Egy hullámvasutazáshoz erősen hasonlító nap egyik kétségtelen csúcspontja volt ez a III. Richárd. Még akkor is ezt kell mondanom, ha ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ezen az estén nem történt semmi rendkívüli, „csak” a papírforma érvényesült. A Radnóti nagyon rákészült, rengeteg energiát befektetett, és még meg is hívta Alföldi Róbertet, aki miatt a nézők részéről felfokozott várakozás előzte meg a produkciót, és jól is sikerült. Most játszhatják jó néhány évig a darabot, becslésem szerint pont addig, amíg lesz hozzá kedvük.
Az előadást a főpróbán néztem, így ha ez kritika lenne, akkor azonnal akár meg is vétózhatnák, hiszen hivatalosan nincs még késznek nyilvánítva a produkció. Attól tartok, hogy a legjobb formáját sem éppen két nap múlva fogja futni, mert ennél a hosszú (3 és fél óra) és összetett előadásnál nagy jelentősége lesz annak is, ahogy összeérik. Rengeteg az öltözés, szerepcsere, sok minden lehet majd gyorsabb, és szépen ki is fog ez alakulni, mert már most is működött.
Ami meg nekem ma nem tetszett – itt ott az én ízlésemnek hangos az előadás, és soknak éreztem néha a rohangálást is benne -, arra persze nehéz lenne azt mondani, hogy darabidegen, és jellegében ilyen is marad, de úgyis az összkép a lényeges, az a hangulat, ahogy a néző a színházat a hosszú tapsrend után elhagyja.
Nekem a legjobban a darab végi monológ tetszett, ahogy Kováts Adél a győztes Richmond szövegét elmondja a békéről, összefogásról. Megkapjuk az összegzést: Anglia eddig őrült volt, de majd most jön az egyetértés ideje, a fehér és a vörös rózsa kibékül. El lehet neki hinni, hogy lesz szebb jövő, még kicsit azt is, hogy mindenki meg is érti, hogy miről szól ez a monológ. Gyönyörű tömör csend uralkodik közben a Radnótiban, ilyen csendet nem mindenki tud előállítani. Emiatt is érdemes az előadást megnézni, hogy a néző valóban csodálattal adózzon a színészeknek, illetve ebben a konkrét esetben Kováts Adélnak, aki ezt a feszült csöndet meg tudja teremteni.
Ugyan sokszor feleslegesen harsánynak tartottam Andrei Serban rendezését, akinek hasonló gesztusaival a szeptember 1-én Bukarestben bemutatott Don Giovannijában is találkoztam, de ezen akkor is, és most is túl tudtam lépni, mert a címszereplő játéka viszont végig lekötött.
Alföldi Róbertet tényleg jó régen nézem ahhoz, hogy már ismerősek legyenek a gesztusai, a hanghordozása is, és nem várom, hogy hirtelen egészen más legyen, mint eddig. Sokat elmond róla, hogy nem festeti a haját, ahogy az ő helyzetében nem egy színész tenné, így külön jelentése lesz még annak is, ahogy a trónra jutásáig használt álhajat leteszi, és meglátjuk igazi mivoltában. Egyébként jól is áll neki az őszülés, és játékát figyelve valami vonzó mégis marad ebben a Richárdban. Maga a játékosság, vagy talán az, hogy észleljük a nagy lendületet, a nagy energiák áramlását.
Az előadás ugyan hosszú, de az végig érdekelni tud minket, hogy Richárd sorsa mint alakul. Saját magából hozza létre a figurát, feltehetően a rendező ízlése szerint, túlzó fokon, igazi ripacsként. A legjobban sikerül az alakoskodása és így a legőszintébbnek az Anna-jelenetben tűnik, amikor Sodró Elizát csábítgatja, illetve a darab végén, amikor az özvegy királynétól, Kováts Adéltól kéri meg lánya kezét. Az első esetben sikert arat, a másodikba viszont belebukik, és ez is előrevetíti, hogy a hatalmat sokáig nem tarthatja meg. A második esetben különösen érezzük, hogy nagy a tét.
A színlelés erősen hangsúlyozott minden megmozdulásában, ahogy enyhe mozgássérültségét is kiemelik néhány kiegészítő segítségével.
Alföldi viszi az előadást, kell is hozzá ez a szenvedélyes és erős jelenlétű címszereplő, de a többi színész, akik több szerepben is feltűnnek, mind fontosak, és sokat számít a darabnak, hogy nincsenek lyukak a szereposztásban.
Ez a Richárd, ahogy a második is, Shakespeare királydrámái közé tartozik, amelyek – ha valaki sorban olvassa őket, akkor erre pláne rájön – egytől egyig azonos képlet alapján íródtak. A szerző hitt abban, hogy a világ ugyanúgy működik évszázadok óta, és az angol történelem számos fordulata ezt alá is támasztotta.
Van egy trónkövetelő, aki mindenféle áldozatok, gaztettek és bonyolítások árán hatalomra jut, majd jön a következő, aki uralmát a darab végére megdönti.
Ki kicsoda? - lényeges segítség a szereplők viszonyainak megértéséhez
A III. Richárd is ilyen, és csak sajnálhatjuk, hogy egy idő után – a cselekményt jól ismerő nézővel - megeshet, hogy egy-egy fordulat már unalmasnak érződik, még akkor is, ha nagyszerű színészek adják elő. (Megjegyzem, hogy amikor Alföldi a színen volt, sose éreztem, hogy unnám – és szinte mindig ott volt.) Lehetne persze a rendezőt-dramaturgot szidni, de nem érdemes – a darab olyan, amilyennek a szerző megírta. Erre utal egy vicces betét, amelyben László Zsolt lép elénk Shakespeare képében, energikusabb játékot kér a színészektől, és erre megkapja a választ: írta volna meg jobban.
Láttam néhány III. Richárdot, de egyet sem, amelyikbe egy-egy ponton ne éreztem volna, hogy a hatalmi gépezet üzemelése már sok, értem én kevesebb bonyolításból is a lényeget. Ami kár: a darab cselekménye olyan szövevényes, hogy nagyon megsínylené, ha valaki radikális húzások kivitelezésére gondolna, tehát el kell fogadnunk, hogy nemigen rövidíthető.
Ami szerencsés a rendezésben: a szerző szelleméhez hűen, a lehetőségekhez mérten elég sokszor megnevettetik a közönséget. III. Richárdon is sokat lehet nevetni, különösen eleinte, amikor mintha még maga sem venné saját magát és a tervét komolyan. A hatalomra jutása után már határozottan elkomorul a helyzet, a parókát leveszi, és ő is besárgul, mintha a háttér rá is kivetülne.
„York napsütése” lehetett Menczel Róbert sárga hátterének ihletője – a hatalom birtokosain is van valami sárga kellék -, de végül a címszereplőnk arcszíne viszi ezt tovább, nem pusztán a nyakkendője.
Nagy Fruzsina jelmezei jórészt a fekete-szürke színeket használják, amely kellően ellenpontozza a sárgát.
A címszereplő intenzív és nagyon odaadó játéka mellett a Radnóti társulatának még fel nem emlegetett tagjait is nagyon meg lehet dicsérni – beváltják a más előadásélmény alapján a nézőben velük kapcsolatban kifejlődött elvárásokat.
A „mindenkit nagyon szerettem benne” – igaz és tömör, de ennél jóval többet érdemelnek. (A színház honlapjának szerkesztője helyében én befektettem volna az energiát abba is, hogy minden színész mellett pontosan fel legyen minden szerepe is sorolva, amennyiben valaki mégis elbizonytalanodna. Évekig fog menni az előadás, és csak egyszer kell begépelni.)
A színészek közül – két napi távlatból – elsőként Kelemen József jut eszembe, aki főurat és bérgyilkost is játszhat, mondanom sem kell, hogy nagyon markánsan el tudja különíteni a két szerepet, és mindkettőt látva az az érzésünk, hogy mindkettőt ráírták. Az előadásban arisztokratából azért több van, mint bérgyilkosból, de a további kettő megszemélyesítője – Schneider Zoltán (aki királyként is fellép), illetve Gazsó György – ugyancsak hasonló módon megmutathatja magát a ranglétra alján és tetején.
A szerepkettőzéseknek praktikus oka volt Shakespeare idején, de ennek ellenére mégis hordoz számunkra többletjelentést is ez a megoldás – nagyon úgy néz ki, hogy bárkiből lehet gyilkos és áldozat is.
László Zsolt és Sodró Eliza kishercegekként ugyanúgy némi komikumot képesek vinni ebbe a komor előadásba (sőt az említett háttér is élénkítő hatással van ránk, mi lenne, ha tiszta fekete lenne a színpad?), és mindketten kapnak egy-két nagyon drámai jelenetet is. László Zsolt Margit királynéként szikár és vészjósló jelenség, éles kontrasztot képez másik alakjával, a telefonjába temetkező, a játékprogramtól szabadulni nem tudó fiúval. Sodró Eliza kishercegként túlmozgásos, kardjával hadonászik, amikor látjuk, míg Annaként úgy néz ki, hogy túl komolyan veszi saját jelentőségét.
Porogi Ádám, Rusznák András és Martin Márta is többféle alakban bukkan elő időről időre, jó, hogy ezekben a kisebb szerepekben is kivétel nélkül erős színészeket tud kiállítani a társulat.
Pál András különösen fontos, Buckingham hercegként kiemelt szerepe volt abban, hogy Richárd trónra jutását elősegítse, aki rosszul ítélte meg a helyzetet, és hatalmát főtámogatója nélkül is fenntarthatónak ítélte. Ebben tévedett, vesztét jelentős mértékben ez okozta. Túl sok vér, túl sok sértett érdek – a hatalom csábítása mellett ezek a tényezők okozták III. Richárd bukását, aki csak egy epizód az angol történelemben, a Rózsák harcának végén.
Shakespeare számára a hatalomért folytatott meddő testvérharc megírása az egyik legfontosabb téma. Úgy tűnik, hogy nem ment ki a divatból azóta sem, sőt könnyen lehet kapcsolódási pontokat is találni a jelenhez. Milyen kár. Az pedig még inkább, hogy nem tűnik úgy, hogy a világ tanulna ezekből a történetekből, pedig ránk férne már, jó régen nézzük a III.Richárdot is.
(A színház az előcsarmokban egy plakáton felsorol néhány fontos III. Richárdot, de kihagyta a reformkor két legnagyobb magyar színészét, akik mindketten legendás címszereplői voltak a műnek - Egressy Gábor és Lendvay Márton. Rivalizálásuk egyik terepe épp ez a szerep volt, mindketten egész más játékstílusban közelítették. Ezt azért is mondom, mert 1988-ban az életemből konkrétan ennek a kérdésnek hónapokat áldoztam, elolvastam minden megmaradt anyagot ezekről a Richárdokról, és talán akkor kezdett nyomasztani az, hogy megörökíthetetlenek a színházi előadások, csak szubjektív benyomások maradnak az utókorra, meg mostanában persze felvételek, és az már kicsit javíta helyzeten.)
A darab végén jó lenne tényleg erősen hinni benne, hogy a nézők nemcsak a jó színészi alakításokkal elégedetten mennek haza, hanem át is gondolják mindazt, amit láttak-hallottak.
ps. A fényképeket Alföldi Róbert hivatalos Fb-oldaláról osztottam meg a sajátomra is, a Radnóti Színház készíttette őket. Érdemes a többit is megnézni.
