Mezei néző

Optimális este volt ez a mai. Még az apró szerepekben is Bretz Gábor, Megyesi Zoltán, Boncsér Gergely, Balga Gabriella voltak hallhatóak - a helyzet magaslatán. Látszik, hogy az Operaház valóban missziójának tekinti, hogy a Richard Strauss repertoár darabjai a legjobb minőségben szólaljanak meg. És valóban jó is az előadás. Annak idején is tetszett Szikora János rendezése, amikor a bemutató (1989. ápr.) környékén láttam, még bölcsészhallgatóként. Akkor Sas Sylvia vendégként énekelte Salomét, Kálmándy Mihály volt Jochanaan és Gulyás Dénes Heródes. Ez a három énekes maradt meg bennem, akik mind mélyreható élményt nyújtottak. Később is láttam persze ezt a rendezést, talán két alkalommal is.

De mi volt ma?

A közönség most is lehetne népesebb (a földszinten, mert a páholyok és a harmadik emelet is tele van), de a magyarok közül azoknak, akiket érdekelhet Richárd Strauss nyilvánvalóan túl magasak a lenti helyárak. Így viszont számos hely üresen maradt, hiszen a külföldiek, akik a népszerűbb előadások esetén a földszinti helyeket rendszerint megtöltik,  Strauss zenéjére nem vágynak. Ez nem a Bohémélet, az majd egészen tele lesz, ahogy a Diótörő és A denevér is decemberben, ha a papírforma szerint mennek a dolgok.

Utólagos ajánlót írni nem sok értelme van egy egyszeri eseményről, de azért ne maradjon említés nélkül ez az este sem. Az Operában a Britten évforduló után most Maria Callas születéséről emlékeznek meg, mégpedig egyik nagy szerepének felidézésével. Igazából nehéz követni a logikát, hogyha már a Norma, akkor az operaház repertoárján meglévő előadást miért nem újították "szabályosan" fel, tokkal-vonóval, azaz színpadi játékkal, díszletekekkel és miért nem játszottak belőle legalább 4-5 előadást, akár az Erkelben. Évek óta nem volt látható. Ha a Mario és a varázslóra minden alkalommal ezernél többen voltak kíváncsiak, ugyanez lett volna a helyzet - sőt jobb - a Normával is. És ami kár, a mai estét hallgatva érezhettük, hogy jó színvonalon felkészült a csapat a produkcióra, nem sokkal több erőfeszítés kellett volna egy "rendes" előadáshoz. Vagy: Callas emlékére mehetett volna egy Tosca is, Sümegi Eszter és Fekete Attila azt is könnyedén elénekelte volna. 

Lett tehát Norma, mégpedig koncertszerűen. Az előző napok Verdi-Schiller trilógiáját nézve sokszor azt kívántam, hogy bárcsak azok esetén döntöttek volna koncertszerű feldolgozás mellett. Ha ugyanis kijelenti a színház, hogy az operát koncertként adja, akkor a színházi szemlélettel közelítők és bírálók vitorlájából azonnal kifogja a szelet, hiszen se rendezői koncepció, se a koreográfia, a szereplők játéka már nem számonkérhető, sőt! Akármilyen színházra, játékra utaló jelet látunk, annak mindenképpen örülünk. 

A Régi nyár című Lajtai-Békeffi-operettet megközelítőleg 28 éve láttam (1985 tavaszán) először, a múlt kedden pedig másodszor. A mű elején a főszereplő, Mária, a híres színésznő 18 év után először látja nagy szerelmét és szembenéz a múlttal. 

Talán túlzás valóban, hogy ez a harmadik bejegyzés az utóbbi időben, amelyben visszarévedek a miskolci éveimre. (Ha valaki éppen ezekre lenne netán kíváncsi, akkor itt a Lúdas Matyi és a Gézagyerek.) Jelen esetben az összehasonlítás feltétlenül adja magát, hiszen éppen a Régi nyár volt "A" legkedvesebb operett-élményem Miskolcon, hiszen ez volt az egyetlen, amelyet nem nagy apparátussal a nagyszínpadon (ahogy az gazdaságos), hanem a meghitt hangulatú Kossuth utcai Kamaraszínházban játszottak. Ráadásul azóta nem láttam a művet semmilyen más feldolgozásban, nem rakódott rá más élmény.(Maradt Komáromy Éva, Varga Gyula, Kulcsár Imre, Somló István és Péva Ibolya emléke. Utóbbi jelenleg is aktív tagja a miskolci társulatnak.)

Ennyi év után hasonlóan a darab főszereplőjéhez, én is számot vetettem azzal, hogy mire vágytam és mire jutottam azóta. Ez utóbbi egy színházi blog keretei között nem téma, de megemlíthetem azért, hogy bár már 1985-ben nagy vágyálmom volt a Pestre költözés éppen a színházak miatt, és akkoriban kezdtem évente két alkalommal is a fővárosba  járni színházba (a téli és a tavaszi szünetben és ilyenkor három nap alatt akár öt előadást is megnéztem), de azt remélni sem mertem, hogy később hetente akár 5-7 előadást fogok látni rendszeresen, éveken keresztül.

De legyen elég ennyi a számvetésből, térjünk csak vissza az Operett raktárszínházi bemutatójához.

A múlt héten vasárnap láthattuk mintegy kilencvenen a miskolci társulat vendégjátékát a Kaszás Attila teremben. A Nemzeti Színházban, amely programszerűen hív meg vidéki társulatokat az új éra első évadában, (azért is nyilván) hogy a formálódó repertoár hézagait kitöltse. Kifejezetten örülök, hogyha már nem tudok az eredeti helyszínekre eljutni, házhoz hozzák az előadást, bár azt persze tudom, hogy egészen más érzés valamit ott megnézni, ahova eredetileg szánták. Tavaly egyedül Kecskemétre, illetve Pozsonyba sikerült elmennem, az összes többi előadást itthon láttam.

Egy kis nosztalgiázás, főleg miskolciaknak (átugorható)

Ha a miskolciak jönnek, annak mindig örülök, hiszen miskolci vagyok, aki már 25 éve él Pesten. És azt hiszem, hogy ez így is fog maradni végleg. Ráadásul a Gézagyerek szereposztásában benne van néhány olyan színész is, akiken felnőttem és akik alapvetően meghatározták azt, hogy intenzíven érdekel a színház 35 éve. Gondolok itt legelsősorban Máhr Ágira, akit 1978-ban láttam először a Lúdas Matyiban, vagy Szegedi Dezsőre, sőt a miskolci színlapon még szereplő Kulcsár Imrére és Somló Istvánra, akik a bemutató (2012. okt.) után egy hónapon belül mindketten meghaltak. Annak is van már egy éve. Ha Miskolcra gondolok, a Bükk után azonnal a színház jut eszembe, és éppen ezek a színészek. Blaskó Péter kevésbé, akit azóta már annyi sok pesti szerepében is láttam, pedig az ő első nagy korszaka éppen az a tíz év volt, amikor színházat kezdtem nézni.

Amikor elolvastam az Operaház által kiadott tájékoztatót, Selmeczi György művészeti vezető írását ("Apák kora"), azonnal ébredt bennem némi gyanú. Egymás után három ritkán játszott Verdi operát fogunk látni (a Kolozsvári Opera előadásait), ugyanabban a díszletben és jelmezekben. Ismerve a három opera történetét, amelyek egészen más közegben játszódnak - hiába van mindháromban legalább egy apa-gyermek kapcsolat - irgalmatlanul nehéz volt elképzelni egy olyan megoldást, amely mindegyikre passzolna. Persze, nincs lehetetlen, de valójában, ha költségtakarékos megoldást akartak választani, akkor érdemesebb lett volna a koncertszerű, vagy félig szcenírozott formára szavazni a döntéshozóknak.

Csütörtök este láttam az előadást, amely már a negyedik-ötödik lehetett az okt.31-i bemutató óta. A Jégszirom a Magyar Színház stúdiószínpadán látható, két részben és három szereplővel.  Harsányi Sulyom László rendezte, akihez az előző bemutató, a Holdvilág és utasa is kapcsolódott. A három szereplőből kettő közös, Gula Pétert viszont az ősz folyamán az Ábel és Eszterben láttam. Apró szerepében nagyon jelentős volt, bőven elég volt ahhoz, hogy ezentúl az ő tevékenységét is fokozottan kövessem. Így is, hogy Pál András elszerződött a Radnótiba, maradtak figyelemre méltó fiatal színészek a Magyar Színházban, akiknek kínálnak is kihívást jelentő feladatot, ha máshol nem, akkor legalább a stúdióban.

Ezt a kortárs norvég kamara-darabot nemigen lehetett volna máshol előadni, nagyobb térben kevésbé hatna. Kovács Yvett Alida díszlete a helyszínt, egy norvég erdei kunyhó belsejét elég illúziókeltően jeleníti meg, bár ehhez mindössze néhány tárgyat használ fel. Az ágy, asztal, kályha és az ajtó között bonyolódik a cselekmény, amely az Ibsen és Csehov darabokhoz hasonlóan lelki drámát vetít elénk, beszélgetnek vég nélkül, két felvonáson át. Előkerül a múlt és a szereplők bűnei, erre számítunk is persze.

Az ilyen darabok sorsa teljes egészében azon múlik, hogy mennyire tudják a szereplők a figyelmünket fenntartani. Nagy attrakciók nem férnek be. Ha lélektanilag hitelesek, akkor nyert ügyük van, a néző vevő a boncolgatósdira.

Balsai Mónit éppen egy Társasjáték-epizódban néztem (felvételről), mielőtt elindultam a színházba. A legelső dolog, ami eszembe jutott: ez a színész mer csúnya is lenni. A kontraszt a két karakter között hatalmas, és a színházban tudtam értékelni a színésznő áldozatkészségét, azt, ahogy egy végsőkig elcsigázott nő bőrébe bújva végigkínlódik-végigvánszorog két órát. Mozgása nagyon leszűkült, nagyrészt az ágyban haldoklik, illetve néhány alkalommal a kályháig is elvergődik. Hallottam olyan nézői véleményt, hogy nem elég izgalmas és érdekes a rendezés. Erre a szituációra, amely a szöveg által elég kötött nem sok minden mást lehet kitalálni. Biztos ki lehet, de az valószínűleg a szerző szándékával kevéssé egyezne. Realista előadást látunk, pusztán a történet tartalmaz nyomokban a természetfelettire utaló elemeket is. De nem sokat. Elhisszük, hogy ha valakinek néhány bűn régen nyomja a lelkét, akkor abba előbb vagy utóbb belebetegszik. Ha ezeket egy vadidegennek mondja el (itt nem egy pszichológus, hanem egy "bűbájos" avatkozik közbe, az vallatja az asszonyt), attól is megkönnyebbülhet.

Nem állítom, hogy a történet nem erőltetett, nem sarkított, maradék nélkül elhihetőek az asszony motivációi. Nem hiszem, hogy ez után egy Nordby-hullám fog végigsöpörni Pesten és kapni fognak ez után a darab után más színházak is. Vannak sokkal jobb darabok, de az a tény, hogy ez a darab friss, szokatlan a nézőnek, nem untuk meg a történetet, hiszen ebben a rendezésben találkozunk vele először, ez azért kétségtelenül érv lehet a bemutatása mellett. Kellenek a kortárs drámák, a közönség majd eldönti, hogy meddig kíváncsi rá. Vagy ha a darabra nem is, Balsai Mónira sokan válthatnak jegyet.

Gémes Antos férjként a szerepe szerint is teljes mértékben alkalmazkodik, alárendeli magát feleségének. Ez az alaphozzáállása, csak a darab végére ismerjük meg legalább kis mértékben azt is, hogy mi zajlik a lelkében. Nála ezúttal Gula Péternek jelentősebb, vagy legalábbis látványosabb, több aktivitással járó szerep jutott. Bűbájosként azonnal maximális energiaszinten érkezik meg, változtatni akar a házaspár életén és nem kesztyűs kézzel fog neki a feladatnak. Amíg Balsai Móninak a vánszorgás jut, a csúszás-mászás, Gula Péter érezteti velünk, hogy neki milyen kicsi ez a tér, szinte szétfeszíti a szobát jelenlétével, széles gesztusaival. Mindaz, amit látunk tőle, illik a szerepéhez.

Az előadás első órája után szünet következett. Nem nagyon volt kedvünk kimenni - nekem és azoknak a nézőknek, akikkel spontán módon összeismerkedtem. Mindannyiunkat lekötött az előadás és a történet is. Vártuk, hogyan folytatódik. Nekünk nem volt szükségünk szünetre. Az, hogy a játszók mit éreztek, nekik kellett-e a szusszanásnyi idő, amelyik kissé azért megtörte az előadás ívét, nem tudom.

Ha ezek után valakiben még vannak kételyek, például kíváncsi lenne arra, hogy mi is az a jégszirom (tessék figyelni, elmondják az előadásban és tényleg nagyon fontos!), akkor az váltson jegyet a Magyar Színházba és nézze meg Balsai Mónit, Gémes Antost és nem utolsó sorban, Gula Pétert.

Színlap

Egészen ritka az, ha éppen egy bemutatóra megyek el, minden tizedik előadás az, amelyiket éppen ilyen alkalommal nézek, amikor a legnagyobb a nyomás az előadókon, hiszen a professzionális kritikusok döntő többsége ilyenkor megy, a nyilvánosság felé ezt az előadást akarja felmutatni a színház, írjanak erről. 

Ezen a vasárnap délelőttön olyan nagyon sok újságíró nem jelent meg, de azért jött néhány, annál több volt a gyerek és az őket kísérő mezei néző. (Igen, jöttek természetesen a színház tagjainak barátai is, családostul. Ha ez a két világháború közötti Színházi Élet lenne, most jönne itt a megjegyzésrovat, ki kivel jött, milyen toalettben...)

Gyerekelőadás a Csoda és Kósza, ráadásul nem is egészen szokványos. Ahogy egy nézőtárs kifejtette, akinek a gyermekei történetesen unatkoztak, bár a színház által meghatározott korcsoportba ( 6-15 év) tartoztak: az előadásban nem volt elég látványelem. Hát, ez igaz. Számomra egészen nyilvánvaló, hogy ez az előadás olyan gyerekeknek fog tetszeni, akiknek sokat mesélnek, akik hozzá vannak szokva, hogy hallanak egy történetet és elképzelik. Az ilyen gyerekeknek most ez egy luxus-helyzet, hiszen most nem egy civil apuka vagy anyuka mesél, hanem nyolc színész, akiknek kicsit talán szélesebb eszközkészlet áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy lekössék őket, még akkor is, ha csak egy-egy széken, egy-egy mikrofon előtt ücsörögnek és szinte sose moccanak meg. Elvétve egy-két színész nem bír magával, feláll. A többség nem. 

Persze, ha valaki azt hinné, hogy improvizáció zajlik, az súlyosan téved. Olyan ez az előadás, mint egy zenemű, minden hang, beszólás be van rögzítve. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy az Örkény-kert rendezvényen már láttuk az előadás első felét és alig volt benne változtatás. Készen voltak már szeptemberben, most látszott csak igazán, másodszori nézésre, hogy Mácsai Pál rendezése mennyire készen volt. (Az első ajánló itt.)

A korábbi megállapításaimat most nem ismétlem meg, de az első mesét, a pizzériás történetet másodszorra jobban viseltem, de többnyire, mint nem a célcsoportba tartozó néző, most is a színészeket figyelgettem. Van ebben a társulatban pár (=több) olyan színész is, akiket csak úgy is elnézegetnék. Ez a helyzet, hogy valamit mesélnek, egészen megfelelt. Gálffi akármilyen előadásban érdekel, szerintem nem tudnának olyan darabot kitűzni az Örkényben, amelyikben benne van és ne akarnám megnézni. És ez számos más szereplőre is igaz, nemsokára pl. elzarándokolok Kerekes Viktóriát nézni a Thália független projektjének keretében...(Mamelosn) Gálffi történetesen szemmel láthatóan élvezte is a játékot, jó ellenpont hozzá Znamenák is. Külső szemlélőként azt hiszem, hogy nem egyenlő mértékben szeretik a színészek ezt a feladatot. Feltételezem azt is, hogy egy-egy ötlet nem a rendezőtől, hanem a színészektől származik. A poénok részben lehetnek a próbákon rögzített improvizációk is, talán ezzel magyarázható, hogy egyesek jobb helyzetbe kerültek. Én a premieren, de már szeptemberben is úgy láttam, hogy Debreczeny Csaba és Máthé Zsolt az, akiknek ez a műfaj a leginkább való. Utóbbinak, amikor néhányan a második Mars-lakós mese alatt orrbefogással változtatják el hangjukat, még erre a mozdulatra sincs szüksége, neki ez is könnyen jön. Pogány Juditnak minden megmozdulása nagyon sikeres, és mindig magától értetődő, természetes. Ficza István megint a tájszólással próbálkozik, most jutott eszembe, hogy lehet, hogy a Vaknyugat előadás esetén is az ő ötlete volt? Ő akarta? Most passzolt, akkor sehogy sem.( Lassan tíz hónapja ahányszor Ficzát látom, mindig ez a marhaság jut eszembe...aki olvassa a blogomat, már unhatja eléggé.)

Az előadás második részében a pizzéria után a Marsra mennek el a lovak.(A gyerekek és a büfés szerintem élvezné a szünetet, ha volna.) Furcsa módon ez a második ötlet jobban illett a meséről kialakult elképzeléseimhez, inkább el tudtam fogadni. Nem spoilerkedek, nem írom le a történet részleteit: vagy nézzetek utána a könyvben vagy menjetek el az Örkénybe. A nem-TV-krumplik szeretni fogják az előadást.

Ritkán hallani Pesten Britten-operát. Most a szerző születésének századik évfordulójára az Opera egy koncertszerű előadást azért kitűzött. Realistán gondolkodtak, valószínűleg egynél több előadásra kevés érdeklődő lett volna. Most sem éppen volt zsúfolt ház, olyan igazi nagy vonzerőt nem jelent a szerző neve, az évforduló ellenére sem..

Brittenről nekem automatikusan  A csavar fordul egyet című előadás jut eszembe. 2004 februárjában láttam.  Az Erkel színpadán tartották ezt a Kovalik-rendezte stúdióelőadást. Igazi minőség volt, örülök, hogy sikerült bejutnom rá. Egy hajszálon múlt, emlékszem a helyzetre. Néhány képére, de különösen a darab atmoszférájára úgyszintén. Wierdl Eszter, az akkor még pályakezdő Fodor Gabriella és Klein Ottokár (utóbbit azóta is hiányolom az Operából, mi lehet vele?) meghatározó szereplői voltak. Persze a két nagy név, Gulyás Dénes és Csavlek Etelka se maradjon ki. Ritka, a szokásos operáktól eltérő élmény és helyzet volt, amihez bőven hozzájárult Antal Csaba és Benedek Mari fehértónusú színpadképe. 

Ez a fehérség dominál ebben a pénteki előadásban is, minden szereplő talpig fehér szmokingban ill. estélyi ruhában énekel. Nem olyan nehéz erre az ötletre megfejtést találni, az ártatlanság és becsület elvesztése a téma, ehhez passzol a fehér szín. A másik ok lehet: azzal, hogy jelmez van a szereplőkön akkor is egy lépést tettek a színház felé, ha az énekesek többsége valóban koncertszerűen viselkedik, azaz ül a kétoldalt kikészített székeken és udvariasan, ámde civilben figyeli a történéseket. Majdnem mindenkire igaz ez, hogy csak akkor van szerepben, ha éneklésre készen áll a kottaállványa előtt, sőt akkor sem, hiszen ha nem énekel (jellemzően) nincs jelen az éppen elhangzó esemény helyszínén. Van ebben logika. Többen igyekeznek láthatatlanná válni. Nem biztos, hogy akkora ötlet, hogy csak a női szereplőket hagyják távozni akkor, ha nincsenek a színen. Nem ad túl sokat hozzá az, hogyha előttünk unatkoznak egyszerre ketten-hárman is a férfi énekesek közül. Az ember csak oda-odanéz az éppen nem szereplőkre is és elterelik a figyelmét.

Két szereplő sosem viselkedik civilként, akkor sem, amikor éppen nem énekelnek. Wierdl Eszter és Csiki Gábor narrátori szerepben mesélik a történet fő vonalát, alkalmanként értelmezik is. Sőt, főleg az utóbbi a rómaiak és etruszkok kapcsolatára is tesz néhány magyarázó utalást, sőt még Krisztus eljövetelére is. A  felesleges magyarázkodás ÉS a vallásos szólamok miatt már az 1947-es bemutató után is bírálták a szerzőt. Mivel ezek a darab részei, ha nem is illenek bele a történetbe, nem hibáztathatjuk érte az énekeseket. Amennyire ez lehetséges, magától értetődően éneklik el ezeket a szövegeket is, amelyeket egy prózai előadásból valószínűleg bármely dramaturg azonnal kihúzna. Akiknek fogalmuk sincs, hogy Róma utolsó három királya etruszk volt, azoknak nem biztos, hogy éppen egy operaelőadáson kell ezzel szembesülniük. A darab előnye viszont, hogy mindössze 12 zenéssszel és kórus nélkül is megszólaltatható, kamaraopera.  A két narrátor megjelölése ugyan "női kórus", "férfi kórus", de ebben esetleg az lehet benne, hogy sokak vagy többek álláspontját képviselik. Míg Wierdl Eszter mindig szólistaként lépett az Opera színpadára, addig Csiki Gábor valóban az opera kórusának tagja, mégpedig a legfeltűnőbb. Mindig érzékelhető, hogy egy előadásban énekel-e vagy sem, ugyanis azok közé tartozik, akik totális átéléssel vannak jelen, szeretnek is kicsit kiragyogni a karból. A bolygó hollandiban még távozása előtt megigazítja az egyik kötelet, a Mefistofelében elszórakozik a neki szánt hajszárítóval, a Pomádéban aztán végleg lubickol, hiszen a miniszterek vagy az őrjárat tagjaként is van mit játszani. Nem vagyok biztos, hogy a szólisták szívükbe zárják Csiki Gábort, mivel néha hajlamos az ember akkor is azt nézni, amit csinál, ha éppen mások énekelnek. Jelen esetben jól hasznosítja ezt a képességét, hogy akkor is jelen van, ha nem énekel - arcának rezdülései végig mutatják azt, hogy együtt él a drámával. Részvéttel követi a cselekményt. Ez a narrátori szerep sem Wierdl Eszternek, sem Csiki Gábornak nem mellékszerep, a legtöbb szólistánál több az énekelni valójuk. És itt jön Gábor esetén az apró kis probléma: egészen biztos, hogy nem kapott elég próbát vagy segítséget, az angol kiejtése az, ami némileg bántó. Nem mintha az enyém egy hajszállal kevésbé lenne magyaros, de szerencsére nekem nem is kell hasonló megmérettetés elé kerülnöm. Érzem, hogy semmi gondja sem lenne pl. egy német nyelvű előadással, a hangi adottságai meg is vannak, de szokatlan lehet az angol. Én mindenképp örültem, hogy kapott egy megmutatkozási lehetőséget, mert vannak kisebb szerepeket játszó szólisták az operában, akiknél mind játéka, mind hangja sokkal alkalmasabb lenne. 

Az előadás ugyan koncertszerűnek volt hirdetve, mégis társult hozzá egy kis játék is. Hívtak rendezőt, mégpedig Csányi Jánost, aki a mára már legendássá vált ún. "hintás" Szentivánéji álmot rendezte. Csányinak én azóta más rendezését nem láttam, főleg igazgatással foglalkozott (a Bárka alapítója). Jelenleg takarékos eszközökkel él. Bár az énekesek akár a kottaállvány mögül, vagy néha elé lépve is képesek a nekik szánt sorsot, személyiséget bemutatni, a hátsó süllyesztőből néha felemelkedik és néma élőképet alkot néhány jelmezes figura és jelzésszerűen utalnak a cselekményre. Nekem ez nem hiányzott, sőt a kivetítés sem, de szerencsére (és a nemrég látott Mario-Kékszakállú óta már ezt is kiemelendőnek tartom, nem volt zavaró sem, bántó sem - a mű gondolatiságával ellentétes sem. És tudomásul kell azt is venni, hogy a mezei nézőknek van egy jelentős hányada, akik a koncertszerű operára azért nem menne be, mert érzi, hogy se jelmez, se díszlet. Akik így gondolták, azoknak egészen biztosan kellemes csalódás volt ez az este, mert minden volt. 

Természetesen az énekesek azok, akik élettel töltötték ki a jelenleg használhatónak tűnő kereteket. A két narrátor mellett a többiek is kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak, az angol szöveggel is megbirkóztak, bár néhányuknak ez mintha kissé kényelmetlennek tűnt volna. Balatoni Éva a mindig megszokott magas színvonalon énekel, lekötött most is, akár tavaly az Anyeginben, vagy A bolygó hollandiban. Igazán megnyugtató a nevét látni egy szereposztásban. Aki nekem nagyon kiemelkedett a mezőnyből, az Gradsach Zoltán Junius szerepében, akit sosem láttam ill. hallottam és néhány megszólalásában is jelentékeny énekes hatását kelti. Simon Krisztina (Lukrécia) és Cser Krisztián (Lukrécia férje) kettőse katarktikus hatást kelt. A hagyománytól eltérően szó nincs itt vérre szomjazó férjről, aki szükségesnek tartja, hogy az asszony halálnak halálával haljon, ha egyszer a család elvesztette a becsületét. Éppen Lukrécia az, aki úgy érzi, hogy minden egész eltörött, a szerelmük darabokban, nincs értelme így már az életének. Átérezzük, koncertszerűség ide vagy oda, hogy itt egy súlyos, visszavonhatatlan tragédia részesei vagyunk. Milyen könnyű is valamit összetörni, tönkretenni. Feltételnül könnyebb, mint a bajt helyrehozni. Megindító volt a jelenet, éreztük a két szereplő közötti kapcsolatot így is, hogy vagy 6-7 méterre álltak egymástól a színpadon. Csak ezért az egy jelenetért is érdemes volt az egészet megcsinálni, bár a három női szereplő (Jakab Ildikó a szobalány) jelenete a tragédia hajnalán szintén emlékezetes. 

Összességében és részleteiben is örülni lehetett ennek az estének, nem bántam meg, hogy ezen a zaklatott héten a megnézett 19 előadás közé ezt is beterveztem. És most egy hét csúszással ez a poszt is kész.

Színlap

Nem ígérkezik eseménytelennek a december, még akkor sem, ha én a saját programomat csak huszadikáig állítottam össze. Addig viszont minden napra jut legalább egy előadás, sőt néha nem lesz túl könnyű választani.

Mindenekelőtt Pintér Béláék 15. évfordulóját kell kiemelni. Impozáns az, hogy valaki egy hónap alatt tizenhat, jellemzően régen nem játszott előadást fel tud ajánlani (a Szkénében és az Átriumban). Ha a lehetőségek engedik, szerencsésebb lett volna legalább kétszer ennyi előadást játszani, esetleg a sorozatot két hónapra kibővíteni. Érdeklődés kétségtelenül van, a műsor kihirdetésének másnapján már nem volt jegy délután egyetlen előadásra sem. Akit valami nagyon érdekel, várólistával azért próbálkozzon csak. Titkaink lesz januárban is, arra van a legnagyobb igény, a legújabb előadásra. Aki nézné, iratkozzon fel a hírlevélre és azonnal csapjon le, ahogy a műsor kijött.

Nekem a másik nagy esemény: a Zeneakadémia kisterme is megnyílik, ráadásul egy újrafogalmazott Varázsfuvolával. Almási-Tóth András rendezi, Pataki Potyók Dániel, Hajnóczy Júlia és Cser Krisztián lesznek az előadás legfőbb szereplői. Én ezt óriási reményekkel várom, hátha végre most ebben az új verzióban (kevesebb próza lesz, néhány jelenet sorrendjét felcserélik - színház lesz!, nemcsak opera) igazán közel kerülök ehhez a nem-olasz Mozart operához.

Az Operában a Salome-felújításon és a Norma koncertszerű előadásán (Fekete Attila!)  kívül szezonális dömping várható: Bohémélet, Diótörő és A denevér - erre van kereslet, ezt nyújtják. Jelenleg én ezekre nem vagyok igazán kiéhezve, bár ettől még akár meg is nézhetném a darabot, ha a továbbiakban felsorolandó más előadásokkal már nem lenne mindegyik decemberi estém - huszadikáig - egészen betáblázva. Az Erkelben lesz most a nov-dec. fordulón három ritkán játszott Verdi (mindegyik Schiller-drámából), majd a Carment bizonyos énekesek (Mester Viktória, Létay Kiss Gabriella, Gábor Géza, Schöck Atala, Molnár Levente) miatt elvileg kétszer is meg kellene néznünk - Vilma szerint. Hála az Erkel nagyságának és kellemes jegyárainak, ehhez óriási szervezésre nem lesz szükség, utolsó perces döntéssel is oda lehet menni.

És most jönnek a prózai színházak sorrendben, nem mindegyik, csak azok, amelyeket én mostanában látogatni szoktam, ha belefér. 

ÁTRIUM

Azonnal dec.1-én lesz egy szabadkai vendégjáték, aztán másodikán ismét látható az Opera amorale (Bizottság dalokra), ezt nagyon szerettem és feltétlenül csak ajánlani tudom. Ugyancsak lesz még a hónap során az új Mandragóra-változat, illetve a filmes technikákat is hasznosító Droszt (ezt lassan két hónapja halogatom). Az Átrium is elkészíti a hónap végére a saját Diótörőjét, táncosokkal. Akinek ennyi jó kevés, az még választhatja a két Alföldi Róbertet is foglalkoztató előadást (Vaknyugat, Igenis,miniszterelnök úr!). Az eltelt egy év alatt ez az új játszóhely egészen intenzíven beindult, jó nagy a választék (a gyerekprogramokról nem is esett még szó).

BELVÁROSI SZÍNHÁZ

Nem lesz új bemutató, mennek a régi produkciók, a két ünnep közötti időszakban igazán sűrűn. A legtöbbször a legutolsó előadást (Hitted volna?) tűzték ki Hernádi Judit és Kern András főszereplésével, de lesz Esőember és Jadviga párnája is a régebbiek közül.

BUDAPEST BÁBSZÍNHÁZ 

A nemrég végetért  gyerekszínházi szemlén nagyon megtetszett néhány előadás és közöttük a Bábszínház Lúdas Matyija is. Nemcsak liba-szempontú, de szerelmi szálat is tartalmazó előadás ez, sőt: az első Lúdas Matyi volt ez, aki megfontolta a büntetés csökkentését is...Én a magam részéről mostanában az Odüsszeusz megtekintésére gondolok, nem véletlenül...bár valószínű nem én lehetek ennek a célcsoportja sem, hanem azok, akik nem olvasták Homérosz eposzát.

BUDAPESTI OPERETTSZÍNHÁZ

Éppen ma van egy új raktárszínházi előadásnak a bemutatója (Régi nyár). Nekem ez meglehetősen tetszett, januárban lesz ismét műsoron. Lesz viszont december közepén egy nagyszínpadi premier is, az Elfújta a szél. Nagyszabású produkciónak tűnik és mivel nemrég láttam Az ördögöt a Karinthy Színházban, egyértelmű, hogy Szabó P. Szilveszterrel szeretném megnézni. Úgy is mondhatnám, hogy éppen miatta vagyok kíváncsi az előadásra is.

CENTRÁL SZÍNHÁZ

Két premier várható, a hónap elején az Edith és Marlene, a végén pedig a Chicago. Ezek mellett én mindenkit továbbra is az Illatszertárra bíztatnék.

JURÁNYI INKUBÁTORHÁZ

A Jurányi is a hónap első húsz napjára sűríti az összes programját, az viszont bőséges, mindenki nézzen be a honlapjukra. (Lenz, Dohány utcai seriff...- 19 különböző előadás)

KARINTHY SZÍNHÁZ

Az Operettszínháznál említettem, nagyon jó előadás lett Az ördög, és valószínűleg Szabó P. Szilveszter elfogalaltságai miatt nem megy többször a hónap folyamán. A három nagyon kevésnek tűnik, az igény biztosan nagyobb lesz rá. Karinthy most sem áll le, hanem jön egy újabb bemutató karácsony előtt, a Nők. Karinthy Ferenc darabját Karinthy Márton rendezi a Karinthy Színházban. 

KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ

November végi bemutató volt-lesz (Illaberek, a kivándorlásról - ősbemutató), így decemberben két nap karácsonyi leállást leszámítva teljes gőzzel dolgoznak.

KOLIBRI SZÍNHÁZ

Az elmúlt héten három Kolibri-előadást is láttam a Gyerekszínházi szemlén, mindegyiket érdemes volt. A műsorból helyzetemnél fogva a középiskolásoknak szóló Hello,náci! foglalkoztatott az előadást követő napokban. Továbbra is tervbe van véve néhány másik, szintén színházi-nevelési programmal összekötött előadás, kicsit remélem, hogy előbb-utóbb lesznek érdeklődő diákok, akik eljönnének a Cyber Cyranóra (internetes ismerkedésről), vagy A webáruházra. 

MAGYAR SZÍNHÁZ

Múlt héten láttam a legfrissebb bemutatót, a Jégszirmot (Balsai Móni, Gula Péter, Gémes Antos szereplésével), nemsokára a beszámolót is csak felteszem. December végén lesz még két újabb. Tasnádi István Közellensége egy ideig a Kamrában ment, emlékezetes szép előadásban, most ez a verzió is sokat ígér (Horváth Lajos Ottó miatt is), biztosan meg szeretném nézni, majd januárban. Sőt, az Ódry Színpad után itt is lesz Vérnász, benne Balsai Móni, Gula Péter - megyek, erre is januárban. (Aki a két ünnep között ráér, azoknak mindkettő optimális választás lehet.)

MARCZIBÁNYI TÉR

Nagyon megszoktam a múlt héten azt, hogy szinte minden nap előfordultam ott. Hálás vagyok, hogy meghívtak a szemlére, sose tudtam volna ilyen rövid időn belül ennyi válogatottan jó gyerekelőadást megnézni.  Ami lesz még ott: a szokásos programok mellett decemberben (16-án): ismét kecskeméti vendégjáték, a Meseautó (Benedek Miklós rendezése, benne Vida Péter többek között.).

MU SZÍNHÁZ

Ugyanúgy a hónap első húsz napjára korlátozódva, de akkor intenzíven dolgoznak, sok az előadás. December másodikán lesz a Korijolánusz, ami igazán szuper Shakespeare-átirat.(HOPPArt) A másik kedvencem itt a karamazov, a FÜGE előadása.

NEMZETI SZÍNHÁZ

Szintén november végi előadás a Johanna a máglyán. Az új repertoár harmadik darabja sem a nézőcsalogató típusba tartozik, igazán merész húzásnak tűnik egy nagyszínpadi Honegger bemutató. Én megnézem, de ezúttal nem a főpróbán, sőt nem is a premieren, hanem egy hétköznapi előadáson. Várhatóan ez egy harmadik utat mutató produkció lesz, a Vitéz lélek és a Zűrzavaros éjszaka után.

Novemberben két vidéki vendégjátékot láttam itt, másik kettőt most beütemeztem decemberre. A Mesés férfiakat és a Fodrásznőt. Mindkettőt a bemutatójuk óta vágytam látni. Jó régen volt ez, akkoriban, amikor Alföldi ismerkedett a Nemzeti társulatával. Ezekkel a vendégjátékokkal eléggé folyamatossá vált a Nemzetiben már mostanára a működés. Ha már így alakult, jó lenne, ha minél többféle vidéki előadás feljönne. Szívesen látnám a miskolci Gézagyerek után (beszámoló jön) Kiss Csabáék mindkét Sirály-verzióját. Az első december elején lesz, akinek módja van Miskolcra utazni, az ne hagyja ki. 

ÓDRY SZÍNPAD

Lesz egy Yvonne, burgundi hercegnő - és továbbra is a Hamlet, a Toldi. Ezek jelentős előadások.

ÖRKÉNY SZÍNHÁZ

Mohácsi-bemutató ismét, A képzelt beteg következik. Hónapokra előre vannak már foglalások,a Liliomfi nagy sikere után most méltán reménykednek. A lányom is erre az előadásra készül, valami miatt nagyon szereti Mohácsi színházát. Ezt a stílust szereti talán a legjobban. 

RADNÓTI SZÍNHÁZ

Itt is van két nézhető Mohácsi, ha már erről volt szó: Bolha a fülben, A csillagos ég. Utóbbit Vilma hétfőn újra megnézhette és mindenféle változásokról számolt be. A papírforma alapján módosul az előadás, akinek tetszett, azok is megfontolhatják az újranézést. A hónap végén jön a második idei bemutató is, a Hedda Gabler. Valló Péter rendezi, Petrik Andrea, Adorjáni Bálint, Pál András, Csomós Mari főszerepelnek benne. Meglepne, ha kihagynám. A nyílt nap óta időről-időre eszembe jut, nagyon illik a darabválasztás a színházhoz.

RÓZSAVÖLGYI SZALON

Két bemutató, egy a hónap elején Jordán Tamással és Molnár Piroskával (Tisztelt hazudozó címmel újrafordították a Kedves hazugot), és egy újabb kabaré nem sokkal az év vége előtt (A legvidámabb barakk).Karácsony előtt és alatt: Az utolsó óra látható, bár valószínűleg azok, akik ezt megnézhetik, már legalább két hónappal korábban jelentkeztek várólistára. Ha van a pesti kínálatban népszerű, ámde igényes és a tetejébe még gondolkodtató előadás, ez az. Már ha valaki az isten létezéséről folytatott másfél órányi beszélgetésre kíváncsi, nem pusztán Alföldire, aki ebben az előadásban igazán egy karnyújtásnyira van tőlünk. Az előadást szerettem, az volt az első, amelyikről írtam - azóta 350 bejegyzésen vagyok túl...

SPINOZA

Itt lehet Vári Évát Rose-ként látni! (Orlai-produkció)

STÚDIÓ K

A színház nagyszerű gyerekelőadását is láttuk a szemlén, a fiamnak a látott négyből éppen a Kacskaringó volt a kedvence. Nekem már régen a Rettentő görög vitéz, ne hagyjátok ki. 

SZKÉNÉ

Pintér Béláék erre a hónapra itt átveszik a terepet. Ez csak kivételesen történhet meg, tíz előadásnál nem szoktak többet játszani, másként felborulna az egyensúly. Lesz még Bányavakság, Bányavíz, A fajok eredete is azért az első napokban...

THÁLIA

Szépen mennek az idei új bemutatók és a független előadások is. Most jön ismét egy nagyszínpadi bemutató, amelyet sikerdarabnak szánnak, a Balkáni kobra (dec.7.).

Az itt felsorolt előadások mindegyike sajnos egy hónapba nehezen fér bele, de az is jó, ha egy részük igen.

Menjetek színházba!

Nagyon egyszerűen lehet megindokolni, hogy mi vitt november 19-én este, egy zaklatott és eseményekkel túlságosan teli este az Erkel Színházba, mégpedig egy évek óta műsoron lévő repertoár-előadásra. Vilma sosem látta még a Rigolettót, sem ebben, sem más rendezésben, viszont nagy kedvencei énekeltek ezen az este, akiket a többi kitűzött alkalommal nem tudtunk volna megtekinteni. Hát ez az ok, amiért talán harmadik, de inkább negyedik alkalommal megnéztem Szinetár Miklós rendezését. 

A nemrégiben bemutatott Mario a varázsló és Kékszakállú rendezések többszöri megtekintése után üdítően hatott egy olyan produkció, amelyik nem akar semmilyen artisztikus és a mű világától olyan távol eső koncepciót és megoldásokat ráerőltetni az operára, amilyen például a Kékszakállú előfüggönye volt, rajta Bábel tornyának éppen a tengerbe vesző romjával. Jelen esetben mindössze az utolsó kép díszlete az, ami kissé zavart, de el kell fogadni, hogy a képtelen ötlet a szerzőtől származik. Elég nagy teljesítmény viharban kintről kihallgatni, hogy egy szobában miről beszélgetnek. Emiatt legyen jó a nyitott szoba, felette egy fallal, amelynek a tetején várakozik Gilda arra, hogy megöljék. Ha ezt leszámítjuk, akkor elmondható, hogy a Rigoletto hatásossága mindig azon múlik, hogy az énekesek milyen lendülettel és erővel vesznek benne részt. A rendezés ugyan konzervatív, nem tesz hozzá a műhöz, de legalább nem is teszi lehetetlenné, hogy az énekesek a maximumot nyújthassák és úgy látszik, most már ennek is örülnünk kell.