Valakinek eszébe jutott a Tháliában, hogy jópofa dolog lenne Oscar Wilde-ot játszani, esetleg a Lady Windermere legyezőjét, amelyet magyar színpadon 1903-ban (a Nemzetiben és Kolozsváron) és 1959-ben ( a Madách Kamarában) mutattak be és többször nem. Akiben ez felmerült, nyilván első újraolvasásra arra is rájöhetett, hogy a legutolsó premier óta is jól eltelt az idő, nemhogy 1891 óta, amikor a szerző ezt a saját korának címezve papírra vetette, nem kevés társadalomkritikai éllel.
Ez nem görög tragédia, amely voltaképp időtlenként is játszható, hanem egy társalgási szalonvígjáték, amelyet „stílusban kell tartani”, és az internet és a film korában óriási kockázat vágások nélkül előszedni, mert a közönség kevéssé jól viseli a lassú színházat, pont ahogy a túlírt blogbejegyzéseket sem. Lehet, hogy hatvan éve a Madách Kamarában Mezei Mária és Váradi Hédi le tudta kötni különösebb trükkök nélkül a közönséget (jó lenne tudni, hogy pontosan hány előadást is ért meg Egri István rendezése, abból sok kiderülne ezzel kapcsolatban), de most elképzelhetetlennek tartom, hogy egy olyan felfogás, amelyik a művet változatlanul hagyná, nézhető lenne, mert annyira megváltozott a világ azóta. (Kit érdekel ma, hogyan fecsegtek a londoni szalonokban a ráérő arisztokraták? - Pontosabban: kit érdekelne ez majdnem három órán keresztül?)
A színház pedig mégsem arról szólna, hogy szedjük elő a porosnál porosabb darabokat és a „szerző véleményéhez híven” mutassuk be művelődési céllal, sokkal több értelme van, ha a ma közönségének akarnak valamit adni.