A színlap leírása alapján már előre hosszú évekig futó szériát láttam körvonalazódni a Válásguru alaphelyzetéből. Most, hogy megnéztem a harmadik nyilvános előadást, ezt a jóslatomat fenntartom. Ezúttal egy olyan szórakoztató előadást kínálnak nekünk, amely néhány embert akár arra is inspirálhat, hogy ne legyen gyáva és merjen változtatni az életén. Ezt a szándékot én megláttam ebben a romantikusnak is mondható komédiában, de az is megeshet, hogy sokak számára nem lesz több, mint másfél óra kellemes időtöltés, amikor elfeledkezhet a saját gondjairól. Manapság az utóbbinak is jelentős értéke van.
Az előadás 90 perces, nincs benne szünet, de előtte és utána is érdemes ott lenni a szalonban és élvezni a hangulatot, megvitatni a látottakat. (Mindig sajnálom, hogy az erős többség hazarohan, pedig ez a színház nem erre lett kitalálva. Nagyon kár, hogy a nézői beidegződéseink legyőzhetetlennek tűnnek.)
Valami azt súgja, hogy ezt annyira fogják keresni a nézők, hogy nem lesz erre egyszerű jegyeket venni, így akinek szintén felkelti az érdeklődését, az jobban teszi, ha időben meg is veszi rá a jegyet. Ahogy látom, MOST az eddig már kitűzött 9 előadásból csak az utolsóra van jegy, február 16-ra. (Érdemes figyelni az oldalt, jönnek a további előadások is, de hamar be fognak telni várhatóan!) Ebből azt szűröm le, hogy a suttogó propaganda mégis működik, és a legtöbb mezei néző elégedetten ment haza a Szalonból.
Ennél valamivel részletesebben kifejtve:
Ezen a vasárnapon az előadás előtt minden körülöttem ülő a csak néhány perccel korábban befejeződött hosszabbításos-szabadrúgásos VB döntőt tárgyalta, illetve főleg azt, hogy ki mennyit veszített belőle, hiszen a fél nyolcas előadás miatt a nézők többségének fel kellett áldoznia a végét.A szalon így is megtelt, a megvett színházjegy és az előadás vonzereje mégis erősebb volt, mint a foci.
Szerencsés módon volt olyan érdekes a kezdés, hogy perceken belül áthangolódtunk Brasch Bence, azaz a „Válásguru” ügymenetének követésére.
A szerző, Tristan Petitgirard alaptézise: gyávák vagyunk, sokan élünk kihűlt kapcsolatokban, rendszerint azért, mert még a szakításhoz sincs elég bátorságunk. A válásguru ebből él, elvégzi a megbízó helyett a lehetetlenül nehéznek ítélt feladatot, elmegy követként az elhagyásra ítélt partnerhez, tájékoztatja, meghallgatja és meggyőzi arról, hogy jól járt, hiszen a szakítás voltaképp felszabadítást jelent – megszabadulást egy olyan partnertől, aki nem szereti már. (Lehet, hogy van is ilyen vállalkozás, de lehet, hogy a darab hatására majd lesz, aki rájön, hogy erre lenne is kereslet.)
Érdekes színházi helyzetek jöhetnének létre akkor is, ha csak „normális működés” közben nézhetnénk a szakítások lebonyolódását, de még egy jó csavarral megspékeli a szerző ezt az alaphelyzetet: a válásguru munka közben egy olyan régi szerelméhez megy el szakítani, aki hét évvel korábban indoklás nélkül távozott az életéből. (Mindez a színlapon is szerepel, ez csak a kiindulópont, így nem számít szpoilernek.)
Ahelyett, hogy most túlzásba esnék, és a három szereplő kapcsolatának elemzésébe belemennék, csak annyit említek meg, hogy a szerző elég jó érzékkel változtatgatja a viszonyokat néhány újabb információ adagolásával. Mindig más kerül nyerő helyzetbe, van az előadásban néhány meglepetés (bár néhány előre sejthető, és talán örülünk is a bekövetkezésüknek).
Ullmann Mónikának minden további nélkül el lehet hinni Chloé minden döntését, és azt is, hogy egyszerre két férfi verseng érte. Józan László is hozza a szakítást eredetileg megrendelő férfi minden gyengeségét, bizonytalanságát, és azt is érteni véljük, hogy miért dönt egyszer így, másszor úgy.
Miután Brasch Bencét ismertük meg először, vele is rokonszenvezünk, sőt talán vele a leginkább - nem nézzük csak egy pénzéhes, mindenre elszánt üzletembernek.
Nagyon jó, hogy szerethetőek ezek az esendő figurák, a gyávaságukkal és gyengeségükkel nem is nehéz azonosulni.
Az előadás alkalmas nagy beszélgetések beindítására is, fel lehet mérni általa, hogy fontos kérdésekről hogyan gondolkodik partnerünk, sőt az se lepne meg, ha valaki épp ezt használná fel arra, hogy társa tudtára adja, hogy nem elégedett a közös életükkel.
De persze nem muszáj, hogy komolyan vegyük a darabot, akiknek egészen rendben van a magánélete, azoknak nincs is mit átgondolni, felhőtlenül élvezhetik ezt a kis történetet.
Végezetül említtessék meg néhány alkotó, akik miatt gördülékenyen működik az előadás, üresjáratok és zökkenők nélkül.
Őze Áron rendező színészcentrikusan dolgozott, semmit nem erőltet rá a darabra, végig észrevétlen marad. Pedig sok munkája lehet abban, hogy a színészek természetesen viselkednek Enyvvári Péter díszletében, amely ezúttal is egy nappali a Szalonban.
A szöveg szintén működik, és ezért a két fordítón (Nemlaha György, Kiss Kornélia) kívül Karácsony Ágnes dramaturg sokat tett.
Azt hiszem, hogy mivel még mindig rendkívül népszerű a most már több mint négy éve bemutatott Táncórák című előadás (Ullmann Mónika és Józan László kettőse látható abban is), aki azt látta, erre mindenképp jönni akar majd. Jó döntés, aki azt szerette, feltehetően ezt is ugyanúgy fogja.
Ps.A fotókat Molnár Miklós készítette.
