Mezei néző

Ma a Kerekasztal Színház ifjúsági programjára vittem el egy osztályt, amelyik ugyan előzőleg kelletlenkedett, de a helyszínen belemelegedett és aktívan dolgozott. Akinek van 11.-12. osztálya netán, az fontolja meg a jelentkezést.A foglalkozással egybekötött színház 3 órát vesz igénybe. Alapvető kérdések megvitatására alkalmas az előadás, talán mélyebb nyomot hagy a diákokban, mint egy feladott és el nem olvasott klasszikus. Sőt: kapcsolódási pontokat is lehet találni más művekkel is, a tananyagból számos párhuzam húzható.

Ismert dolog, hogy zenés előadásoknak biztonsági okokból (is) két szereposztása szokott lenni. Tudja az ember, hogy más szereplőkkel ugyanaz az előadás egészen más lesz, aztán mégis rácsodálkozik, amikor szembesül a különbségekkel. Különösen veszélyes egy másik szereposztást is megnézni, ha az ember nagyon elégedett volt az elsővel. Így jártam többek között a Pomádéval, amelyet talán évek során összesen hét alkalommal láttam Cser Krisztiánnal, akinek az volt az első szerepe az Operában. Ezek után a másik szereposztással már szinte élvezhetetlen volt. Nemcsak arról van szó, hogy mit szokott meg az ember, hanem arról is, hogy mindenképp összehasonlítunk két művészi teljesítményt és az egyik megoldást törvényszerűen gyengébbnek ítéljük. A két szereposztás között óhatatlanul is versenyhelyzet jön létre, ez elkerülhetetlen. Hozzátenném: nagyon kevesen lehettek az olyan mezei nézők, akik mindkét verzióban láthatták az előadást, már csak azért is, mert pillanatok alatt eladták az összes jegyet. Az előadás tegnap is hatalmas siker volt, nem udvariassági tapsot hallhattak a közreműködők.

És most következik a mérleg, milyennek láttam én ezt a második szereposztást AZUTÁN, hogy az elsőt kétszer megtekintettem. Íme két bejegyzés: a premierről és az újranézett előadásról illetőleg a rendezői koncepcióról részletesen)

Szokatlan módon a színházak egyszerre elkészítették a január-februári műsorukat, remélve, hogy lesznek olyanok, akik az ünnepekre későbbi színházjegyet ajándékoznak. (Az Opera a teljes évadra árulja a jegyeit, azaz módotok lenne a januári Szerelmi bájitalra (Kálmán Péter!),  februári Mefistofele-re, az áprilisi Figaróra is jegyet vásárolni. Mindkettőben a Bretz Gábort is tartalmazó szereposztás a nyerő, míg az elsőben Fekete Attilával, a másikban Cser Krisztiánnal szerepel. Utóbbi énekes nagyszerű alakítást nyújtott nemrég A varázsfuvolában a Zeneakadémián, ez lesz februárban majd - már eladva minden jegy, de van egy még nem piacra dobott (titkos), de kitűzött március eleji időpont is. Ha valaki figyeli a Zeneakadémiát, akkor erre még van esélye. Előadás előtt a helyszínen toporogni rendszerint működő stratégia, még akkor is ha van benne némi kockázat+kényelmetlenség.

Ezután a bevezetés után jön a színházankénti lebontás - röviden, mivel már megint lemaradásban vagyok. Kommentekkel kiegészíthető a javaslatom, nagyjából azokat említem, amelyeket én megnéznék, ha összejön.

Az utóbbi évek nagy színházi élményei közé tartozott Bagossy László Shakespeare rendezése 2012 májusában. Ritkán nézek prózai előadást egymás utáni napokon újra, de akkor nem tehettem mást, a főpróba után beültem a premierre is. (Beszámoló: itt) Azóta dédelgettem az élményt és nem siettem újra megnézni. 

Ezen a csütörtökön mégis sor került rá, mert tanítványaimat vittem ismét az Örkény Színház nagyszerű drámapedagógiai programjára (IRAM), amelyről korábban is beszámoltam (lsd. Jógyerekek képeskönyve, János király). Ehhez az előadáshoz a színháznak külön beavató foglalkozása van, amely jól körüljárja a darabban felvetett témákat, szó van az álmok, a fantázia szerepéről, felkészít a történetre (egyes bonyolultabb részleteket nem kell a darab közben megérteni, már előre megismerik a diákok, ugyanakkor még mindig marad elegendő titok későbbre is). 

A vihar nagyon jó előadás azoknak, akik hasonlóan hozzám, inkább azt szeretik, amikor a színészi munka dominál, nem pedig látványeszközök. Nekem nagyon kedvemre volt ez  a "színház a színházban" szituáció, az üres tér, és  az, hogy ránk volt bízva a sziget elképzelése. Ez a játékos felfogás ragadott magával első (és második) nézésre is. Na, meg persze a színészek.

Milyen volt ez a csütörtök esti, hétköznapi előadás?

Nem volt egészen hétköznapi, ugyanis Nagyhegyesi  Zoltán helyett a tervezettnél egy hónappal korábban vette át a szerepét Sebestyén, egyetemi hallgató. A beugrás külön próbákat jelent és mindig kissé izgalmi állapotba hozza a színészeket, még akkor is, ha mindenki más évek óta begyakorolta az előadást. Visszaidéződik a premier körüli hangulat, amikor még érződnek a kételyek, nem lehet tudni, hogy miként fogadja majd a közönség a produkciót. A beugrás remekül sikerült, nem mondta volna meg senki, hogy a fiú csak néhány napja kezdett készülni és hirtelen tanulta meg a szerepet. Sőt: elmondható, hogy éppen azok a jelenetek sikerültek a legjobban, amelyben ő, a szerelmesét játszó Törőcsik Franciska és persze Gálffi László szerepelt. (Illetve Pogány Judit, aki most csúcsformáját hozta. Én őt jobbnak éreztem, mint korábban.)

A közönség soraiban jelentős részben voltak a diákok képviseltetve, aminek a színészek örülnek is. (Volt közönségtalálkozó utána, ezt el is mondta  Pogány Judit.) Az én véleményem szerint is ez az a kor, amikor a diákokkal meg kell szerettetni a színházat, vagy legalább meg kell ismertetni és akkor hátha máskor maguktól is vissza fognak térni. Ez lenne az ideális. Erre nagyon alkalmas A vihar is, lehetőséget ad arra, hogy egy a megszokottól kicsit eltérő rendezői hozzáállást megismerhessenek. 

A diákok nagyon pontos műszerként jelezték, hogy mely jeleneteket élveztek, illetőleg untak - "azt kaptuk, amit megérdemeltünk, hullámzó előadás volt" - jegyezte meg Bagosy László szintén az említett közönségtalálkozón. Ahogy már a főpróbán és a premieren is, a közönségre most is a "bűnösök" ( Prospero száműzői és cinkosaik) jelenetei hatottak a legkevésbé. Ezt én is halványabbnak éreztem most a megszokottnál, de már a premieren is alapvetően Gálffi játéka ragadott meg, így annyira nem lepett meg, hogy úgy éreztem, hogy kevésbé érdekesek azok a jelenetek, amelyekben nem vesz részt. Ő viszi az előadást, volt ereje hozzá most is. A diákok számára még inkább érdekes volt a Csuja-Epres-Király Dániel hármasa, az ő erősebb poénjaikon tudtak igazán szívből nevetni. Amikor egy kicsit leült az előadás, akkor néhányan hangosan beszélgettek, de ezeknél a vicces jeleneteknél egyáltalán nem. 

Az utóbbi időben egyre inkább zavar, amikor a közönség sorában beszélgetnek, esznek, isznak, gátlástalanul sms-eznek előadás alatt. Nemcsak a diákok. Ezen az előadáson is számtalanszor zökkentem én is ki, illetve más felnőtt ismerőseim is, akiket szintén odavittem. Ennek kapcsán is felvetődött bennem az a gondolat, hogy ugyan meddig is tart a néző szabadsága. Mihez van valakinek joga a nézőtéren? Megvette a jegyet, tehát...? Van-e joga ahhoz, hogy másokat szándékosan zavarjon és azoktól elvegye a színház élvezetének a lehetőségét? Vagy ha ebben (evésben, ivásban, beszélgetésben, telefonálásban) akadályozzuk, akkor már ő lesz az, aki kárt szenved? Ez volt az előadás alatt az, amin leginkább gondolkodtam. (A kizökkenés ára ez, eltávolít az előadástól.)

És az a baj, hogy mindenki túlságosan is hozzászokott a "magányos kultúrafogyasztáshoz". A többség otthon ül a TV és számítógép előtt, ha mégis van ott valaki mellette, akkor meg lehet azonnal beszélni a történteket, a filmet leállítani, közben egy kávét megfőzni, tanulni, stb. Alig vagyunk olyan helyzetben, amikor közösségi élményként szembesülünk egy filmmel vagy színházi előadással. Meg kellene tanulni, hogy hogyan viszonyuljunk ehhez a helyzethez. (A szülőktől lenne a legjobb, ha vinnék a gyereket színházba...)

Ha most mérleget készítek: a héten  hét előadást láttam, hét különböző színházban. Ha a  közönséget nézem, akkor megállapíthatom, hogy négy előadáson csörgött a mobil, három előadáson ettek-ittak a körülöttem ülők, és mindössze két előadás volt, amikor senki sem beszélgetett a környékemen, de egyáltalán nem.  Ebből csak azt vonhatom le, mint az idén eddig megnézett 80 előadásból összességében is, hogy igenis, túl lazák vagyunk. Vagy ha ez lesz a trend, akkor hamarosan visszajutunk majd Shakespeare színházához, előbb-utóbb már jön a paradicsom vagy a tojás dobálása is...

A Nemzeti Színház új évadának műsortervére sok jelzőt lehetne használni, de azt nem, hogy megúszós. Nem választanak közönségdarabokat, amelyekre könnyű nézőket toborozni. Honegger "Johanna a máglyán" című oratóriumát réges régen láttam, koncertszerű előadásban és ez az emlék önmagában is feltétlenül elég volt, hogy kíváncsi lettem, hogy mit rendez ebből Vidnyánszky Attila. ( Olyan nagyon nem kell azért ehhez külön indokot keresni, 1995 óta követem a rendezéseit.)

Nem rossz estéje volt ma (dec.13-án, ráadásul pénteken) a Budapesti Operettszínház társulatának: egy svájci (Szépség és Szörnyeteg), egy izraeli (Csárdáskirálynő) előadás mellett egy egészen új musical bemutatóját játszották a Nagymező utcában. A produkciót percekig állva ünnepelte a közönség, nem udvariasságból. Született egy olyan produkció, amelyik beváltja a nézői elvárásokat és éppen azt adja, amit ígér: egy szórakoztató, kellemes estét. 

Az elmúlt évadokban sok szó esett arról, hogy mire is vágynak a nézők. Feltehetően sokan vannak, akik elsősorban azt szeretnék, hogy egy jó sodrású történet kikapcsolja őket a hétköznapjaikból, és nem bánnák, ha ehhez szép díszlet, jelmez, jól koreografált táncbetétek, énekelni és táncolni is tudó színészek hihető játéka kapcsolódik. A musical műfaja, alkalmas arra, hogy ezeket az igényeket mind kielégítse, ugyanakkor a léc nagyon magasan van, mert pillanatok alatt kiderül, ha az alkotók nincsenek a helyzet magaslatán. Lehetséges, hogy egy amatőr rendező három színésszel le tud negyven embert kötni másfél óráig egy stúdióban még akkor is, ha ezek a színészek történetesen nem vagy nemigen tudnak énekelni, de egy nagy nézőtéret estéről estére megtölteni csak igazán professzionalista szinten létrehozott (leginkább zenés) előadásokkal lehet. Én történetesen egyáltalán nem vagyok musical-hívő, idő hiányában is nehezen jutok el egy-egy ilyen előadásra. Ennek ellenére értékelni tudtam ezt a ma esti teljesítményt, és az előadást nézve néhány alkalommal azért eszembe jutott, hogy ez a színház nem adható oda akárkinek, ezen a színvonalon, üzletileg is sikeresen nem akárki tudná így működtetni. És milyen kár lenne, ha ez, ami jelenleg sínen van, esetleg szintén a nulláról kellene, hogy felépítse a repertoárját, társulatát...Nem menne könnyen.

A továbbiakban az előadásról:

A mai délután ismét odavonzott A varázsfuvola a Zeneakadémiára. Másodszori nézésre Almási-Tóth András rendezése ugyanolyan izgalmasnak tűnt (a premierről beszámoló itt, ami most jön azok csak kiegészítő töprengések), még úgy is, hogy már nem hatott az újdonság ereje és egy hét után a sok vizuális és szövegpoénra jól emlékeztem. Most is azt gondolom, hogy a régi fordítást nehéz lesz előszedni úgy, hogy van egy invenciózus, jó szöveg Varró Dani tollából. Az énekesek teljesítményéről is hasonló benyomásom volt, mint a premieren, azt most nem részletezném megint. Egyetlen énekest leszámítva, elégedett voltam a szereposztással. Jó színház ez, a játékon nagy hangsúly van  és élvezni lehetett a zenehallgatást is. Nem véletlen, hogy a Zeneakadémia a díszletben is megjelenik. A béke csarnoka, ahogy a szövegben is elhangzik. Hallgatjuk Mozart művét, amely önmagában is megnyugvást, a feszültségek feloldódását hozza és van legalább két és fél felhőtlen óránk a nap folyamán. Ma még markánsabbnak éreztem a műből kiolvasni vélt rendezői koncepciót és a továbbiakban csak erről írnék le még néhány gondolatot.

A decemberi műsort nézegetve (a Pintér Béla-sorozaton kívül) egyértelműen ez az előadás tűnt a hónap eseményének. Az előadást megnézve: a várakozásaimnak meg is felelt. Almási-Tóth András rendezte, aki a darab megvalósításáról kialakított koncepcióját elmondta interjúban (itt), és leírta az előadás műsorfüzetében is. Ami nagyon kellemes meglepetés volt: a színpadon valóban az a szellemiség érvényesül, amelyre a rendező sorait olvasva számítunk. Újragondolta a művet és ennek az eredményei megfoghatóak is. (Lehet próbálkozni jegyet szerezni februárra, érdemes.)

A Pintér Béla Társulat éppen most 15 éve működik. Fennállásukat egy sorozattal ünneplik. Repertoárjuk 16 darabját egy hónapon belül végigjátsszák, két helyszínen, a Szkénében és az Átriumban. Ez nagy bravúr, vannak színészek (a társulatvezetőn kívül is, pl. Thuróczy Szabolcs), akik mindegyikben szerepelnek, tudniuk kell az összes szöveget. Ez túl egyszerű mégsem lehet. Sőt az összes díszlet és jelmez tárolása, karbantartása úgyszintén nem az.

Mindössze három olyan előadást készített a csapat fennállása során, amelyik nem találtatott méltónak a megőrzésre. (A legelsőt, a Népi rablétet, az "Öl-butít" és a "Párhuzamos órák" címűt.) Majdnem minden előadás után tartanak közönségtalálkozót is, amelynek során egy-egy kritikus kérdezgeti Pintér Bélát. Ezen a pénteki napon is így volt ez, a felújított Kórház-Bakony esti előadása után Kelemen Orsolyának válaszolt a társulat vezetője. Maga mondta el, hogy a most látható mindegyik előadást a társulat az eredeti formájában őrizte meg, mindegyiket érvényesnek is tartják. Szeretik. Az évfordulóra készült egy ünnepi kiadvány, az összes előadás szereposztása benne van. Mindössze 200 Ft-ért ez meg is vásárolható. (Szép, igényes.)

Lassan hatodik évébe lép az Ascher Tamás által rendezett Jógyerekek képeskönyve. (színlap) 2009 januárja óta sikeres, és a megtekintés időpontjában (dec.4.) sem volt ez másként. Legutóbb tavaly januárban láttam az előadást (rövid bejegyzés: itt).

Ami most más volt: erre az alkalomra magammal vittem nemcsak a lányomat, hanem jónéhány tanítványomat is.

Az előadás nekem további titkokat már nem tárt fel ezen az estén, mindenki hozta a formáját. Nagyon jó Polgár Csaba Hennikéje, de kicsit sajnáltam, hogy az új beálló Ficza Istvánt nem láthattam. (A harmadik megtekintésnél számomra új volt Gyabronka, az ő szereplése okozhatta, hogy abban az esetben ismét újszerűen hatott rám a mű.) Nekem igazán "élénknek", energiadúsnak két színész tűnt. Benyomásom szerint Debreczeny Csaba és Máthé Zsolt azok, akik még mindig egészen biztosan élvezik az előadást. Mindenki más is korrekt munkát végez, de előfordulhat, hogy már elkezdtek belefáradni, hiszen igazi nagy lehetőséget ennyi idő után a művészeknek ez már nem tartogat. (Más előadásokban, amely néhány főszereplőre épít, hasonlóan érezhetik magukat a "statisztálók" akkor, ha már bejáratódott a gépezet.) A zenés részek esetén az "üresedést" nem éreztem át, a kedvenc részeim most is nagyszerűen működtek (Jannika - Für Anikó - halas kalandját azt hiszem rengetegszer újra tudnám nézni, akár egymás után is, vagy akár Robika - Szandtner Anna - repülését is, a három hulligánt szintúgy...) viszont a házaspár (Csuja-Gyabronka) jeleneteiből mintha már a belső izzás hiányozna.Mintha az első három alkalommal nem lett volna ez ennyire tét nélküli párbeszédsorozat.  A felszínen persze minden rendben volt, minden szabályszerűen ment, de mintha a lényeg már hiányozna.