Ismert dolog, hogy zenés előadásoknak biztonsági okokból (is) két szereposztása szokott lenni. Tudja az ember, hogy más szereplőkkel ugyanaz az előadás egészen más lesz, aztán mégis rácsodálkozik, amikor szembesül a különbségekkel. Különösen veszélyes egy másik szereposztást is megnézni, ha az ember nagyon elégedett volt az elsővel. Így jártam többek között a Pomádéval, amelyet talán évek során összesen hét alkalommal láttam Cser Krisztiánnal, akinek az volt az első szerepe az Operában. Ezek után a másik szereposztással már szinte élvezhetetlen volt. Nemcsak arról van szó, hogy mit szokott meg az ember, hanem arról is, hogy mindenképp összehasonlítunk két művészi teljesítményt és az egyik megoldást törvényszerűen gyengébbnek ítéljük. A két szereposztás között óhatatlanul is versenyhelyzet jön létre, ez elkerülhetetlen. Hozzátenném: nagyon kevesen lehettek az olyan mezei nézők, akik mindkét verzióban láthatták az előadást, már csak azért is, mert pillanatok alatt eladták az összes jegyet. Az előadás tegnap is hatalmas siker volt, nem udvariassági tapsot hallhattak a közreműködők.
És most következik a mérleg, milyennek láttam én ezt a második szereposztást AZUTÁN, hogy az elsőt kétszer megtekintettem. Íme két bejegyzés: a premierről és az újranézett előadásról illetőleg a rendezői koncepcióról részletesen)
Ezen az estén nagyon jól jött, hogy minden szerepet ketten próbáltak be: Pamina szerepét Jakab Ildikó énekelte volna, de megbetegedett és helyette ezen a negyedik estén is Hajnóczy Júlia lépett fel. Mivel a rendezői koncepció, a koreográfia azonos, a táncosok sem változtak ( a három minisztert táncoló fiúk mostanra már egészen "kinyíltak", érezhetően fejlődést mutattak az első előadáshoz képest), alapvetően ismerős közegbe kellett beugrania. A többi szólista, akikkel dolga volt mind új beálló - így róluk kell röviden megemlékezni.
Mint a második bejegyzésemben kifejtettem, úgy éreztem, hogy a rendezői koncepció lényege Sarastro alakjának átértelmezése. Szécsi Máté a többi szereplő ruházatához illő mesebeli fekete kezeslábast kapott, amely engem egy szamuráj-ruhára is emlékeztetett, illetve ez a ruha alkalmas lenne a Pillangókisasszony szereplőjének, Bonzónak, hogy ebben átkozódjon. Sőt mintha valami űr-kosztüm utánzatnak is felfogható lenne. Nem állt jól neki. Így visszavetítve, örülhettünk és örülhetett Cser Krisztián is, hogy neki nem kellett ezt felhúznia,lehetett egy lényegében normális fekete öltönyben, amelyen csak némi díszítés kapott helyett. Szécsi Máté alakítása sok szempontból eltér Cser Krisztiánétól. Azt nem részletezném, hogy énekesként mennyivel szuggesztívabbnak éreztem az utóbbit, mivel nem vagyok szakember. De jelentősnek tűnt a különbség. (Ilyenkor válik egyértelművé, hogy igen, elvárható, hogy az énekesek jó színészek IS legyenek, de egy alakítás súlyát döntően meghatározza az, hogy milyen jól énekel az illető.) Szécsi Mátéban nem érződött a kajánság, nem tűnt veszélyesnek, nem lehetett el sem képzelni róla, hogy elrabolhatta Paminát és azt sem, hogy bárkit is irányítani akarna. Mintha a civil énje ütközött volna minduntalanul ki. Ő is és a királynőt éneklő Szemere Zita is végtelenül helyes, kedves, szimpatikus embereknek látszottak, akikkel öröm lenne megismerkedni, utóbbi ráadásul illúziótkeltő minőségben szólalt meg, de ehhez a darabhoz szükséges lett volna némi "keménység". A gonoszsággal vádoltakról fel nem tételezhető, hogy akárkinek is tudtak volna ártani. Egyikük sem éreztette azt az összetett személyiséget, amelyet Cser Krisztiánnak sikerült. És ami nagyon erőssé tette az alakítását: Varga Viktóriában is egyszerre benne volt a vágyakozó, csalódott királyné és a bosszúvágyó asszony. Az összehasonlítás egyértelműen az első szereposztásbeliek javára dőlt el, de ennek a tegnapinak is megvolt az előnye: az előadáson résztvevő kis gyerekek legalább egy pillanatra sem ijedtek meg.
A tegnapi este fókuszába sokkal inkább a Tamino-Pamina páros került, egyértelműen uralták a "marionett-babák" a pástot. Taminót Pataki Potyók Dániel játszotta, aki beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Először a Sanyi és Aranka Színházban láttam, ahol roppant szuggesztív, minden mozzantában kidolgozott alakítást nyújtott Faragó Béla: Átváltozás c. operájában. Annyira tetszett, hogy kénytelen voltam másnap visszamenni rá. Ha tudom, hogy ennyire keveset fogják játszani, akkor minden előadásra beülök. (Mellékszál, de Schöck Atala, Jekl László alakítása is azonnal eszembe jut, akiket szintén ettől az előadástól követek nyomon.) PP Dani megjelent aztán a Pomádéban (együtt Cser Krisztiánnal, Geiger Lajossal), később Tamino is volt, majd az Arabellában (Matteóként) is emlékezetes alakítást nyújtott. Jelenleg egy német operaházban dolgozik, de egy-egy szerepre azért hazalátogat, szerencsére. Pataki Potyók Dániel egész másként ábrázolta Taminót, de hozzáteszem gyorsan: most létrejött az az igen ritka helyzet, hogy a másféle értelmezés ellenére egyforma erősnek éreztem az első szereposztásbeli Brickner Szabolccsal. Ezt a példát látva voltaképp elképzelhető, bár még sose láttam rá példát, hogy egy előadásnak két egyforma erős szereposztása legyen minden ponton.
De miben is állt ez a különbség a két anti-hős között? Brickner Szabolcs igazán megvalósítja az ideális naív fiatalembert, aki mindenkinek mindent elhisz, bólogat, valóban ideális alattvaló. Befolyásolható, szófogadó - ideális alany Sarastro próbáihoz. Nem kérdőjelez meg semmit, mintha túlságosan nem gondolkodna. Nem probléma neki az igazodás, hiszen nem tűnik úgy, hogy van saját útja, saját gondolatai. Pataki P. Dani ezzel szemben az első perctől minden történést véleményez mimikájával, azonnal tudjuk, hogy mit gondol. Rendkívül gyakran iróniával, és ennél is gyakrabban öniróniával áll hozzá a feladatokhoz. Megkérdőjelezi saját hősiességét, egyáltalán nem biztos abban, hogy jó ötlet az egész próbatétel-sor. Az alakításának mindössze két problémás része van, amelyek ezzel a felfogással nehezen egyeztethetőek. Az egyik a nyitókép, a függöny előtti tapogatózás. Nem hisszük el, hogy olyan hihetetlenül menekülhetnékje van, ebben a jelenetben Brickner Szabolcs sokkal illúziótkeltőbb volt azonnal, a legelső előadáson is. A másik: minden érzés, gondolat azonnal kiül Pataki P. Dani arcára, egyedül egyetlen egy jelenetben rezzenéstelen: amikor nem szólhat Paminához. Ebben a kontextusban nem csoda, hogy ez a hozzáállása ellenségesnek tűnik. Valószínűleg három másodperc is elég lett volna neki ahhoz, hogy némán is kifejezze hatalmas szerelmét, de ezt nem teszi meg. Ez esetben még indokolatlanabb ez, hiszen azt nem mondták, hogy nem nézhet a lányra. Ezt leszámítva, nagyon jó élmény volt az alakítás, és eléggé várom a január végi alkalmat, hogy Nemorinóként is nézhessem a Szerelmi bájitalban. (Még egy mellékszál: Kálmán Péter, Szegedi Csaba, Molnár Levente illetve ennek az előadásnak két női szereplője, Hajnóczy Júlia és Zavaros Eszter lesznek a partnerei. Olyan sok baj nem lehet...)
Az előadás másik domináns szereplője Papageno, a leghálásabb szerep. Hámori Szabolcsot láttam már erősebbnek, éppen amikor legelőször néztem, Kovalik Mozart maratonjában (2006), Leporellóként. Figaró volt a nyáron Hábetler András izgalmas rendezésében (egy kilenc éves kislány, aki mellettem ült, azonnal beazonosította ebben a szerepében). Most, ha Gaál Csaba virtuóz, lendületes játékával hasonlítom össze az övét, színtelennek tűnik. Egy szépfiút látunk, aki nyafog. Nem hozza a táncoskomikus erényeket sem. Gaál Csaba nagyszerű volt, három perc nézés után is éreztem. Így visszavetítve még jobb, még ígéretesebb Gaál Csaba. Annál is inkább, mert megérezteti nemcsak a szerep komikus oldalát, hanem Papageno magányosságát és vágyakozását is. Mélysége lesz az alakításnak, és ezt nem hozza Hámori Szabolcs. Megjegyzem: ezt a kilátástalanságot, amely valóban vezethet a tragikomikus öngyilkossági próbálkozáshoz, na, azt nem sikerült még egy korábbi Papagénótól sem látni.
Nem sok alkalma van Halmosi Tímeának Papagéna rövidke szerepében csillogni. Nem rossz, de Zavaros Eszter sokkal "bájkecsűbb" leányzó. Ráadásul a sminkjét is eltolták, Zavaros Eszter arca természetesnek tűnt, nem csak két festett folt ékesítette.
A három dámát is jobbnak éreztem az első szereposztásban, de az ő esetükben kisebb volt a különbség, és mindahányan voltak, egy szigorú koreográfia szerint mozogtak - messze nem volt olyan jelentős az eltérés.
A három bölcs fiúcskából kettő azonos volt - nem jöttek bele az éneklésbe, de a játékba annál inkább. Elevenek, látnivalóan élvezik.
A zenekar játékát most is nagyon lehetett élvezni, ez a zene és az előadás is egészen alkalmas arra, hogy elvigyen a hétköznapokból és (akár) némi kárpótlást is adhat nekünk a nap előző részének elviseléséért is. Reményt is nyújt: jönnek a februári előadások, azokat lehet várni.
