Április 28-án láttam utoljára a Pillangót és kimerítően írtam róla, ugyanerről a Kerényi Miklós Gábor-féle rendezésről, amelyet ma negyedszer láttam.
A mai este kapcsán csak az új mozzanatokat emelem ki, aki rövidnek találná a bejegyzést (félek, nem lesz az így sem), az nyugodtan olvassa el a másikat is. A cél: tudatosítani szeretném, hogy Létay Kiss Gabriella idén már csak kétszer énekel Pillangót, november folyamán (24, 29) - meg kellene néznetek! (fellépéseinek listája itt)
Aki nem hisz nekem, annak most kicsit ragozom még ezt a témát. És ilyenkor örülök, hogy nincs nyomás, megfelelni akarás bárminek - mert az előadásnak csak azokat a mozzanatait fogom kiemelni, amelyek ma fontosnak tűntek.
A korábbi alkalommal ellentétben nagyon hézagos volt az Opera "turista-osztálya", azaz a top-helyár oldalsó részein kevesen ültek. Ha az ember felnézett a karzatra és a páholyokra, a szokásos megnyugtató kép fogadta, de a földszint laza volt. Ezt némi értetlenséggel fogadtam, miként lehetséges, ugyanis a Pillangó mindig húzódarab volt, a korábbi előadásai is telt házakat vonzottak. Ennek okát abban is kereshetjük, hogy novemberben kevesebb külföldi jön, a magyarok pedig Létay Kiss Gabriellánál jobban ismerik Rost Andrea nevét ÉS ráadásul bizalmatlanok voltak a tenor nevének hallatán. Minthogy nekem Létay Kiss Gabriella egyenlő a stabil minőséggel, én csak azt fájlaltam és még mindig fájlalom, hogy nem Fekete Attila volt a partnere. Az előzetes gyanakvásom sajnos beigazolódott, nem egy nagyformátumú tenor, nem egy igazi erős egyéniség jött Pinkertonnak.
Minthogy hajlamos vagyok a színházi hatás érdekében "gyenge" (vagy fogalmazzunk úgy: nem elég átütő, nem elég erőteljes, nem elég formátumos) énekesi teljesítményt is elfogadni, amennyiben ez a koncepcióhoz illeszkedik, ma egyszerűen az történt, hogy egy új nézőpontból láttam rá a Pillangóra. (Nagyon remélem, hogy nem lesz olyan alkalommal, amikor netán egy gyenge Pillangókisasszonyt prezentálnának egy gyenge Pinkertonnal, és megint át kellene a darabot értelmeznem...Ez persze megtörténhet, de annak már végleg semmi értelme nem lenne.) Azért az lenne az igazi, jól fogna a szerelmi kettősöknél, ha az Operában két igazi művész kerülhetne össze, ahogy ez tavaly meg is történt április 28-án például.
Mi ez az új nézőpont? Hátha valakit érdekel, ezt kifejtem. (Ha nem, akkor is.) Korábban, mint írtam tavaly egy agresszort, majd később áldozatot láttam Pinkertonban, aki egy meggondolatlan döntésének lett maga is az áldozata. Tavaly Fekete Attilának eléggé el lehetett hinni, hogy belerokkan a helyzetbe és vége a könnyedt életvezetésnek, ez a tragédia örökre beárnyékolta az életét.
Jelenleg Teodor Ilincai egy egészen hétköznapi amerikait mutat. Talán nem is kapitány, gondolnánk. Nem túl pökhendi, elég egyszerű ügyletnek tekinti a házbérlet+nősülés tranzakciót. Nem akar ő senkit bántani, de néhány hétig ráér és nem tekinti amerikai menyasszonya elárulásának azt, hogy átmenetileg feleséget szerez be. Egy jelentéktelen, tucat-eset az egész, a mai világban egyáltalán semmi feltűnést sem keltene. Jó lenne valakit ismerni, akinek egy rokona-barátja sem él háromszög kapcsolatban, aki nem is tapasztalta meg a megcsalást-árulást maga körül, vagy legalábbis nem a férfi-nő kapcsolatokban. Ez a férfi azt képzeli, hogy a japán felesége is ugyanilyen könnyen túllép azon a néhány együtt eltöltött héten, ahogy azt neki megígérték.
De persze nem így lesz. Amilyen hétköznapi és jelentéktelen a férfi, olyan erős karakter a nő. (Az énekesi teljesítmények is ezt támasztják alá.) Létay Pillangója és Pinkerton között csak egy azonosság található: nem ismerték meg valójában a másikat, akibe azt hitték, hogy szerelmesek. Ez a Pillangó (talán csak az apja tragédiája óta) szakítani akar a japán élettel, a nőellenes tradícióval és belekapaszkodik az adódó lehetőségbe. Azonnal átveszi az amerikai udvarló vallását és teljes egészében el kíván szakadni saját kultúrájától. Nagyon vágyik ebbe az illúziókkal övezett, szebbnek vélt nyugati világba, bár csak felületes benyomásai vannak róla. Éppolyan megfontolatlanul hozza meg a döntést, mint ahogy Pinkerton, mindkettőjüknek nagyon kevés tudásuk van a másik világáról. Törékenysége mellett roppant határozott is, ha hosszan tartana a házasságuk, valószínűleg hamarosan ő lenne a döntéshozó. Amikor csalódik, nem pusztán Pinkertonban csalódik, hanem felismeri, hogy egyik világban sem lehet otthon, egyáltalán nem maradt számára hely. Az öngyilkosságot valójában emiatt is követi el, az egész jövője vész oda.
Ami igazán kellemes volt az előadásban: a második felvonás. Amikor Busa Tamás és Gémes Katalin a partnere Létay Kiss Gabriellának, akkor azt érezzük, hogy minden a helyén van. Mindkét énekest immár harmadszor látom ezekben a kisebb, de fontos szerepekben és most igyekszem kellően ki is fejezni a megelégedettségemet, mert most tűnt ki igazán ("Pinkerton nélkül"), hogy mennyire jó az, ha erős partnerrel énekelhet valaki. Gémes Katalin minden rezdülésében érti-érzi a szerepét, ugyanúgy elszenvedője a tragédiának és társa a szenvedőnek. Nem véletlen, hogy az öngyilkossági jelenetnél ő esik össze először. Busa Tamás emberbarát, aki jobban ismeri a tragédia részeseit, mint azok saját magukat illetőleg egymást, mégsem tehet semmit.
Egyedül vagyunk, egyedül maradunk - ez az üzenet. Szenvedünk akkor is, ha kisemberek vagyunk, és akkor is, ha erős karakterek, akik végig hűek maradunk az elveinkhez.
Ezt az egész komor történetet így is, féloldalasan is lehetett élvezni, és a szombati Kékszakállú után kifejezetten értékeltem, hogy egy olyan rendezést látok, amely a darabot szolgálja és nem erőltet rá semmilyen koncepciót, ami elvonná a figyelmet az énekesekről. Végülis azt kaptam, amit vártam: Létay Kiss Gabriellát jó formában. És persze a meghatódás után jó volt látni a tapsrendnél, ahogy a kis szőke fiú ugrándozik...(Pinkerton haja fekete volt ma, gyanakodhatott volna - vagy kaphatott volna parókát is akár.) Soha rosszabb estét. Csak azt sajnáltam még, hogy elbizakodottságomban ma nem hoztam papírzsebkendőket magammal.
