Előre kell bocsájtanom, hogy csak az előadás megnézése után olvastam el a színház ajánló szövegét.
Így a nézés közben az a végtelenül eredeti gondolatom támadt: milyen jó lenne, ha ezt a darabot kivinnék a színházból és tantermekben játszatnák, beszélgetéssel együtt. Ha rákattintotok az ajánlóra http://www.budapest-babszinhaz.hu/node/524, akkor kiderül, hogy épp ez az alkotói, sőt talán az írói szándék is.
Ez kell, mert ennek az előadásnak a legfőbb értéke, hogy szórakoztató módon, a közönséget is bevonva fontos társadalmi problémákkal foglalkozik és a gyerekek lehet, hogy ki tudnának pillantani a saját kis világukból.
Az persze egyértelmű, hogy kevés olyan nyitott iskola van, amelyik képes arra, hogy tantermi színházi előadásokat tudjon rendelni, de amelyik ilyen, oda valószínű, hogy nem a leghátrányosabb helyzetű tanulók járnak, hanem épp ellenkezőleg olyanok, akiket a vázolt problémák (hajléktalanná válás, gyermekprostitúció) kevésbé érintenek személyesen.
Miután az ajánló elég informatív, én inkább a saját benyomásaimról írnék. A színpad rendkívül apró, lényegében egy nagy szőnyeg területe, amelyet 4 tribün vesz körbe. Zárt, nagyon intim tér. Hangulatfestésként látunk néhány szalagot, amely lezár (építési terület) és a produkció drámapedagógusa (Neudold Júlia, aki az Örkény drámapedagógiai programját is irányítja egyébként) védősisakban ülteti a nézőket. A két színész (Spiegl Anna e.h. és Bercsényi Péter) laza melegítőben vannak, civilben szintén besegítenek a kezdést beindítani. A díszlet és a kellékek hurcolása nem lesz túl bonyolult, egy asztal, csipketerítő (polgári békés otthonokat önmagában is felidézi), villanyrezsó fazékkal és jónéhány zöldség és gyümölcs, amelyek a tragédia áldozatául esnek az előadás végéig. Nagyon fontos kiegészítő kellék a felvevő mikrofon, amelynek segítségével néhány esetben az elmondott szöveget újra lehet ismételni, a színészek meg tudják sokszorozni önmagukat is. A történet nem túl összetett, a főszereplő 12 éves lány hajléktalanná válik, egy fiatalokból álló "családba" kerül, akik között megtanul lopni, prostituálja magát, majd egy sajnálatos "véletlen" gyilkosság miatt a csapat nagy része a rendőrség áldozata lesz. Mindössze annyi reményünk van, hogy a hősnőnk (Kivi) valóban megmenekül és átementi magát a szintén túlélő Licsivel együtt. Ott van ez a happy end, de irgalmatlanul valószínűtlen, míg sajnos az összes előzménye sokkal könnyebben elképzelhető. (Nekem feltétlenül szöget ütött a fejemben, hogy a konszolidáltnak mondott Kanadában játszódik a történet. Ott is ekkora a nyomor? Nem szívesen hiszi ezt el az ember.)
A történet hallatán gondolom most mind belelkesedtetek és mentek is jegyeket rendelni. Igen, erről szól - de nagyon élvezetesen. Nem gondolná a leírás alapján senki, hogy mennyi poén van az előadásba elrejtve. Hiszen maguk a hajléktalan gyerekek sem élik meg minden percüket tragédiaként. Itt ráadásul felmutatnak egy összetartó közösséget és Kivinek van több igazán közeli barátja is. A poénokon kívül az előadásba sokszor bevonják a nézőt is. Én erre a főpróbára elvittem a két lányomat, némileg azzal a hátsó szándékkal, hogy szembesüljenek esetleg azzal, hogy nem ők a legszerencsétlenebb gyerekek a világon (nincs TV otthon és sosem volt Barbie babájuk, s még sorolhatnám életük tragikus elemeit). Minthogy más gyerek nem volt jelen, a színészek elég gyakran kérték az ő közreműködésüket (más nézőkét is persze), én így közöttük szerencsésen megúsztam azt is, hogy szél legyek, vagy papírzacskót csattogtassak. Ők ezt nagyon élvezték, így mindenki jól járt.
Az előadás tortakínálással záródik, jelentem elég finom volt - a lányok erre a mozzanatra is fognak emlékezni. De az előadáshoz talán mégis kicsik voltak, vagy annyira messze volt tőlük a felvetett téma, hogy inkább hárították: egyáltalán nem akarták megbeszélni. Gimisekkel ez talán másként lesz.
