Ahogy azt sokszor már említettem, Alföldi Róbert azok közé tartozik, akik erősen inspirálták a blogom létrejöttét, róla írtam a legelső bejegyzésemet, és az volt az egyik fő célom 2013 tavaszán, hogy minél részletesebben dokumentáljam Nemzeti Színházának utolsó félévét. Ez azt hiszem, sikerült is, minden bemutatóról maradt bejegyzés. Azóta is a legtöbb előadásról írtam, amelyben vagy színészként, vagy rendezőként érintve volt, 65 írás vele kapcsolatban a pesti munkáinak legalább 95%-os lefedettségét jelenti.
2016 őszén viszont elutaztam egy időre, és így kimaradt két olyan bemutatója is, amelyben játszik azóta is (és még várhatóan évekig fog), ráadásul mindkettő hasonló tematikájú: a világ csak a látszatra ügyel, és ha azt valaki jól kidolgozza, akkor mindenki félrevezethető.
Nem siettem ezek megtekintésével, szokás szerint bíztam a repertoár-rendszerben, hogy előbb-utóbb úgyis megnézem őket, és nem is éreztem semmi nyomást, mivel Alföldi Róbertnek nincs szüksége már semmiféle reklámra, ajánlásra, őt a színházba egyáltalán nem járók is ismerik. (Engem éppen a híressége nem érdekel, csak azért nézem, mert nagyon szeretem nézni.)
A My fair lady volt az egyik kimaradt előadás, amelyet egy éves csúszással szeptemberben pótoltam. Annak a története három hónapot ad egy virágáruslány teljes átalakítására, míg Molnár Ferencnek ez az 1929-ben írt vígjátéka egy hasonló műveletre már egyetlen órát is elegendőnek tart.
Lénárdt Laura, Szatory Dávid és Alföldi Róbert
Znamenák István rendezése 100 perc (vannak angol feliratok!), és ebből ezúttal pontosan 62-őt vett igénybe a folyamat végrehajtása. Nyugodtan kijelenthető, hogy másfél évvel a premier után is jó állapotban van az előadás, amelyből ezen a napon kettőt is játszottak. A délutánit láthattam – csakis egy deus ex machinának köszönhetően (valakinek meg kellett ahhoz betegednie, hogy megmaradjon a jegye). Aki nem szereti a kiélezett helyzeteket, viszont képes előre gondolkodni és tervezni (amire én viszont néha nem vagyok), azoknak már most mondom, hogy a következő dupla nap (18h és 20.30-as kezdéssel) április 9-én van, és most három héttel korábban még bőven vannak jegyek. De mindig tele van az előadás, így célszerű gyorsan dönteni.
A lehetetlennek vagyunk a tanúi, Norrison bankigazgató kénytelen jó partit faragni a rá bízott amerikai milliomoslány kommunista nézeteket valló, ágrólszakadt férjéből. Sofőrből így lesz egy órán belül vezérigazgató.
Zárójelben jegyzem meg, hogy persze minden lehetséges, elhisszük, hogy pénzzel és kapcsolatokkal akármi megtehető, vagy legalábbis szinte akármi – ha nem is olcsón, ugyanakkor csak egyetérthetünk az egész folyamatot irányító főszereplőnkkel, hogy mindaz, amit látunk mégis csak szégyellnivaló. Hiába telt el a megírás óta 90 év, úgy tűnik, hogy nem veszített a darab frissességéből – nem tűnt el a világból a korrupció, azt várhatjuk. (Ugyan a gazdasági világválság is ihlette a darab megszületését, mégis örökérvényűnek tűnik.)
A színházi adattár 11 bemutatót tart számon, amelyek közül élőben csak a 2009-es Pesti színházit láttam (Kern Andrással), viszont a legmélyebb nyomot rám mégis a legendás 1974-es Madách Kamarában bemutatott tette, amelynek Márkus László volt a főszereplője, és a Játék a kastélyban mellett, ezt is mozzanatról mozzanatra néztük, és elemeztük egy Kerényi Ferenc-által irányított színháztörténeti szemináriumon, így annyira nem lepett meg, hogy még közel harminc év után is elég pontosan emlékeztem a cselekmény legtöbb apró fordulatára is, egész mondatokra is.
Nyilván egy átlagos mezei néző ezt a ritkán játszott darabot még nem látta, így nem lenne érdemes lelőni a poénokat és részleteket, de az előadást a magam részéről így is nagyon élveztem, hogy meglepetések nem vártak rám. A közönség sokat nevetett, jól vették a poénok sorozatát.
El lehet azon gondolkodni, hogy miért megy ez a Molnár-darab viszonylag keveset, bár aktuális, és van benne egy rendkívül hálás szerep, amely akármely férfiszínész számára akár a pályája egyik mérföldköve is lehetne.
Pontosan itt van a bökkenő: van benne egy óriási feladat, amely ajándék, két fontos szerep ( a fiatal szerelmeseké, akik szinte végig a színen vannak), és ezen kívül kell még 16 mellékszereplő (!), akiket persze részben kettőzésekkel is meg lehet oldani. Így történt ez ma is, nagyon sok színész precíz és alázatos munkája tette lehetővé, hogy Alföldi Róbert igazán tündökölhessen. A helyzet egészen hasonló ahhoz, ami magában a darabban is történik: egy ember által egy egész nagy gépezetet látunk működésbe lendülni.
A nagy mutatvány, Fuchs Antal átváltoztatása egy díszletben, a bankigazgató irodájában történik. Modern iroda, viszont a berendezése nem illik a látszatra sokat adó Norrisonhoz. Jóval igényesebben öltözik (jelmeztervező: Cselényi Nóra), mint amilyen a környezete – nem spórol, ügyel a látszatra és tudja, hogy mire érdemes költeni. A díszlet inkább kompromisszum eredménye lehet, így is sok a színész, nem lehet olcsó – a bútorokba már nem akartak sok pénzt befektetni.
Nagyon sok nézővel beszélgettem már előadásokról, és egyre inkább az a benyomásom, hogy a legtöbben sokkal jobban szeretik, ha a díszlet érdekes, változik, illetve ha már ugyanazt a hátteret kell nézni, akkor elvárnák, hogy legalább legyen szép. Nekem nem is feltétlenül a falak dekorációjával volt gondom, hanem a konkrét irodai bútorokkal, és legelsősorban azzal, hogy semmi nem borította a színpadot – csupasz színpadi deszkának látszottak, nem pedig egy iroda padlójának. Mondhatja valaki, hogy ez apróság és bőven feledteti ezt Alföldi, és ezzel egyet tudok érteni, igen feledteti, de ez a kis bibi mégis zavaró volt (nekem) egy Molnár-vígjátékban.
Ha Znamenák István díszlettervezőként nem is bűvölt el, a színészvezetése profi: minden mondat hangsúlya, jelentése, mögöttese precízen ki van találva, semmi nem történik véletlenül, és csak gratulálni lehet ahhoz az összmunkához, ami a segítségével létrejön.
Az előadásban számos színész működik közre „közkatonaként”, Lugosi György a bankvezér személyi titkáraként, akinek ráadásul ezen az estén 32. alkalommal is meg kell néznie a Tannhausert, mivel főnöke jónak látja, hogy alkalmazottai privát szférájába is beleszóljon. Érezzük a jóindulatot, de azt is, hogy felülről az emberek közötti kapcsolatok mégsem irányíthatóak egészen, amelyre a legjobb példa Norrison saját magánélete. Menet közben tanúi leszünk személyes csődjének, és a „pénzzel minden megvehető”-vel egyszerre megkapjuk tanulságként ennek az ellentétét is – mégsem minden. Viszont nem érezzük tőle jobban magunkat, mert ez a fordulat is a „mindenki átverhető” igazságát erősíti, viszont ezáltal a személyes tragédia által látunk főszereplőnkben embert superman helyett.
Lugosi György titkárán, illetve Parti Nóra Kunó kisasszonyán látszik a személyes bevonódottság, istenítik a főnököt. A további három gépírókisasszony – Sipos Viktória, Hajdú Csilla és Horváth Emmi – mind csak néhány villanást kap, viszont ezekben is megérezzük, hogy mennyire eltérő alkatúak, és másként is viszonyulnak Norrison stílusához, hóbortjaihoz - nem hat mindenkire egyformán az "olajozás". A többi szereplő a legkülönfélébb szerepekben is mind külön színt visz az előadásba, és azért sem unalmasodik el ez az egy helyszínen bonyolódó, egy témáról szóló, könnyen levonható tanulsággal rendelkező történet, mert annyi az akció benne, és percenként váltják a színen egymást jobbnál jobb színészek, úgymint Debreczeny Csaba, Mihályfi Balázs , Barna Zsombor, és mellettük Fehér Balázs Benő, Janicsek Péter, Némedi Árpád, Dékány Barnabás több alakban is.
Minden felsorolt szereplőnek ad a darab jó pillanatokat, bár egyiküknek sem kihívás a szerep. Molnár odafigyelt rájuk, ahogy Norrison is mindenkit külön-külön számon tart, hiszen bármikor kellhetnek a terveihez.
Sokkal jobb, sőt nagyon jó helyzetben van a fiatalokat játszó Szatory Dávid és Lénárdt Laura. Szatory Dávid esélyt kap, hogy bemutassa az átváltozás folyamatát, és eléggé meg is győz minket. Lénárdt Laura esetén is látunk egy másik folyamatot, megalkuvásból, a látszat kedvéért hagyja, hogy szerelmét megfosszák eredeti egyéniségétől, éppen azoktól a jellemzőitől, amelyekért beleszeretett. Érzelmi zsarolást használ, de azt is látjuk, hogy a sikeres átalakulást – illetve az új pozícióval járó titkárnőt – látva kissé elbizonytalanodik, és már előre vetül számunkra, hogy bizony, most pontosan abba a helyzetbe került, mintha egy társadalmilag hozzá illő férfit választott volna.
Az egész előadást persze Alföldi Róbert miatt érdemes megnézni, és nem is igen kétséges, hogy a jegyet rá veszik meg a legtöbben, nem Molnárra. Tiszta helyzet ez, éppen úgy, ahogy a My fair lady, vagy azóta a III. Richárd esetén, a néző a pénzéért tényleg azt kapja, amit várt: Alföldit nézheti az előadás teljes ideje alatt. És ez jó.
Alföldi száz percben egy teljes emberi sorsot mutat, és ugyan nem tudjuk meg, hogy milyen körülmények között, mennyi lemondás árán verekedte fel magát a hierarchia csúcsára, de érezzük, hogy nem egy óra energiát tett ebbe bele. A családjára vonatkozó megjegyzésből az a benyomásunk, hogy ezt az egyhetes nyaralást is a legpraktikusabban, az általa elgondolt legcélszerűbb módon szeretné eltölteni. Nemcsak a munkatársait érzi egy gépezet részének, de már ő maga is azzá vált, időbe telik a leállás, az újraindulás és csak nyomokban venni észre, hogy mégis egy embert látunk, aki hasonlít egy precíziós műszerre, de mégis érző lény, meg lehet bántani. A nagy pörgés közepette ez a Norrison nem életművésznek tűnik, hanem egy olyan vérprofi üzletembernek, aki büszke magára, szereti a sikert, de közben magányos is és közel van a kiégéshez. A nagy ötlet nem azonnal jut eszébe, átmegy a kétségbeesés fázisain is, és a szokásosnál nagyobb kihívás felélénkíti. (Márkus nekem közel harminc év távlatából úgy maradt meg, mint aki kifejezetten imádta ezt a hajszát, Alföldin a nyűgét is érezni.) Jó, hogy nem egysíkú az alak, változik a hangulata, és nagyon sokszor a beszélgetőtárssal a stílusa is. Apránként sok minden kiderül. Az előadásban sok az irónia is, Norrison szereti ha csodálják, de úgy néz ki, hogy nem veszítette el reális önértékelését. Lehet szeretni azokat a pillanatokat is, amikor nevetünk rajta, és az ennél ritkább csendeket is, amikor kilép a pörgésből egy időre. (Mellékesen, ha valaki Alföldi munkásságát ismeri, akkor ez a non-stop pörgés, "munkamánia" tőle magától sem idegen, ebben a szerepben akár módja van saját magára is reflektálni...)
Jó alakjtás egy jó előadásban, és aki még nem látott korábban Molnár-darabot, az lehet, hogy kedvet kap még a szerzőre is általa – Pesten van Játék a kastélyban (Víg), Delila (Centrál), Az ördög (Karinthy), Szülőfalum, Pest (Rózsavölgyi) , és napokon belül itt lesz A hattyú is az Örkényben…
