A jövő héten kezdődik a 7. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle, amelynek a díszvendége a Kolibri Színház. Az egyik válogató ezt a választást teljesen magától értetődőnek minősítette, hiszen a Kolibri az, amelyiknek a legnagyobb a repertoárja, három helyszínen szólítja meg most már az egyévesnél fiatalabbakat is (talán máshol nem is játszanak csecsemőszínházi előadásokat Pesten).
A Kolibri Pince inkább jellemzően a középiskolás korosztály számára készülő, színházi-nevelési programmal, drámafoglalkozásokkal összekötött előadások színhelye. Ezekben az esetekben a találkozásnak éppolyan fontos része a jellemzően egy órás előadást követő beszélgetés is. Az lenne a cél, hogy a diákokat közelről érintő problémák merüljenek fel és a közös gondolkodás által esély van arra, hogy a megoldáshoz közelebb juthassanak, vagy legalább tudatosabban szemléljék az életüket. (Néha az is segít, ha valaki képes felszámolni a "nincs a teremtésben vesztes, csak én" életérzését.)
Pénteken a legújabb előadáson jártam, melynek címe: Emlékezz rám! Volt már némi lelkiismeretfurdalásom, mert bár megnéztem A gyávát és a Vakságot (közös előadások a Nézőművészeti Kft-vel), a Klamm tanár urat (ez a favoritom az eddigiek közül, ezt láttam először, mintha Pesten ez lett volna az első ebben a műfajban) és a Delete-et is, számos másik előadásra évek óta készülök, de csak nem jön össze. Elsősorban a Cyber Cyranó és A webáruház az, amelyek érdekelnének, de valahogy elmaradt a találkozás eddig.
Az Emlékezz rám!-ra (színlap) egy végigtanított nap után, diákok közül, lóhalálában estem be délután háromkor. A játszó személyekre nézve el lehetett hinni, hogy mindössze középiskolások vagy nemrég maradtak ki az iskolapadból. A történet alapkonfliktusa ezúttal a mássággal való együttélés elfogadásának a lehetetlensége. Jelen esetben Mira nemcsak (enyhén) mozgássérült, de heavy metálos v. emós is ráadásul (? - gondolom én, a tiszta fekete ruházat és a fekete smink ilyesmit jelenthet, bár nem vagyok nagyon otthonos a területen és csak néhány hasonló kinézetű tanítványom van...). Mirát nem tudják a társai, pontosabban az osztályában hangadó lány és a még inkább központi szerepet játszó fiú, Cedric elfogadni. De ő sem tud megbékélni magával, az ő viszonya is ellenséges a közösséghez. Ezen a helyzeten nem tud változtatni az osztályfőnök sem, hiába is tesz néhány hervadt kísérletet. Hasonló alaphelyzet szinte minden osztályban létezhet, "peremgyerekek" törvényszerűen vannak. Ami jelen esetben más, az a helyzet eldurvulása, az indulatok elszabadulása.( Nem hiszem, hogy spoilerkednék és most szépen leírnám, hogy mi történik a szereplőkkel, hova lyukad ki ez a történet.) Erősen úgy néz ki, hogy elég könnyen tönkremehet vagy rossz sínre kerülhet az életünk, ez a tanulság leszűrhető.
Minthogy egy olyan előadásról van szó, amelyik szándékosan élez ki egy hétköznapi helyzetet, hogy megmutassa, milyen következménye lehet látszólag ártalmatlan kirekesztő megnyilvánulásoknak is, én nem akadtam fent azon, hogy kissé papírízű a történet és nem minden szereplő játékát találtam végig hitelesnek. Mivel a Kolibri színlapján csak globálisan sorolják fel a játszó személyeket és ma hosszas küszködés után sem tudtam a honlapról a fényképeket sem előhívni ( csak üres keretek láthatóak, arcok nem), most nem akarok találgatásokba bocsájtkozni, ugyanis akármilyen szégyen is ez, nem tudtam mindenkit beazonosítani. Ehhez kellett volna a plusz információ. Karakteresek ugyan a színészek, nem összekeverhetőek, de néha nem elég életszerűek és jól játszhatóak maguk a szituációk, amibe kerülnek. A didaktikusság emiatt szinte mindig érződik. Akinek a játékán ezt a legkevésbé (alig) éreztem, az Szanitter Dávid volt. A szerepkettőzéseknek köszönhetően ő játszotta az egyik "rossz fiút" a külvárosi bandából, illetőleg a rendőrt is. A haverja pedig Mészáros Tamás volt (nagyon remélem, hogy jól gondolom), akinek a tanár szerep is jutott. A váltások érzékeltetése - mindössze ey dzseki föl- és lehúzásával - nekem kifejezetten tetszett. Ráadásul azt is megmutatja, hogy a "jók" és a "rosszak" között nem is olyan óriási a távolság. Ugyanabból a fiatalemberből lehet akár rendőr, vagy bűnöző is. Mindkét színész egy-két mozdulattal, beszédstílusuk elváltoztatásával lép át egyik szerepből a másikba, Szanitter alakítása esetén érzékeltem nagyobb távolságot a két megjelenített figura között. A másik három szereplő "csak" egy-egy diákot játszik. A szerző ill. a dramaturg és rendező (Németh Ákos) hozzájuk nem volt ilyen kegyes, nekik be kellett érniük egy figurával, amelyek ugyan karakteresek voltak, de kevéssé voltak igazán életszerűek.
Ami a lényeg, az csak eztán jött volna. A résztvevő osztály (most erősen úgy néz ki, hogy most nem jött csoport erre az első alkalomra) megvitatja a darabban felmutatott utakat, megoldási lehetőségeket és talán az is felmerül, hogy hasonló történet velük is előfordulhatna-e. És ha igen, akkor ki-ki melyik szerepben találná magát.