Az Opera 48 órával ezelőtt évadot hirdetett, és márc. 26-29 között elkezdik a bérletek megújítását is. Mivel a honlapon minden információ elérhető, a program részletes bemutatása felesleges, viszont következik néhány reflexió, amely talán segíthet más „opera-rajongónak” is kimászni a gödörből, akit netán ez az évadprogram elsőre hasonlóképpen sokkhatásként ért.
Azt hiszem, hogy ebben az esetben is a nézőpontváltás segít, ahogy annyi más alkalommal is az életben - azt kell meglátni a fejleményekben, ami jó, nincs más megoldás.
Az előre tekintés előtt még muszáj kicsit vissza is nézni az elmúlt öt évre, sőt néhány kitérő is be fog csúszni - és most sincs szó semmiféle kinyilatkoztatásról, mindez EGY (=1) néző véleménye, benyomása a konkrét tényekről, nem muszáj egyetérteni vele.
VISSZAtekintés – szinte Ádámtól…
2013 februárjában kezdtem írni a blogot, "három perccel" azelőtt, hogy az Erkel újra megnyílt, és ezzel sok év szünet után hirtelen megnőtt az operai programok száma, és ez a fordulat számomra valamiféle kárpótlást jelentett az Alföldi-féle Nemzeti bezárásáért. A blogomat eredetileg éppen azért kezdtem, hogy ennek az utolsó félévnek állítsak emléket, és mi lett belőle: bevonzott a megnövekedett operai kínálat hatására, több mint 300 előadásról írtam ebben az 5 évben. Hozzászoktam, hogy állandóan operát nézek, és most nyilván nem egyszerű feldolgozni, hogy ez a kínálat most éppen drasztikusan visszaesett - a korábbi normális szintre.
Időközben megszünt a Budapesti Kamara is, és az is fáj még, de eközben a figyelmemet és az operát ÉS prózát egyaránt néző ismerőseim figyelmét már elterelte az Opera megnövekedett kínálata, hiszen eközben Ókovács Szilveszter „teljes repertoárcserét” hirdetett, és őrült tempóban be is indult a végrehajtás, évadonként 30+ bemutatóval.
Aki nem tudatosította még magában, hogy a néző mennyire függ a kultúrpolitikától, attól, hogy milyen alkotók milyen mozgásteret kapnak, az sem maradt ki a hatás alól – a nagyobb operai kínálat és az a tény, hogy egyéb színházak átalakulása (Új Színházból Újszínház, hogy mást ne mondjak) is végbement közben, nem csak engem vett rá arra, hogy a nézői szokásaimon változtassak.
Mivel nekem van egy 1985 óta vezetett nyilvántartásom, amely eddig több mint 3300 megnézett színházi estét dokumentál, talán másnál jobban látom, hogy ez a megnövelt bemutatószám miként változtatta meg a megnézett előadások arányát, és az előző két évadban már 50% felé ment az opera aránya (az évi 240-250 előadáson belül), amelyről persze már abban az időben sejtettem, hogy kivételes időszak volt, és nem maradhat ez így tartósan.
Mert 30+ bemutató két helyszínre irgalmatlanul sok, és bejegyzéseimben nem egyszer emlegettem, hogy az előadásokon rendszerint meglátszott, hogy nem jutott rájuk elég próbaidő. Nagyon sok bemutató azt bizonyította, hogy supermanek tömege áll Ókovács Szilveszter rendelkezésére az Operaházban. (Egy hónap hol van ahhoz a háromhoz képest, amennyit az Operettszínház szán egy produkció előállítására? – persze, ott jelentősen kisebb a repertoár, nem 4-6 előadásra készül egy produkció, más az alapszemlélet.)
Az Operaház építése ebben az évadban elkezdődött, az Eiffel csarnok átalakítása szintén, és csak egy játszóhely maradt erre az évadra is már. Még tavaly júniusban úgy tűnt, hogy 2019 januárjáig tart mindössze ez az állapot, és másfél év alatt a turnékkal (japán, Kárpát-Haza Opera Túra) átvészelhető viszonylag fájdalommentesen. Másfél szűk esztendőre készültek a naiv és optimista nézők. (Nagyon akartunk hinni abban, hogy így lehetne…- miközben a berlini operaház, vagy a stuttgarti, ha információim nem tévesek 6-7 éven keresztül voltak bezárva felújítás miatt…Hátha mégis nálunk lehetne ez másfél, és visszakapjuk a jó akusztikát, amelyről én csak hallottam, mert csak a már felújított Operaházban jártam, először 1985-ben.)
Idén, ebben az átmenetinek szánt évadban már leállt a nagyütemű repertoár-bővítés, de azért még mindig jutott havi egy bemutató biztosan, és ezek az események nem sikerültek olyan rosszul, sőt volt egy, amelyik igazán tökéletes lett mindkét szereposztásban – Olasz nő Algírban – és erre még hónapok után sem rossz visszagondolni.
ELŐRE nézés – jövő évadról már:
A következő évad is átmeneti lesz, amitől féltünk, bekövetkezett, nem nyit ki az Opera januárban, így sok produkció el kell, hogy maradjon (pl. Mester és Margarita – jövő januárra ütemezték volna be az Erkelbe), és még kevesebb bemutató lesz, és azok egyrésze az Eiffelben, illetve az Operaházban várható, amelyekről ennyi késleltetés után még mindig nem könnyű elhinni, hogy jövő januárban, illetve májusban valóban meg fognak nyílni.
Aki figyelt, az persze előre tudhatta, hogy tényleg vége a bemutató-dömpingnek, csak persze nehéz volt ezt elhinni. (Most mondhatja a Főigazgató, hogy „tetszettek volna örülni neki, amikor havi 2-3-at is kínáltunk, ugye-ugye nem volt az olyan rossz…”)
És persze aki távlatosan gondolkodik, azt a csökkentésnek az a lényeges következménye is zavarhatja, hogy a kevesebb előadáshoz kevesebb művész kell, és aki itthon nem kap elég lehetőséget, az akár megélhetési, akár művészi okokból is rákényszerül arra, hogy külföldi felkéréseket keressen és fogadjon el, és amennyiben túl jól beválik ez az irány, előbb-utóbb szükségszerűen elveszítjük ezeket a már megszeretett embereket, mert nem versenyképesek a magyar fizetések azzal, amit pl. egy német operaház tud kínálni a fellépőknek…
De ez van, bele kell nyugodni, hogy kisebb a választék, viszont az Operaház újabb turnékkal további határontúli magyar, illetve vidéki városok közönségét is el fogja érni előadásaival (pl. Szerelmi bájital, Tosca -turné lesz), sőt jövő ősszel 2 hetet még New Yorkban is lesz hatféle előadásunk.
Az Erkelben a Billy Elliot kedvelői jól fogják magukat érezni szeptemberben, majd lesznek balett-előadások is, de az operai szezon csak decembertől indul be, mégpedig a szokásos Bohémélet-Denevér-Diótörő hármas mellett A varázsfuvola dominálja a műsort. Akiknek eddig nem tetszett, hogy a Főigazgató extravagáns operákat tűz ki, sokszor koncertszerűen, 160 nézőnek, most lenyugodhatnak, mert ennél nézőbarátabb húzás nem is lehet egy Operaház részéről, mint épp ezeknek a daraboknak az előszedése.
Nekem ez kevésbé jó hír, viszont tavaly egy nagyon jó szereposztás meggyőzött arról, hogy nem is olyan rossz a Bohémélet, amelyet 32 év után végre először megszerettem, de még így sem vagyok biztos benne, hogy épp ezzel akarom magam túladagolni fél év operai szünet után, bár egyet biztosan megnézek a sorozatból jövőre is azért. (Egyet rendszerint akkor is néztem, amikor viszolyogtam a darabtól - a rend kedvéért ennyit hozzátennék.) (Júniusban kétszer a 2.0-ás verzió is nézhető lesz, ha valaki azt szereti jobban, vagy egyszerűen nem tud betelni a darabbal, akkor azt is bevállalhatja..)
Lesz továbbá még – a Puccini-év első jeleként – egy „A Nyugat lánya”- premier is, amelyet egyszer – 1966-ban – mutattak be az Operaházban mindössze, és kétszer Szegeden, tehát ez igazi eseménynek számít.
Januárra tervezik a már talán kétszer is elmaradt „A kairói ludat”, Mozart sose játszott művét, de ezt kitartóan az Eiffel csarnokba. Bérleteket nem adnak ki az épülő helyszínekre – ez is mutatja, hogy jobb, ha mérsékelten éljük bele magunkat a reménykedésbe. (Később lesz még itt néhány bemutató, amelyeket a műsorban meg lehet találni, de ez az első „eiffeles”. Június elején nagy számnak ígérkezik a Poppea megkoronázása Székely Kriszta rendezésében, nagyon remélem, hogy ez semmiképp nem marad el.)
A február tűnik nekem először igazán jónak: újra lesz az Olasz nő, a tavalyi szereplőkkel, viszont nem szerencsés, hogy hét nap alatt lenyomják a hatot két szereposztásban, kicsit sincs széthúzva a kínálat, még annyira sem, mint pl. a Bohéméletnél, vagy más esetekben, amikor 2-3 héten belül arányosan oszlanak meg az előadások. Nyilván praktikus oka van, a díszlet beszerelése vagy a művészek egyeztetése is lehet ez. Kár, hogy nem gondol senki arra, vagy ha igen, nem tartják elég fontosnak azokat a nézőket, akik egy előadást sokszor is megnéznének, amennyiben nem egymást követő napokon lennének kitűzve. Én például ha három hét alatt lenne ez a hat Olasz nő, akkor mindet nézném, mert annyira jó lett. Aki még nem látta, annak ha valamit, ezt feltétlenül ajánlom, legalább egyszer. (A Wagner előadásokra különösen igaz, hogy jelentős a törzsnézők aránya, de jövőre nem lesz Wagner, ahogy most a Ring-évadban sem volt Ring-előadás a műsoron…- de jövőre a Müpa kétszer is lejátssza a teljes ciklust, pont emiatt nem kell aggódni.)
Az Olasz nő mellett lesz egy új bemutató is az Erkelben még februárban, a Gioconda – azon kevés darabok egyike, amely hat olyan főszerepet tartalmaz, amelyek eltérő hangfajú énekest igényelnek.Korábban csak egyszer, 1991-ben mutatta be az Operaház. Ez is újdonság, nagy lehetőség, és lehet várni.
2019-ben visszajön a repertoárra néhány előadás, amely nem a rendezés, hanem a szereposztás miatt lehetett igazán vonzó sokaknak, és újra lehet A hugenottákat, a Lammermoori Lúciát, Cosí fan tuttét, Carment, sőt Tündérkirálynőt nézni, vagy Álarcosbált, amelyet csak most fognak 3 hét múlva bemutatni, de már el van adva, annyira nagy iránta az érdeklődés.
Az Operaház Manon Lescaut-bemutatóval nyitna májusban ezúttal – és csak reméljük, hogy így is lesz.
ENNYI ami nekem így igazán lényegesnek tűnik, de mindenkit arra biztatok, hogy alaposan nézze végig napról napra a kínálatot, hátha lázba jön például néhány sosem játszott Puccini darab előadásától, amelyek a kínálat részét képezik szintén, de nem sorolgatom fel.
Aki szereti a szerzőt, és amúgy sem jár csak maximum havonta egyszer operát nézni– és ez a mezei operanézők nagy többségére igaz – valószínűleg elégedett lesz ezzel a kínálattal, és pláne az lesz, ha a most kihirdetett terv teljes egészében megvalósul, és az építkezések befejeződnek.
Akinek meg kevés, azok gondoljanak arra, hogy most más nem történt, a világrend helyreállt, az opera lehet, hogy mégsem mindennapi kenyerünknek, hanem az év néhány kitüntetett eseményének van szánva, és így kell mindenáron örülni annak, aminek csak lehet.
