Mezei néző

Az utóbbi évek nagy színházi élményei közé tartozott Bagossy László Shakespeare rendezése 2012 májusában. Ritkán nézek prózai előadást egymás utáni napokon újra, de akkor nem tehettem mást, a főpróba után beültem a premierre is. (Beszámoló: itt) Azóta dédelgettem az élményt és nem siettem újra megnézni. 

Ezen a csütörtökön mégis sor került rá, mert tanítványaimat vittem ismét az Örkény Színház nagyszerű drámapedagógiai programjára (IRAM), amelyről korábban is beszámoltam (lsd. Jógyerekek képeskönyve, János király). Ehhez az előadáshoz a színháznak külön beavató foglalkozása van, amely jól körüljárja a darabban felvetett témákat, szó van az álmok, a fantázia szerepéről, felkészít a történetre (egyes bonyolultabb részleteket nem kell a darab közben megérteni, már előre megismerik a diákok, ugyanakkor még mindig marad elegendő titok későbbre is). 

A vihar nagyon jó előadás azoknak, akik hasonlóan hozzám, inkább azt szeretik, amikor a színészi munka dominál, nem pedig látványeszközök. Nekem nagyon kedvemre volt ez  a "színház a színházban" szituáció, az üres tér, és  az, hogy ránk volt bízva a sziget elképzelése. Ez a játékos felfogás ragadott magával első (és második) nézésre is. Na, meg persze a színészek.

Milyen volt ez a csütörtök esti, hétköznapi előadás?

Nem volt egészen hétköznapi, ugyanis Nagyhegyesi  Zoltán helyett a tervezettnél egy hónappal korábban vette át a szerepét Sebestyén, egyetemi hallgató. A beugrás külön próbákat jelent és mindig kissé izgalmi állapotba hozza a színészeket, még akkor is, ha mindenki más évek óta begyakorolta az előadást. Visszaidéződik a premier körüli hangulat, amikor még érződnek a kételyek, nem lehet tudni, hogy miként fogadja majd a közönség a produkciót. A beugrás remekül sikerült, nem mondta volna meg senki, hogy a fiú csak néhány napja kezdett készülni és hirtelen tanulta meg a szerepet. Sőt: elmondható, hogy éppen azok a jelenetek sikerültek a legjobban, amelyben ő, a szerelmesét játszó Törőcsik Franciska és persze Gálffi László szerepelt. (Illetve Pogány Judit, aki most csúcsformáját hozta. Én őt jobbnak éreztem, mint korábban.)

A közönség soraiban jelentős részben voltak a diákok képviseltetve, aminek a színészek örülnek is. (Volt közönségtalálkozó utána, ezt el is mondta  Pogány Judit.) Az én véleményem szerint is ez az a kor, amikor a diákokkal meg kell szerettetni a színházat, vagy legalább meg kell ismertetni és akkor hátha máskor maguktól is vissza fognak térni. Ez lenne az ideális. Erre nagyon alkalmas A vihar is, lehetőséget ad arra, hogy egy a megszokottól kicsit eltérő rendezői hozzáállást megismerhessenek. 

A diákok nagyon pontos műszerként jelezték, hogy mely jeleneteket élveztek, illetőleg untak - "azt kaptuk, amit megérdemeltünk, hullámzó előadás volt" - jegyezte meg Bagosy László szintén az említett közönségtalálkozón. Ahogy már a főpróbán és a premieren is, a közönségre most is a "bűnösök" ( Prospero száműzői és cinkosaik) jelenetei hatottak a legkevésbé. Ezt én is halványabbnak éreztem most a megszokottnál, de már a premieren is alapvetően Gálffi játéka ragadott meg, így annyira nem lepett meg, hogy úgy éreztem, hogy kevésbé érdekesek azok a jelenetek, amelyekben nem vesz részt. Ő viszi az előadást, volt ereje hozzá most is. A diákok számára még inkább érdekes volt a Csuja-Epres-Király Dániel hármasa, az ő erősebb poénjaikon tudtak igazán szívből nevetni. Amikor egy kicsit leült az előadás, akkor néhányan hangosan beszélgettek, de ezeknél a vicces jeleneteknél egyáltalán nem. 

Az utóbbi időben egyre inkább zavar, amikor a közönség sorában beszélgetnek, esznek, isznak, gátlástalanul sms-eznek előadás alatt. Nemcsak a diákok. Ezen az előadáson is számtalanszor zökkentem én is ki, illetve más felnőtt ismerőseim is, akiket szintén odavittem. Ennek kapcsán is felvetődött bennem az a gondolat, hogy ugyan meddig is tart a néző szabadsága. Mihez van valakinek joga a nézőtéren? Megvette a jegyet, tehát...? Van-e joga ahhoz, hogy másokat szándékosan zavarjon és azoktól elvegye a színház élvezetének a lehetőségét? Vagy ha ebben (evésben, ivásban, beszélgetésben, telefonálásban) akadályozzuk, akkor már ő lesz az, aki kárt szenved? Ez volt az előadás alatt az, amin leginkább gondolkodtam. (A kizökkenés ára ez, eltávolít az előadástól.)

És az a baj, hogy mindenki túlságosan is hozzászokott a "magányos kultúrafogyasztáshoz". A többség otthon ül a TV és számítógép előtt, ha mégis van ott valaki mellette, akkor meg lehet azonnal beszélni a történteket, a filmet leállítani, közben egy kávét megfőzni, tanulni, stb. Alig vagyunk olyan helyzetben, amikor közösségi élményként szembesülünk egy filmmel vagy színházi előadással. Meg kellene tanulni, hogy hogyan viszonyuljunk ehhez a helyzethez. (A szülőktől lenne a legjobb, ha vinnék a gyereket színházba...)

Ha most mérleget készítek: a héten  hét előadást láttam, hét különböző színházban. Ha a  közönséget nézem, akkor megállapíthatom, hogy négy előadáson csörgött a mobil, három előadáson ettek-ittak a körülöttem ülők, és mindössze két előadás volt, amikor senki sem beszélgetett a környékemen, de egyáltalán nem.  Ebből csak azt vonhatom le, mint az idén eddig megnézett 80 előadásból összességében is, hogy igenis, túl lazák vagyunk. Vagy ha ez lesz a trend, akkor hamarosan visszajutunk majd Shakespeare színházához, előbb-utóbb már jön a paradicsom vagy a tojás dobálása is...

A Nemzeti Színház új évadának műsortervére sok jelzőt lehetne használni, de azt nem, hogy megúszós. Nem választanak közönségdarabokat, amelyekre könnyű nézőket toborozni. Honegger "Johanna a máglyán" című oratóriumát réges régen láttam, koncertszerű előadásban és ez az emlék önmagában is feltétlenül elég volt, hogy kíváncsi lettem, hogy mit rendez ebből Vidnyánszky Attila. ( Olyan nagyon nem kell azért ehhez külön indokot keresni, 1995 óta követem a rendezéseit.)

Nem rossz estéje volt ma (dec.13-án, ráadásul pénteken) a Budapesti Operettszínház társulatának: egy svájci (Szépség és Szörnyeteg), egy izraeli (Csárdáskirálynő) előadás mellett egy egészen új musical bemutatóját játszották a Nagymező utcában. A produkciót percekig állva ünnepelte a közönség, nem udvariasságból. Született egy olyan produkció, amelyik beváltja a nézői elvárásokat és éppen azt adja, amit ígér: egy szórakoztató, kellemes estét. 

Az elmúlt évadokban sok szó esett arról, hogy mire is vágynak a nézők. Feltehetően sokan vannak, akik elsősorban azt szeretnék, hogy egy jó sodrású történet kikapcsolja őket a hétköznapjaikból, és nem bánnák, ha ehhez szép díszlet, jelmez, jól koreografált táncbetétek, énekelni és táncolni is tudó színészek hihető játéka kapcsolódik. A musical műfaja, alkalmas arra, hogy ezeket az igényeket mind kielégítse, ugyanakkor a léc nagyon magasan van, mert pillanatok alatt kiderül, ha az alkotók nincsenek a helyzet magaslatán. Lehetséges, hogy egy amatőr rendező három színésszel le tud negyven embert kötni másfél óráig egy stúdióban még akkor is, ha ezek a színészek történetesen nem vagy nemigen tudnak énekelni, de egy nagy nézőtéret estéről estére megtölteni csak igazán professzionalista szinten létrehozott (leginkább zenés) előadásokkal lehet. Én történetesen egyáltalán nem vagyok musical-hívő, idő hiányában is nehezen jutok el egy-egy ilyen előadásra. Ennek ellenére értékelni tudtam ezt a ma esti teljesítményt, és az előadást nézve néhány alkalommal azért eszembe jutott, hogy ez a színház nem adható oda akárkinek, ezen a színvonalon, üzletileg is sikeresen nem akárki tudná így működtetni. És milyen kár lenne, ha ez, ami jelenleg sínen van, esetleg szintén a nulláról kellene, hogy felépítse a repertoárját, társulatát...Nem menne könnyen.

A továbbiakban az előadásról:

A mai délután ismét odavonzott A varázsfuvola a Zeneakadémiára. Másodszori nézésre Almási-Tóth András rendezése ugyanolyan izgalmasnak tűnt (a premierről beszámoló itt, ami most jön azok csak kiegészítő töprengések), még úgy is, hogy már nem hatott az újdonság ereje és egy hét után a sok vizuális és szövegpoénra jól emlékeztem. Most is azt gondolom, hogy a régi fordítást nehéz lesz előszedni úgy, hogy van egy invenciózus, jó szöveg Varró Dani tollából. Az énekesek teljesítményéről is hasonló benyomásom volt, mint a premieren, azt most nem részletezném megint. Egyetlen énekest leszámítva, elégedett voltam a szereposztással. Jó színház ez, a játékon nagy hangsúly van  és élvezni lehetett a zenehallgatást is. Nem véletlen, hogy a Zeneakadémia a díszletben is megjelenik. A béke csarnoka, ahogy a szövegben is elhangzik. Hallgatjuk Mozart művét, amely önmagában is megnyugvást, a feszültségek feloldódását hozza és van legalább két és fél felhőtlen óránk a nap folyamán. Ma még markánsabbnak éreztem a műből kiolvasni vélt rendezői koncepciót és a továbbiakban csak erről írnék le még néhány gondolatot.

A decemberi műsort nézegetve (a Pintér Béla-sorozaton kívül) egyértelműen ez az előadás tűnt a hónap eseményének. Az előadást megnézve: a várakozásaimnak meg is felelt. Almási-Tóth András rendezte, aki a darab megvalósításáról kialakított koncepcióját elmondta interjúban (itt), és leírta az előadás műsorfüzetében is. Ami nagyon kellemes meglepetés volt: a színpadon valóban az a szellemiség érvényesül, amelyre a rendező sorait olvasva számítunk. Újragondolta a művet és ennek az eredményei megfoghatóak is. (Lehet próbálkozni jegyet szerezni februárra, érdemes.)

A Pintér Béla Társulat éppen most 15 éve működik. Fennállásukat egy sorozattal ünneplik. Repertoárjuk 16 darabját egy hónapon belül végigjátsszák, két helyszínen, a Szkénében és az Átriumban. Ez nagy bravúr, vannak színészek (a társulatvezetőn kívül is, pl. Thuróczy Szabolcs), akik mindegyikben szerepelnek, tudniuk kell az összes szöveget. Ez túl egyszerű mégsem lehet. Sőt az összes díszlet és jelmez tárolása, karbantartása úgyszintén nem az.

Mindössze három olyan előadást készített a csapat fennállása során, amelyik nem találtatott méltónak a megőrzésre. (A legelsőt, a Népi rablétet, az "Öl-butít" és a "Párhuzamos órák" címűt.) Majdnem minden előadás után tartanak közönségtalálkozót is, amelynek során egy-egy kritikus kérdezgeti Pintér Bélát. Ezen a pénteki napon is így volt ez, a felújított Kórház-Bakony esti előadása után Kelemen Orsolyának válaszolt a társulat vezetője. Maga mondta el, hogy a most látható mindegyik előadást a társulat az eredeti formájában őrizte meg, mindegyiket érvényesnek is tartják. Szeretik. Az évfordulóra készült egy ünnepi kiadvány, az összes előadás szereposztása benne van. Mindössze 200 Ft-ért ez meg is vásárolható. (Szép, igényes.)

Lassan hatodik évébe lép az Ascher Tamás által rendezett Jógyerekek képeskönyve. (színlap) 2009 januárja óta sikeres, és a megtekintés időpontjában (dec.4.) sem volt ez másként. Legutóbb tavaly januárban láttam az előadást (rövid bejegyzés: itt).

Ami most más volt: erre az alkalomra magammal vittem nemcsak a lányomat, hanem jónéhány tanítványomat is.

Az előadás nekem további titkokat már nem tárt fel ezen az estén, mindenki hozta a formáját. Nagyon jó Polgár Csaba Hennikéje, de kicsit sajnáltam, hogy az új beálló Ficza Istvánt nem láthattam. (A harmadik megtekintésnél számomra új volt Gyabronka, az ő szereplése okozhatta, hogy abban az esetben ismét újszerűen hatott rám a mű.) Nekem igazán "élénknek", energiadúsnak két színész tűnt. Benyomásom szerint Debreczeny Csaba és Máthé Zsolt azok, akik még mindig egészen biztosan élvezik az előadást. Mindenki más is korrekt munkát végez, de előfordulhat, hogy már elkezdtek belefáradni, hiszen igazi nagy lehetőséget ennyi idő után a művészeknek ez már nem tartogat. (Más előadásokban, amely néhány főszereplőre épít, hasonlóan érezhetik magukat a "statisztálók" akkor, ha már bejáratódott a gépezet.) A zenés részek esetén az "üresedést" nem éreztem át, a kedvenc részeim most is nagyszerűen működtek (Jannika - Für Anikó - halas kalandját azt hiszem rengetegszer újra tudnám nézni, akár egymás után is, vagy akár Robika - Szandtner Anna - repülését is, a három hulligánt szintúgy...) viszont a házaspár (Csuja-Gyabronka) jeleneteiből mintha már a belső izzás hiányozna.Mintha az első három alkalommal nem lett volna ez ennyire tét nélküli párbeszédsorozat.  A felszínen persze minden rendben volt, minden szabályszerűen ment, de mintha a lényeg már hiányozna.

Optimális este volt ez a mai. Még az apró szerepekben is Bretz Gábor, Megyesi Zoltán, Boncsér Gergely, Balga Gabriella voltak hallhatóak - a helyzet magaslatán. Látszik, hogy az Operaház valóban missziójának tekinti, hogy a Richard Strauss repertoár darabjai a legjobb minőségben szólaljanak meg. És valóban jó is az előadás. Annak idején is tetszett Szikora János rendezése, amikor a bemutató (1989. ápr.) környékén láttam, még bölcsészhallgatóként. Akkor Sas Sylvia vendégként énekelte Salomét, Kálmándy Mihály volt Jochanaan és Gulyás Dénes Heródes. Ez a három énekes maradt meg bennem, akik mind mélyreható élményt nyújtottak. Később is láttam persze ezt a rendezést, talán két alkalommal is.

De mi volt ma?

A közönség most is lehetne népesebb (a földszinten, mert a páholyok és a harmadik emelet is tele van), de a magyarok közül azoknak, akiket érdekelhet Richárd Strauss nyilvánvalóan túl magasak a lenti helyárak. Így viszont számos hely üresen maradt, hiszen a külföldiek, akik a népszerűbb előadások esetén a földszinti helyeket rendszerint megtöltik,  Strauss zenéjére nem vágynak. Ez nem a Bohémélet, az majd egészen tele lesz, ahogy a Diótörő és A denevér is decemberben, ha a papírforma szerint mennek a dolgok.

Utólagos ajánlót írni nem sok értelme van egy egyszeri eseményről, de azért ne maradjon említés nélkül ez az este sem. Az Operában a Britten évforduló után most Maria Callas születéséről emlékeznek meg, mégpedig egyik nagy szerepének felidézésével. Igazából nehéz követni a logikát, hogyha már a Norma, akkor az operaház repertoárján meglévő előadást miért nem újították "szabályosan" fel, tokkal-vonóval, azaz színpadi játékkal, díszletekekkel és miért nem játszottak belőle legalább 4-5 előadást, akár az Erkelben. Évek óta nem volt látható. Ha a Mario és a varázslóra minden alkalommal ezernél többen voltak kíváncsiak, ugyanez lett volna a helyzet - sőt jobb - a Normával is. És ami kár, a mai estét hallgatva érezhettük, hogy jó színvonalon felkészült a csapat a produkcióra, nem sokkal több erőfeszítés kellett volna egy "rendes" előadáshoz. Vagy: Callas emlékére mehetett volna egy Tosca is, Sümegi Eszter és Fekete Attila azt is könnyedén elénekelte volna. 

Lett tehát Norma, mégpedig koncertszerűen. Az előző napok Verdi-Schiller trilógiáját nézve sokszor azt kívántam, hogy bárcsak azok esetén döntöttek volna koncertszerű feldolgozás mellett. Ha ugyanis kijelenti a színház, hogy az operát koncertként adja, akkor a színházi szemlélettel közelítők és bírálók vitorlájából azonnal kifogja a szelet, hiszen se rendezői koncepció, se a koreográfia, a szereplők játéka már nem számonkérhető, sőt! Akármilyen színházra, játékra utaló jelet látunk, annak mindenképpen örülünk. 

A Régi nyár című Lajtai-Békeffi-operettet megközelítőleg 28 éve láttam (1985 tavaszán) először, a múlt kedden pedig másodszor. A mű elején a főszereplő, Mária, a híres színésznő 18 év után először látja nagy szerelmét és szembenéz a múlttal. 

Talán túlzás valóban, hogy ez a harmadik bejegyzés az utóbbi időben, amelyben visszarévedek a miskolci éveimre. (Ha valaki éppen ezekre lenne netán kíváncsi, akkor itt a Lúdas Matyi és a Gézagyerek.) Jelen esetben az összehasonlítás feltétlenül adja magát, hiszen éppen a Régi nyár volt "A" legkedvesebb operett-élményem Miskolcon, hiszen ez volt az egyetlen, amelyet nem nagy apparátussal a nagyszínpadon (ahogy az gazdaságos), hanem a meghitt hangulatú Kossuth utcai Kamaraszínházban játszottak. Ráadásul azóta nem láttam a művet semmilyen más feldolgozásban, nem rakódott rá más élmény.(Maradt Komáromy Éva, Varga Gyula, Kulcsár Imre, Somló István és Péva Ibolya emléke. Utóbbi jelenleg is aktív tagja a miskolci társulatnak.)

Ennyi év után hasonlóan a darab főszereplőjéhez, én is számot vetettem azzal, hogy mire vágytam és mire jutottam azóta. Ez utóbbi egy színházi blog keretei között nem téma, de megemlíthetem azért, hogy bár már 1985-ben nagy vágyálmom volt a Pestre költözés éppen a színházak miatt, és akkoriban kezdtem évente két alkalommal is a fővárosba  járni színházba (a téli és a tavaszi szünetben és ilyenkor három nap alatt akár öt előadást is megnéztem), de azt remélni sem mertem, hogy később hetente akár 5-7 előadást fogok látni rendszeresen, éveken keresztül.

De legyen elég ennyi a számvetésből, térjünk csak vissza az Operett raktárszínházi bemutatójához.