Mezei néző

Nyári bemutató volt a Római vakáció, az Orlai Produkció egy újabb filmes adaptációja. Együttműködésben készült a Szentendrei Nyárral és a FÜGÉ-vel. Július 26. óta nemcsak Szentendrén, más helyeken is játszották, a Belvárosi Színházba csak most érkezett meg a hónap elején. Egészen biztos, hogy még járni fog néhány helyszínen, hiszen az Orlai Produkció minden előadását eleve alkalmassá teszik a turnézásra. Így legalább olyan helyeken is nézhetnek színházat az emberek, ahol nincs állandó társulat. (Vagy ha van, akkor változatosabb lesz így a kínálat a vidéki városokban is. Nézhetnek az emberek fővárosi híres művészeket.)

Vasárnap este (nov.10.) telt ház volt. Ősz vége van, korán sötétedik és úgy tűnik, hogy jónéhány mezei néző ezt az előadást választotta hangulatjavítónak.(Egy kritikust láttam, rajta kívül erősen úgy néz ki, hogy csak mezei nézők jöttek ezen az estén a Belvárosiba, a "szakma" valószínűleg már a bemutatóra azonnal kiutazott Szentendrére. ) Egészen mellékesen én éppen ebből a célból néztem most. Az előző napi Kékszakállú után muszáj volt valahogy helyreállítani a kedélyállapotomat. (Félreértés ne essék, nem a mű viselt meg, hanem a rendezés ostobaságai. Bővebben erről itt.) És a Római vakáció valóban segített is.

2013. nov. 6.

Az Őfelsége pincére fontos alapmű, ehhez méltó előadást vitt színre Michal Dočekal rendezésében a kolozsvári társulat. Nagyszínpadi nagyprodukció, vélhetően az évad egyik kiemelt bemutatója (bár a teljes évadból sok van még hátra, a színház honlapja szerint jelenleg hat bemutató is előkészületben, közöttük a Sweeny Todd, az Ivanovék Karácsonya vagy Silviu Purcarete rendezésébenRoger Vitrac: Viktor, avagy a gyermekuralom c. műve: egyszóval rendkívül erős kolozsvári évad ígérkezik). Olyan rangú és súlyú előadás, amire eljönnek „a pestiek” is. (A ma esti előadáson itt volt legalábbis egy magyarországi színikritikus kisebb kísérő társasággal.)

 A Bohumil Hrabal regényéből készült adaptáció szubjektív XX. századi európai korrajz a kisember szemével, aki - kihasználva a szerencséjét, lehetőségeit - a képességeihez mérten naggyá lesz, majd visszazuhan. Megéli a fasizmus és a kommunizmus uralmát, megsemmisül lelkileg, erkölcsileg és anyagilag is, majd önmaga halálát „túlélve” emlékezik vissza. Főhőse Jan Dite, az alacsony növésű és nagyra törekvő cseh fiú, aki eminens pincérből feldolgozza magát az arisztokrácia köreibe, alázatos kiszolgáló személyzetből nagytőkéssé, szállodatulajdonossá lesz. („Nem kell, hogy szeressenek, de eljön a nap, amikor respektálni fognak” - hangzik az életfilozófiája, amelynek szellemében megvalósítja álmait.) Átmenetileg a magánéleti szerencséjét is megalapozza, beleszeret egy „rendes” (meggyőződéses) náci német lányba, ám hiába minden próbálkozása, hogy elsajátítsa ’a nagy német eszmét’, a házasságkötésük nem válhat gyümölcsözővé. („Egész Németországból egyedül téged szeretlek” - ismeri fel Jan keserűen, nézőpont kérdése, hogy túl korán vagy túl későn.) Az eleinte hasznosnak ígérkező házasságból gyermek nem születik (meghal, mielőtt megszülethetne), Jan a feleségét is elveszíti (megözvegyül), utóbb a szerelemnek induló kapcsolata hazaárulásnak minősül. A karrier és a magánélet egyszerre omlik össze, de hátravan még a magányos megöregedés. Túl hosszú (túl sok és túl erős) volt ez a XX. század Európának.

 A kolozsvári előadás alapvetően a Jan Ditét alakító Bogdán Zsolt személyiségére épül. Nagyon kell szeretni Bogdán színészi alkatát, egyedülálló hangszínét, stílusát, modorát ahhoz, hogy az előadás feltétel nélkül tetsszen. Kolozsváron érezhetően szeretik, sikere van. Az a színész-alkat, aki - egyénisége súlyánál fogva - megköveteli magának a teljes és szinte kizárólagos figyelmet, ráhangolódást. Ebben a rendkívül erős társulatban nincsenek oda nem való színészek, az előadásban nincsenek gyenge alakítások, mégis a főszereplő egyénisége a meghatározó, ő hagyja a legerősebb benyomást a nézőben. A titka talán, mint minden nagy színészé, hogy belülről játszik, a fejében, gondolatban formálódik a karakter és az ábrázolt sors.

Bemelegítésül idézem azokat a sorokat, amelyeket éppen ma (nov.15.) két éve írtam az akkor még zárkörű körlevelemen az előadás kapcsán:

Nagyjából két év után ugyanarról a helyről (tizedik sor széle) láttam ismét Bagossy László rendezését az Örkényben. Míg először egyedül mentem, most egy középiskolai osztállyal együtt, akik délután a színház ifjúsági programján is részt vettek (IRAM).

Jó ez a kezdeményezés, ugyanis a drámafoglalkozás felkészíti a gyerekeket azokra a problémákra és kérdésekre, amelyeket a darab felvet. Feltétlenül jobb egy ilyen után menni, mint minden előkészítés nélkül beesni Shakespeare János királyának Dürrenmatt által átdolgozott verziójára.

Elég sok jelenetre emlékeztem, és az volt az alapvető benyomásom most is, mint két éve. Nem éreztem azt, hogy elfáradt volna az előadás, ugyanúgy a hatalomvágyról, a hatalom birtokosainak viselkedéséről szól és a színészek éppúgy erős gesztusokkal, karikírozva játszanak. Mindenki lecserélhető-kiüthető sakkfigura egy véget nem érő játszmában, a királyok éppúgy, mint a parasztok.

A politika voltaképp színház, ezt a teátrálitást nyomatékosítja a többrétegű függöny, és ez a díszlet (Bagossy Levente munkája) egyben humorforrás is. Hamis a kép, amelyet a politikusok nekünk mutatnak, minden csak beállított kép, miközben a háttérben ott vannak a felakasztott hullák.

A színház következő évadában több olyan előadás is született, amelyek szintén a színház-jelleget sugározták, de éppen nem a színház külsőségeit, az ünnepélyességet, amelyet a bársonyfüggöny képvisel, hanem a lecsupaszított, minden díszlettől megfosztott színpadot. (Ilyen volt A vihar, a Peer Gynt is.) Ebben az előadásban a színpadiasság képmutatást, átlátszó hazugságot jelent, amely a műben felmutatott mindkét oldalra jellemző (János és Fülöp királyra, sőt a legerősebb oldalra, az egyház képviselőjére is).

Működik a politika gépezete, megláthatjuk az előadásban, ahogy Shakespeare királydrámáiban azt a folyamatot, ahogyan meginog egy frissen koronázott király helyzete, milyen válságokon megy át, amíg aztán politikai gyilkosság áldozatává nem válik és elveszíti a trónt. Átlátható a folyamat, ahogy például a színigazgatói pályáztatás menete is kétségtelenül az (idézve egy nemrég megjelent cikkből), sőt jelen esetben ez még humor forrása is. Az a tény, hogy mind Shakespeare, mind Dürrenmatt azt szűri le tanulságul, hogy a világ nem jobbítható, nem változtatható meg az alapképlet még személyes áldozatok árán sem, azért szomorú. De ez az előadás közben nem jut eszünkbe, a különböző szereplők pusztulását nem éljük meg tragédiaként, mivel senkihez nem tudunk kötődni. Mivel ennyire rutinszerűen teszi mindenki a dolgát, valóban úgy, mintha  csavarként viselkednének csupán a gépezetben, az egész komikussá is válik.Rengeteget nevetünk emberek halálán, egy város szétrombolásán. Nincs mit tenni, a darab felépítéséből ez következik.

A színészek most is csapatban, nagyon egységesen dolgoznak, átjön az összhang. Most is vannak, akiknek kisebb és jelentéktelenebb a szerepe, mégis odateszik magukat és azok a kis villanások, amelyek adódnak, jelentősek, emlékezetesek lesznek. Polgár Csaba most is viszi a prímet, mintha csak egy jövendő Lear király fattyú-szerepére készülne. Lassan eljöhetne az is. Debreceny Csaba János királya elég súlytalan, valószínűleg szándékosan az. Nehéz elhinni neki, hogy annyira érdekli az uralkodás, ő is inkább csak az ebéddel lenne elfoglalva, akár csak Lipót Csuja Imre alakításában. Nem tűnik olyannak, aki szeret bonyolítani. Fülöpre (Gálffi László) ez még kevésbé mondható el. Unatkozik,és mivel hozzá fordulnak segítségért és közben alkalmat lát a haszonszerzésre is, hát belevág a különböző hadjáratokba. (Egyedül Lipót az, aki élvezi a háborút.) Bravúros Máthé Zsolt két udvaronca, a kopasz-szemüveges angol (Pembroke) és a szőke parókás Chatillon. Ficza István két szerepet kapott szintén, és az egyikben (vidéki nemesúr, a Fattyú testvére) ugyanazt az akcentust használja, mint amelyet a Vaknyugatban egy egész előadáson át. Jelen esetben pár percről van szó, egyetlen jelenetről és helyén van ez az ötlet. Most nem idegesített, mint a másik előadásban, amikor megalapozatlan, hogy az egész falut reprezentáló négy szereplőből egy erős akcentussal beszél, a többiek beszédében pedig nyoma nincs ennek. Amint ma is megállapítottam, nagyon ígéretes tehetség Ficza István, dauphinként is néhány pillantással, mozdulattal kifejezi, hogy milyen viszony fűzi a színpadon lévőkhöz. Mácsai Pál nagyon kevés jelenetet kap, de azok mind ziccerek. Kanonokként ő az, aki a cselekmény felén is túl megjelenve, egészen maga felé fordítja a figyelmet. Mindkét egymás ellen harcoló királynál hatalmasabb az egyház és a döntés, az igazi hatalom mégis az ő kezdében illetve a "szürke eminenciásokéban" van, akik eredetileg csak egyszerű parancs-teljesítőknek tűnnek. Mácsai most is lubickol a játékban (legutóbb a Kék angyalban láttam, akkor is kevés, de nagyon hatásos jelenete volt), széles gesztusokkal játszik, túlzásokkal. Beleillik az előadás stílusába.

Legközelebb: 2013. dec.29-én

Színlap

Kiegészítő megjegyzések következnek a nov.14. és nov.16.-i Kékszakállú előadások kapcsán. A premierről készült beszámoló (nov.9.) itt.

Ritkán fordul elő velem, hogy egy előadás hetekig ennyire fogva tart, különösen így, hogy számos ( legyünk precízek: négy) más előadást is megnéztem "menet közben". Rendszerint egy-egy ütős Kovalik rendezés hatott így. A Mozart maraton volt ilyen fontosságú élményem, az (legalább) a következő 3 évemet döntően meghatározta, illetve a Mefistofele. Utóbbiból februárban ötöt tervezek nézni ismét, remélem, hogy így is lesz. Minél jobban ismeri az ember a művet, annál inkább lehet szeretni ezeket az előadásokat.

Furcsa, de az is előfordul, hogy egy olyan rendezést kezdek sokszor nézni, amelyiket egyáltalán nem szeretek, nem értek egyet az alapkoncepciójával sem, nemhogy a részleteinek a kidolgozásával. Nyilvánvalóan azért történhet meg ez, mert maga a mű annyira erős és az énekesek (természetesen a zenekarral!) valamit mégis sikeresen összehoztak, a rendezés ellenére is. (A MüPa Ring előadásait is nézem évek óta, annak ellenére, hogy egészen felháborodottan jöttem ki legelőször, nehezen szoktam meg, de néha már gondolok a júniusra...)

Most is mintha ez az utóbbi helyzet ismétlődne meg. Egy hete szombaton Galambos Péter két rendezése tett rám mély benyomást, hasonló módon. (lsd.a beszámolót) Azóta még kétszer láttam a Kékszakállút és még van két lehetőség az újranézésre (nov.21 és 23). Tervezem is ezt, hogy valamelyik nap ismét odavetődöm az Erkel Színházba. Most lehet megdöbbenni.

A második nézés alkalmával be is igazolódott az előzetes feltevésem: ha valaki képes elvonatkoztatni a rendezéstől és csak az énekeseket nézi, akkor láthatja, hogy irgalmatlanul jó Bretz Gábor és Mester Viktória, "élnek, élnek, itten élnek" - pontosabban az Erkel színpadán. Ezt azoknak írom, akik itt kiszállnak, mert ez a lényeges megállapítás, ezt fejtegetem a továbbiakban. Nézzétek meg, most még lehet!  Borzasztóan sok eladatlan hely maradt még 21-re, sőt 23-ra is.

Bakos Anikó második kolozsvári napja következik.

2013. nov. 5. 

A Kolozsvári Állami Magyar Színház viszonylag új melléképületében, amely a stúdiószínháznak ad otthont, először jártam. A felvezető lépcsőkről üvegfalon át a Szamosra látni. Némi Nemzeti Színház-utánérzést kelt, otthon a Duna, itt a Szamos partján a színház (itt jóval közelebb van a folyó). Ez az épület lényegesen egyszerűbb-szegényesebb, vas-szürkeségével modern és hideg hatású.

 Nincs teltház, magyar és román ajkú nézők vegyesen jönnek, az előadást – mint a színház minden produkcióját - román feliratozással játsszák.

Bodó Viktor, a Szputnyik és a kolozsvári társulat koprodukciója: Social error. Utazó előadás, Graz, Mainz, Lipcse, Párma, Budapest után most Kolozsváron volt a bemutatója. Minden városban együtt dolgoznak a helyi befogadó színház társulatával. Nemzetközi szuperprodukció, ahogyan nevezi magát szellemesen („csináljatok nemzetközi szuperprodukciót” - mondja az előadás egy pontján a Hang, amely végig instruálja a szereplőket). Sorszámmal ellátott - számba vett, lefotografált, listázott, leltárba vett -, névtelen szereplők. A tömeg, amely képes fenevadként tombolni, de emberek csoportjává, sokaságává nemesülni is. Bármikor, bármire: felsőbb utasításra.

Április 28-án láttam utoljára a Pillangót és kimerítően írtam róla, ugyanerről a Kerényi Miklós Gábor-féle rendezésről, amelyet ma negyedszer láttam.

A mai este kapcsán csak az új mozzanatokat emelem ki, aki rövidnek találná a bejegyzést (félek, nem lesz az így sem), az nyugodtan olvassa el a másikat is. A cél: tudatosítani szeretném, hogy Létay Kiss Gabriella idén már csak kétszer énekel Pillangót, november folyamán (24, 29) - meg kellene néznetek! (fellépéseinek listája itt) 

Aki nem hisz nekem, annak most kicsit ragozom még ezt a témát. És ilyenkor örülök, hogy nincs nyomás, megfelelni akarás bárminek - mert az előadásnak csak azokat a mozzanatait fogom kiemelni, amelyek ma fontosnak tűntek. 

A jövő héten kezdődik a 7. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle, amelynek a díszvendége a Kolibri Színház. Az egyik válogató ezt a választást teljesen magától értetődőnek minősítette, hiszen a Kolibri az, amelyiknek a legnagyobb a repertoárja, három helyszínen szólítja meg most már az egyévesnél fiatalabbakat is (talán máshol nem is játszanak csecsemőszínházi előadásokat Pesten). 

A Kolibri Pince inkább  jellemzően a középiskolás korosztály számára készülő, színházi-nevelési programmal, drámafoglalkozásokkal összekötött előadások színhelye. Ezekben az esetekben a találkozásnak éppolyan fontos része a jellemzően egy órás előadást követő beszélgetés is. Az lenne a cél, hogy a diákokat közelről érintő problémák merüljenek fel és a közös gondolkodás által esély van arra, hogy a megoldáshoz közelebb juthassanak, vagy legalább tudatosabban szemléljék az életüket. (Néha az is segít, ha valaki képes felszámolni a "nincs a teremtésben vesztes, csak én" életérzését.)

Pénteken a legújabb előadáson jártam, melynek címe: Emlékezz rám! Volt már némi lelkiismeretfurdalásom, mert bár megnéztem A gyávát és a Vakságot (közös előadások a Nézőművészeti Kft-vel), a Klamm tanár urat (ez a favoritom az eddigiek közül, ezt láttam először, mintha Pesten ez lett volna az első ebben a műfajban) és a Delete-et is, számos másik előadásra évek óta készülök, de csak nem jön össze. Elsősorban a Cyber Cyranó és A webáruház az, amelyek érdekelnének, de valahogy elmaradt a találkozás eddig. 

Ilan Eldad Vári Évával a címszerepben felújította 2002-es rendezését. Martin Sherman monodrámáját (90 perc egy részben) ezúttal a Spinozában nézhetik meg az érdeklődők. Lassan másfél éve, hogy a Budapesti Kamaraszínházat megszüntették és nem tartanak előadásokat a három kis stúdióban, köztük a Shure-ban sem, ahol ez a produkció eredetileg olyan hosszan és sikeresen futott. A darab kapcsán ez is óhatatlanul eszünkbe jut, különösen akkor, ha az ember a kilences busz Deák téri megállójában álldogál egy ideig. A színház hirdetését még mindig láthatjuk.

A veszteséget csak némileg tompítja, hogy néhány előadást átmentettek más színházakba. A Piaf után ez már a második Vári Éva-előadás, amelyet Orlai Tibor támaszt fel és ezért csak köszönet illetheti. 

Eléggé nem lehet ünnepelni a Thália hozzáállását, hiszen biztonsági játékot is játszhatnának. De nem, a jól futó sikerdarabok mellett (mindkét friss bemutató "beütött", a Boeing, Boeing és a Csányi Sándor Férfiagya is telt házakat vonz) működtetik a Független Thália Projektet, azaz teret adnak a kísérletezésre is. Így együtt hirdetve talán több néző is kíváncsi lesz a függetlenekre, sőt talán az a mechanizmus is működhet, hogy ha az egyik előadás megtetszik, akkor a kalandvágyó néző beül egy másik csapat előadására is. A pillanatnyi kínálat tíz előadás (www.thalia.hu honlapon infó), melyek közül én még a Katona Sufniban láttam a Szentivánéj címűt (Pelsőczy Réka-Kocsis Gergely szereplésével), a Mikroszínpadon a Szeret...leket (ez a kedvencem a Tháliában futó független előadások közül, Pelsőczy rendezése) és a Nézőművészeti Kft két előadását is, a Gyávát (régebben a Kolibri Pincében játszották) és a tavaly bemutatott Ady/Petőfit is. Ez mindössze négy, illetve a Láthatóságiakkal együtt immár öt, azaz a kínálat fele.

Máthé Zsolt korábbi rendezését (Roadmovie, Thelma és Louise) tavaly a Humorfesztivál keretében hozták el a Tháliába a Sanyi és Arankából. Azt nagyon szerettem. A tavaly látott 214-ből a legjobb 15-ben benne volt nekem. Kifejezetten vártam, hogy nagyobb szériát fog az is befutni, többször lesz nézhető akár a Tháliában is. Kellene. Most a T&L két női főszereplője, Murányi Márta és Szathmáry Judit ismét feltűnik, viszont Nagyhegyesi és Friedenthal Zoltán helyett új beállók alkotják a csapatot, amely így népesebbé vált. Közülük a Katona fiatal tehetsége, Tasnádi Bence viszi a prímet, de  ugyancsak kiemelkedően jónak találtam a kevés szövegű  Czupi Dánielt (a Bábszínházból). De mindegyiküknél fontosabbá válik, az előtérbe kerül a zenei vezető, Kákonyi Árpád. (Ettől az évadtól ő lett az Örkény zenei vezetője is.)