Kiegészítő megjegyzések következnek a nov.14. és nov.16.-i Kékszakállú előadások kapcsán. A premierről készült beszámoló (nov.9.) itt.
Ritkán fordul elő velem, hogy egy előadás hetekig ennyire fogva tart, különösen így, hogy számos ( legyünk precízek: négy) más előadást is megnéztem "menet közben". Rendszerint egy-egy ütős Kovalik rendezés hatott így. A Mozart maraton volt ilyen fontosságú élményem, az (legalább) a következő 3 évemet döntően meghatározta, illetve a Mefistofele. Utóbbiból februárban ötöt tervezek nézni ismét, remélem, hogy így is lesz. Minél jobban ismeri az ember a művet, annál inkább lehet szeretni ezeket az előadásokat.
Furcsa, de az is előfordul, hogy egy olyan rendezést kezdek sokszor nézni, amelyiket egyáltalán nem szeretek, nem értek egyet az alapkoncepciójával sem, nemhogy a részleteinek a kidolgozásával. Nyilvánvalóan azért történhet meg ez, mert maga a mű annyira erős és az énekesek (természetesen a zenekarral!) valamit mégis sikeresen összehoztak, a rendezés ellenére is. (A MüPa Ring előadásait is nézem évek óta, annak ellenére, hogy egészen felháborodottan jöttem ki legelőször, nehezen szoktam meg, de néha már gondolok a júniusra...)
Most is mintha ez az utóbbi helyzet ismétlődne meg. Egy hete szombaton Galambos Péter két rendezése tett rám mély benyomást, hasonló módon. (lsd.a beszámolót) Azóta még kétszer láttam a Kékszakállút és még van két lehetőség az újranézésre (nov.21 és 23). Tervezem is ezt, hogy valamelyik nap ismét odavetődöm az Erkel Színházba. Most lehet megdöbbenni.
A második nézés alkalmával be is igazolódott az előzetes feltevésem: ha valaki képes elvonatkoztatni a rendezéstől és csak az énekeseket nézi, akkor láthatja, hogy irgalmatlanul jó Bretz Gábor és Mester Viktória, "élnek, élnek, itten élnek" - pontosabban az Erkel színpadán. Ezt azoknak írom, akik itt kiszállnak, mert ez a lényeges megállapítás, ezt fejtegetem a továbbiakban. Nézzétek meg, most még lehet! Borzasztóan sok eladatlan hely maradt még 21-re, sőt 23-ra is.
A premier után öt nap kellett ahhoz, hogy nagyjából helyreállítsam magam, és csütörtök este elszántan, lehiggadva, most már a koncepció ismeretében visszaültem a második egyfelvonásosra, a Kékszakállúra. A Marióra nem. Túlságosan is szeretem a Kékszakállút ahhoz, hogy ne használjam ki azt a lehetőséget, hogy ennyire jó szereposztásban, KÉT ALKALMAS énekessel, azaz alapvetően optimális feltételekkel (ha a rendezést és a színpadképet leszámítom) megnézzem. Kérdezhetné valaki, hogy miért nem ülök otthon és hallgatok egy jó felvételt. Nos, ez nem megoldható, ahhoz nyugalom kellene. (Lassan már persze az Opera ill. Erkel nézőterén sem érzem ezt garantáltnak, de hagyjuk most a nézőket.Már csak azért is, mert a pechsorozatom szűnni látszik, ezen a két utóbbi Kékszakállún rendes emberek között ültem, akik mintaszerűen figyeltek, nem is mocorogtak.)
A Kékszakállú előadásban leginkább két dolog zavar még mindig, háromszori nézés után is. Felháborítónak tartom, hogy nincs senki, aki a műfaj és az előadók szempontjait szemmel tartva kontrollt gyakorolna a vendégrendezők munkája fölött. Simán hagynak valakit énekes (és mellesleg közönség)-ellenes rendelkezést kivitelezni.
Az első és talán kisebb súlyú bűntett: a túl sok vizuális effekt. A Kékszakállúban ugyan megkérdezik, hogy "hol a színpad, kint-e vagy bent", de talán nem lehet kérdéses mégsem, hogy ebben az egyetlen hosszú beszélgetésben a két ember belső drámája zajlik. Látszólag statikus a cselekmény, de ha két alkalmas énekes van a színen, akik arcán látható az, hogyan hat rájuk a másik mondata, és még reagálnak is erre, ez rendkívül izgalmas.( Mindkét ember a saját elképzeléseit erőltetné rá a kapcsolatra, aztán "belefürdenek". Ennyi a történet röviden.) A rendező minden megoldása az énekeseket, kettejük kapcsolatát kellene, hogy kiemelje. Ehelyett nem rakhatna plusz terheket az előadásra, hogy a nézőt végig az foglalkoztassa, hogy ugyan milyen célt is szolgálhat a kivetített Bábel tornya vagy a bűvös négyzet. Nekem egy napomba telt a premier után, mire leszűrtem, hogy a Kékszakállú szimbólumai lényegében leegyszerűsödtek Bartók Béla és Geyer Stefi futó és sikertelen kapcsolatának bemutatására, így nem bíznék abban a rendező helyében, hogy az előadás 65 perce alatt a nézők többségének ez evidencia lesz. Kevés képzett zenész ül be előadást nézni az Erkelbe. A mezei nézők nem biztos, hogy egyáltalán hallottak Geyer Stefi hegedűművészről. Ami a bűn: a darab világához látszólag nem, vagy nehezen kapcsolható elemek elvonják a lényegről a figyelmet, pedig az énekesek eljátsszák a drámát, csak mi maradunk ki belőle. Igen, a hókuszpókuszokkal sikerül eltüntetni vagy legalábbis háttérbe szorítani a két főszereplőnket, nem szabad előadás közben félre nézni, csak őket kell figyelni, ez a titok nyitja. Ternészetesen ezek az effektek inkább zavarhatják a távolabb ülőket, akiknek nem lenne sok esélye arra, hogy az arcokat megszemléljék. Egész közelről nézve az énekesek erősen hatni tudnak. Nem vagyok biztos abban, hogy az erkélyen ülők is így látják ezt.
A második számú még súlyosabb bűn: az a műanyag függönyszerűség, amely sajnos még csak nem is tüll, hanem egy merev lyukacsos anyag, amely a hang 30-40%-át visszaveri a színpadra. Ráadásul a világítás miatt az énekes valóban azt érzi, hogy egy szűk szobában van, nem érzi a kapcsolatot a közönséggel. Igazán rejtély számomra, hogy egyetlen befolyásos zeneértő ember nem járt a próbák során, aki felismerve a helyzet képtelenségét, levetette volna ezt. Ugyanis, az Operába akárki akármit csinál, akkor is azért mennek a mezei nézők, hogy jó énekesekkel magát a kiválasztott operát lássák és még inkább hallják. Ha valaki ezt nem veszi figyelembe, másra vágyik rendezőként, akkor a prózai színháznál kellene maradnia, amely számos lehetőséget nyújt. Két prózai színésszel, akik tudnak valamennyire énekelni, egy hatvan fős stúdióban akár hét függöny mögül indulva is el lehetne a darabot játszani. De 1835 fős nézőtéren ez rémséges ötlet.
Na, ezeket mind tudva, tisztázva, megfogadva, hogy ezekkel nem foglalkozom, így ültem be csütörtökön, másodszor. Mindenkinek ugyanezt tudom javasolni, ha elolvasta a legutóbbi beszámolómat is, nagyjából tudhatja, mire számíthat.
Második nézésre jól követhető volt a férfi és nő párharcában rezdülésről rezdülésre az, hogy éppen ki milyen pozícióban van. Bretz ezek szerint egy elfoglalt, csak a munkájának élő zeneszerzőt játszott, magát Bartókot. (Igen, korra ez a párhuzam stimmel, Bartók harminc volt a Kékszakállú írása idején, Bretz talán kicsivel lehet több, talán.) Ezen az emberen a vak is láthatja, hogy csak a kottái izgatják, valószínűleg a nő kezdeményezésére hívta meg őt szerény polgári otthonába. (Vagy a színpadon lakik? Ahogy először gondoltam....Az ötödik ajtó kinyitásával vagy a színpadot, vagy egy lomtárat mutat Juditnak.) A mutatós falikárpit a perzsa szőnyegek színeire utal, nem komor várra, hanem egy békés otthonra. Az otthon valódiságát némileg megkérdőjelezi az, hogy kétdimenziós, kartonból kivágott poharak, boros üvegek és székek veszik körül a férfit, ez már rosszat sejtetne. És még nem is beszéltünk a bárpult és íróasztal funkciót is betöltő ál-zongoráról, amely egyedül hangszerként nem funkcionál. Vagy a népdalgyűjtésre is vonatkoztatható gramofonról. Az is csak kép. Valódi tárgyak a bőröndök és a hegedű, na meg az említett kották. Ajtók helyett kottákat nyit Judit és az ötödik ajtó nyílása után elég tisztességes mennyiségű kotta száll alá. Megkapja Judit immár a lehetőséget, betekinthet a Kékszakállú világába. A kapcsolatot eleinte főleg Judit akarja, ez nem kérdőjeleződik meg. Erről a kiindulópontról kezdve, érzékeljük, ahogy a két ember pillanatokra közel kerül egymáshoz, a határok eltűnnek, de aztán a küzdelem folytatódik. Kékszakállú a saját világát akarja megtartani, a függetlenségét, a belső békét - szeretné, ha nem fordulna fel az élete. Judit viszont minden létező technikával a behálózására, elcsábítására törekszik. Mester Viktória mindvégig az aktívabb fél, eredményesen folytatja ezt a küzdelmet. Minden mondatra ott a válasz, minden pici mozzanat ki van dolgozva. (Van egy érzésem, hogy mivel a szerepet többször énekelték és mélyen értik az énekesek, ezek a rezdülések tőlük származhatnak. Amíg Galambos Péter a csinnadrattát megrendezte és kitalálta, szinte lehetetlen, hogy lett volna ideje ezeket a mikrocselekvéseket is instruálni. A nézőnek ez amúgy mindegy, hogy mi kinek az ötlete, egy nézésre egészen esélytelen, hogy oda tudjon az énekesekre figyelni. A nagy hatások érvényesülnek, az egész egy látomásként, de az apró játékok a legizgalmasabbak és ahhoz többször is el kell jönni.)
Az előadás végén második nézésre is zavaró volt a zárókép, amely lényegében eljelentéktelenítette a dráma súlyát. Elalszunk és nincs más bajunk ezután, nem számít, hogy a nők mit akarnak. Lesz nyugalom, béke, magány. Tragédia, az nem lesz.
A mai friss (harmadik) nézés után némileg kiegészítettem az eddigieket. Nagyban nem tér el a benyomásom a csütörtökitől, ugyanakkor még mindig értetlenül állok az előtt a tény előtt, hogy az eddig lejátszott négy előadás alatt ezek szerint nem akadt egy zeneértő és fontos ember sem, aki legalább az első függöny levételére rábírja a rendezőt. A premier megvolt, minden lerendelkezve, ez igaz - de az első függöny nélkül jobban működhetne az egész, még nem lenne késő egyszer kipróbálni. Fellélegezhetnénk mind. A helyzet szörnyűségét, a bezártságot nem kellene feltétlenül átérezni az énekeseknek, mindketten képesek arra, hogy úgy is eljátsszák nekünk, ha közben maguk nem szenvednek a függöny áténeklésével. Mester Viktória a falat is láttatná, semmi kétségem effelől. Bízzunk benne, "hátha mégis úgy lehetne!"
