelyet Láng Annamária és Simon Zoltán ötletei alapján Rusznyák Gábor írt és rendezett Claude Lelouch Egy férfi és egy nő (Un homme et une femme) című 1966-os filmjének alaphelyzetéből kiindulva.
Az előadást jólesik nézni, játékos, humoros és ami a legfőbb erénye: valóban azt adja, amit a színlap hatsoros ajánlója sejtet. Annál jobb és frappánsabb beharangozót nem tudok produkálni nektek, de azért leírok néhány saját benyomást.
Jól fog szórakozni, aki ezt a kilencven perces előadást választja, és aki ráadásul még nem is látta korábban a két színészt, akik Miskolcon már sok főszerepben bizonyítottak, annak extra meglepetésben is lehet része. (Ezért is lenne jó vidéki előadásokat nézni…) Akik pedig ismerik Simon Zoltánt és Mészöly Annát, azoknak ez az egész ajánló felesleges, mert akkor úgyis tudják, hogy örülni kell annak, hogy ez a két nagyon jó és nagyon szerethető színész végre nézhető Pesten is, és maguktól is elmennek majd egy későbbi (talán februári) alkalomra.
Ennél valamivel részletesebben:
Az előadásra hosszan készültem, amelynek a részét képezte a színlap leírásában említett film megtekintése. A film zenéjét már kisgyerek koromban is ismertem (fel is hangzik az előadásban néhány más zenei betét mellett; zenei szerkesztő: Heidi Albert), de nem emlékeztem rá.
Ez a lassú menetű, érezhetően túl sok véletlent (vagy szokatlan fordulatot) beépítő film jó élmény volt, bár csak késő éjjel és kora reggel, két részletben tudtam rá időt szakítani. (Az előadástól függetlenül is ajánlani tudom azoknak, akik nem várnak mindenáron pörgést egy filmtől.)
Az elkészült előadás valóban használ néhány motívumot belőle (emiatt néztem meg, hogy ezzel kapcsolatban lehessen véleményem), a darabban meg is beszélik, de ne várjon senki szoros kapcsolódást.
Már csak azért sem, mert a 6Színben egy buszmegálló díszletben négy különböző pár (egyenként kb. 23 perces) találkozását nézhetjük végig, nem pedig egy pár történetének négy epizódját. Mire beleéljük magunkat az előttünk kibontakozó kapcsolatba, már jön egy újabb kettős, és kezdődhet a folyamat elölről. Lehet, hogy az első találkozás a legérdekesebb egy kapcsolatban, de színházban hozzá vagyunk szokva, hogy sűrítve akár egy egész életet is végignézünk.
Ennek a dramaturgiai megoldásnak van előnye is, hátránya is, de mindenképpen jó játéklehetőség és egyben kihívás a két színésznek, hogy négy eltérő személyiségű és hátterű alakot mutassanak meg nekünk.
A négy jelenet egy-egy utalás szintjén egymáshoz is kapcsolódik, de elég lazán, nem kell őket pontosan összerakni.
Színészek ötletéből készült a darab, és minden beszélgetésben van egy-egy színházi alkotó (kétszer a férfi és kétszer a nő az), és ennek köszönhetően sokféle összefüggésben kerül szóba a színház és a film.
Ami szintén jó megoldásnak tűnik: mindegyik jelenetben a színházi ember (díszlettervező, jelmeztervező, zeneszerző és dramaturg) burkoltan erről az éppen készülő előadásról is beszél, amelyen éppen dolgoznak.
A jelenetek között van néhány további kapcsolóelem is, megjelenik báb/kellék szinten egy-egy további élőlény is, akinek a dramaturgiai szerepe nem jelentéktelen, és még a nevük is azonos.
Hétköznapi beszélgetéseket hallunk, amelyeket majdnem így el tudnánk képzelni egy buszmegállóba, de persze mindben van valamiféle csavar, és ráérzünk, hogy a két szereplő be tudna lépni egymás életébe.
Az este sikeréhez kell, hogy vannak olyan jelenetek (szerintem kettő), amelyek közben a beszélgetés rövidsége ellenére is elkezdtem drukkolni annak, hogy a szereplők kapcsolata tartóssá váljon. A romantikus komédiáknak ez a nézői reakció alapvető tartozéka, ha megérezzük a szereplők közti kémiát, akkor minden rendben van, és az előadás bármilyen kis apró döccenőjét meg tudjuk bocsájtani.
Ez az este során megtörtént, a két színész láthatóan élvezte a játékot, és ez ránk is hatott. Elhihettük nekik, hogy nincsenek véletlenek, szükség volt arra, hogy ebben a megállóban együtt töltsenek el közel fél órát. Utána pedig bármi megeshet, ahogy a költő mondja: „Nyílhat a virág, jöhet a féreg.”
Az előadás ráerősített arra a több éve már kialakult benyomásomra, hogy felnőttként is adódnak az életünkben sorsfordító találkozások, lehetséges, hogy két idegen ember érintőlegesen közel juthat egymáshoz minden előkészítés nélkül. Az, hogy ezekből kiépülhet-e bármilyen folyamat – az már egy másik kérdés, azt már kevésbé látom esélyesnek, és az előadás sem ígérhet nekünk csak mérsékelt csodát (olyat, amilyen például egy beltéri eső).
A megismert szereplők némelyikének azért remélhetünk happy endet, valamiféle folytatást, a képzeletünkben minden úgy lesz, ahogy szeretnénk.
PS. Fotók: Tompos Gábor László, lelőhelyük: a Kultkikötő Fb-oldala
