A Nemzeti Színház új évadának műsortervére sok jelzőt lehetne használni, de azt nem, hogy megúszós. Nem választanak közönségdarabokat, amelyekre könnyű nézőket toborozni. Honegger "Johanna a máglyán" című oratóriumát réges régen láttam, koncertszerű előadásban és ez az emlék önmagában is feltétlenül elég volt, hogy kíváncsi lettem, hogy mit rendez ebből Vidnyánszky Attila. ( Olyan nagyon nem kell azért ehhez külön indokot keresni, 1995 óta követem a rendezéseit.)
Az előadás előtt (dec.10.) a Francia Intézettel együttműködésben "A szent és a profán" címmel egy előzetes programot is szerveztek. Az előző két évadban is volt egy-egy közös program, mindkét esetben felolvasószínházat láthattunk a Nemzeti művészeinek közreműködésével (bejegyzés itt). Ezeket az alkalmakat én roppant módon élveztem, utána a lefordított és megjelent darabokat el is olvastam, hasznos volt. Jelen esetben elméleti előadásokat hallhattunk, egy kivetített részletet egy korábbi debreceni előadásból, néhány színész (Söptei Andrea, Schnell Ádám illetve Horváth Lajos Ottó) felolvasott.(Egészen felesleges volt őket végig bent tartani. Horváth Lajos Ottó, aki csak az elején szerepelt egy idő után meggondolta magát és kiment. A többiek csak a legvégén kerültek sorra, ők nem tehettek semmit.) Volt egy kis izgalom is, egy néző, akinek a telefonja többször pityegett és csak nem kapcsolta le, "levénpatkányozta" azt az előtte ülőt, aki a telefon kikapcsolására felszólította, néhány káromkodás kíséretében a vetített előadás főszereplőjét is minősítette, majd visszatért a szép nagy vajretek majszolásához. Sok mindent láttam már színházi nézőtéren, szinte természetesnek tűnik, hogy a nézők bevisznek süteményt, perecet, kólát akár az Operába is és fel sem merül bennük, hogy zavarják a körülöttük ülőket, de azt, hogy valaki éppen egy ilyen retket egyen, nos ez új élmény volt. Sőt: az, hogy sikerült csendben ennie, és az egy retek végig kitartott a teljes két órán keresztül, ez bámulattal töltött el. Mindig érhetnek minket új élmények, érdemes estéről estére színházba menni.
A nézőtárs performance-a kapcsán eszembe jutott Vidnyánkszy Attila néhány korábbi felszólalása, aki a színház szentségéről beszélt, illetve jelenleg is "A szent és a profán" címmel hirdette meg ezt a programot. A nő mégis éppen őt tisztelte meg azzal, hogy bekiabált, "a sátán köztünk van" és még néhány más hasonló mondatokat. A feszültség feltétlenül megjelent a teremben, ha nem hagyja abba, furcsa szituációt kellett volna megoldani. Ezt megúszták. Ezt a kis közjátékot leszámítva a legérdekesebb feltétlenül az volt, amikor Vidnyánszky Attila kifejtett néhány gondolatot a saját rendezéséről. Lassan két héttel a premier után már óhatatlanul is hallottam ezt-azt a Johanna megvalósításról. Éppen azért szeretek annyira főpróbát nézni, amelyik ugyan még nem teljesen kiforrott, de legalább egészen "tudatlanul" szembesülök az előadással. Most visszafogtam magam, vártam egy hétköznapi előadásra.
Vidnyánszky Attila most is kevesebbet beszélt, mint amennyit várt a lehetőségre (itt utalok az idén, február 14-én meghallgatott előadására - második valaha megírt blogbejegyzésem ezt taglalja - itt), és hamarabb abbahagyta, mint ahogy a hallgatóság érdeklődése lelohadt volna. Érezhető volt, hogy a közönség voltaképp az ő kommentjére lett volna igazán kíváncsi. Elmondta, hogy a zene szuggesztív hatása alá került és ahhoz képest visszafogta magát, lehetett volna ennél jóval harsányabb, tombolóbb előadást rendezni. (Szinonímát használt, egészen pontosan nem emlékszem.)
Ezek után egy óra várakozás elteltével ülhettünk be magára a nagyszínpadi előadásra. A karzatot lezárták és mindenkit, aki oda vett jegyet, leültettek a zsöllye székeire. Ezzel a technikával nagyjából kétharmados telítettséget mutatott a színház és az első sorok (a legdrágább helyár) nem tátongtak. Pénteken Vidnyánszky értékelte a Nemzeti első három hónapját (szinhaz.hu-n van róla cikk: itt), látnivalóan elégedett az elért eredményeikkel. Ami a Johannát látva és ezt a nyilatkozatot olvasva egyedül tragikus: valaki óriási pénzeket elkölt egy olyan előadás játszására, amelyiket még az sem indokolna a Nemzeti Színházban igazán, ha egészen tele lenne. Mivel nincsenek tele az előadások, ezért kell sokat játszani belőle - 11 alkalommal alig egy hónap alatt. Ez az a mondat, amelytől a színházak gazdasági szakértői, a magánszínházakat műküdtetők nyilvánvalóan kikészülnének. Ha valaki gondolkodik, könnyen beláthatja, hogy a kortárs zenére, amelynek Honegger műve is számít, egyszerűen nincs ennyi érdeklődő. Alföldi tavaly természetesen erre is megtöltötte volna a színházat, de két évvel korábban ő sem. És ha tele is lenne, megkérdezem: biztos, hogy nem a MüPá-ban vagy még inkább az Erkelben lett volna ennek a helye, ahol nem vendégként működne közre a zenekar, a kórus és az operaénekesek? Ezerszer egyszerűbb lenne néhány prózai színésznek vendégeskedni egy operában, mint az összes többi közreműködőnek fizetni vendég-gázsit a Nemzetiben. Kevesebb ember vett teljes áron színházjegyet erre az alkalomra, mint ahányan az Átriumban fizetnek egy akármilyen Pintér Bélára. Egy este rezsije pedig szükségszerűen milliókra rúghat. Ez egyszerűen pazarlás. Az a baj, hogy akárhogy is viszonyul a megszületett mű minőségéhez valaki, ez az előadás ennyiszer és ilyen költségvetéssel roppant provokáció, mindenkit, akit kicsit is érdekel a magyar színház, el kellene, hogy gondolkodtassa, hogy a Nemzetinek joga van-e ilyen aránytalanul nagy pénzt fordítania egy repertoárelőadásra, van-e ennek valamilyen igazán pozitív hozadéka is. Vidnyánszky Attila nem szorult rá, hogy itt és most bizonyítsa, hogy tud zenés művet rendezni - ott van az Opera repertoárján a Jenufa is, amelyet nemsokára ismét játszanak, az nagyon rendben van minden részletében. Nagyon sajnálom, hogy ezt az oratórium-rendező ambícióját nem sikerült szintén inkább az Operában kiélni, bár 11 előadást ott sem lehetett volna ebből telt házzal eladni egy hónapon belül.
Természetesen kívülállóként nem érint, hogy melyik színháznak milyenek a jövedelmi viszonyai, de azt hiszem, hogy ez a húzás nem volt jól időzítve. Sokan emlékezhetnek arra, hogy a Nemzeti Színház megépítése után azonnal tudható volt, hogy az új Nemzetiben a gázsik sokkal magasabbak, mint más prózai színházakban - ez is feszültséget szült, ellenérzést keltett. Most ezzel az előadással elsősorban látványosan azt üzeni Vidnyánszky a túlélésért küzdő kollégáinak, hogy ő bármit megtehet.
Van hasonlóan költséges látványos színház az Operában és az Operettben is, nem kétséges - de azért azt markáns különbségnek érzem, hogy saját művészekkel, és méginkább saját kórussal és zenekarral jönnek ezek az előadások létre, estéről estére telt házak előtt és olyanoknak, akik jellemzően kétszer annyit fizetnek egy jegyért, mint a Nemzetiben.( Az Opera esetén ez a szorzó éppen négyszeres, ha mindkét helyszínen a legdrágább jegyet hasonlítom össze.) Az lenne a jó, ha a jelenleg valóban domináns pozícióban lévő Vidnyánszky Attila minden törekvésével azon lenne, hogy a szakadékot próbálná legalább nem mélyíteni, amely mindig is megvolt a peremen lévők és a kőszínházi alkotók között, már akkor is, amikor ő még Beregszászon dolgozott, alulfinanszírozva. Képzelje maga elé húsz évvel korábbi énjét, az mit szólt volna egy ilyen Johanna előadáshoz, amelynél valószínűleg az összes beregszászi előadása együtt kevesebb pénzbe került. Nagy gesztus lenne, hogy a vidéki vendégjáték-meghívásokon kívül nyitna a független szféra felé is, lenne módja arra, hogy a Thália mintájára beindíthatná a Nemzeti független projektjét. Ha csak egy Johanna-előadás költségeit szánná erre, már látványos módon segíthetne.
Azért írtam erről ilyen sokat, mert az a baj, hogy ez a külsődleges tényező olyan, amelytől nehéz a nézőnek magát függetleníteni, kivéve ha életében nem gondolt még arra, hogy hány adóforintot költenek az ő szórakozására, arra a székre, amit kibérel egy estére. A szellős nézőteret, üres karzatot és a teli színpadot látva roppant nehéz az embernek átadnia magát a műnek. Hellyel közzel azért sikerül.
Konkrétan az előadásról:
Látványszínház ez, van aki képeskönyv-színháznak is nevezi. Ez a meghatározás találó, hiszen a színpad hátsó részén felállított falon különféle méretű könyvek lapjait tépkedik-lapozzák, és hosszan száll a papír és vizuálisan érdekes képet nyújt. Egy a baj, ha ez baj egyáltalán - nyilván nézője válogatja, hogy kinek számít ez - a papír tépkedése hangot is ad, közben pedig szól a zene. Egy ideig ez a kép dominálja az előadást: Johanna a halála előtt visszagondol élete főbb eseményeire, visszalapoz. A másfél órás előadásban ez a könyv-fal, egy állványon megjelenő égő könyv, egy égő angyal hagyják a legmarkánsabb benyomást a kórus jelmezei mellett (birka és kecskefejek). Gazdag színház ez, a jelmezekre is nagy hangsúlyt fektettek. A premier idején rendszerint Udvaros Dorottya némileg provokatív jelmezét mutatta a sajtó. Ezzel a baj mindössze az, hogy akárkire adták volna rá, magára hívta volna a figyelmet, és nem kellett volna ehhez egy Udvaros Dorottya, maga a szerep nem volt ennyire tartalmas. Az operaénekesek - köztük Bátori Éva, Gémes Katalin - néhány megszólalása sokkal erőteljesebb hatást ért el, ők nem külsődleges eszközökkel, "csupán" a hangjukkal érték el ezt. Az előadást nézve, benne a szintén apró szerepet hatásosan megvalósító Nagy Marit, Bodrogi Gyulát, felidéztem magamban az Alföldi-éra első előadását, az Oresztészt, amely ha nem is ezen a szinten (zenekart és kórust, tánckart nem bérelt hozzá), de mégis alapvetően a látvánnyal operált és roppant módon bosszantott, amikor pár mondatos szerepeket osztott ki hatalmas színészeknek (Garasra emlékszem még most is), akik lényegében statisztáltak. Úgy látszik, hogy a színház beüzemelése óhatatlanul is így kezdődik, muszáj tobzódni, amíg van támogatás.
Vidnyánszky másfél órás előadásában az akció nem áll meg egy pillanatra sem, száll a papír, gyűlik a szemét. Legalább tíz éve volt, amikor egy akkori Vidnyánszky-előadás után leszűrtem azt a tanulságot, hogy Vidnyánszky alkotómódszerére alapvetően jellemző az, hogy a felvonások végén alaposan ki kell takarítani a színpadot, annyi szemét gyűlik össze. (Néha eszembe jut a műszak is ilyenkor, de önmagában ez csak mellékes tényező, nem a hulladék mennyisége határozza meg, hogy milyen egy előadás.) Látnivalóan szereti az expresszív gesztusokat, Johanna bemázolása kékre, majd e réteg levedlése és ismételt visszaváltozása fehérre nem hat rosszul. Ráadásul Nagy Mari szerepben megoldja a takarítást is. Nem okoz fennakadást.
Miután én alapvetően valóban nem a látványért járok színházba, bár a héten egy másik előadásban is nagy szerepe volt ennek a színjáték-elemnek (Elfújta a szél), hatni azért hat rám. Kétségtelenül erős színpadi pillanatok jöttek létre, de egy idő után mégis kevés volt. Ugyanez a mű koncertszerűen mégis jobban él, mert többet bíz a néző fantáziájára. Nem tud Vidnyánszky annyira nagyszabású és eleven képet komponálni, ami összemérhető lenne azzal, amit mi magunkban el tudnánk képzelni.
Az előadás sajnos felidézte azt a két évaddal korábbi Johannát (G.B. Shaw darabját), amelyben papír tyúkok és egyetlen háttérkép alkották a vizuális látványt. Elvileg mindkettő a hatalom áldozatává váló igaz ember drámája, de abban az esetben ezt jobban át tudtuk élni. Bánfalvi Eszter öntörvényű hősnek tűnt, aki tűzön-vízen át kitart a maga igaza mellett, míg Tompos Kátya, aki köré ezt az oratóriumot rendezte Vidnyánszky egy nagyon szimpatikus áldozatnak látszik. Vele érzünk, sajnáljuk, de a keménységet, a hatalommal való szembenállást nem éreztem az alakításban.
Lehet, hogy az is kérdéses, hogy érvényesen, hitelesen meg lehet-e rendezni a Szent Johanna-történetet úgy, ha valaki a hatalom kegyeltje és nem élvezi azt az előnyös helyzetet, hogy sokan támadják.
Összességében vegyes benyomásokkal távoztam a Nemzetiből, de nem úgy, mint aki felhagyott minden reménnyel. Ez a Johanna így is jobban lekötött, mint a korábban említett Oresztész. Bízom benne, hogy a kezdeti hullámzások után, Vidnyánszky Attila újabb rendezései más irányokat mutatnak majd, mint az eddigi három bemutató. Ha korrektek akarunk lenni, akkor neki is adunk legalább három évet, addigra ez a színház és társulat is kialakul majd. Az idézett interjú címével egyetérthetünk, "folytatni kell".
