Teltház és rengeteg taps fogadta a győriek ma esti előadását a Tháliában, akik nem is olyan régen – június közepén – a Városmajorban is felléptek. Arra az előadásra jó előre vettem jegyet, de a sors a Wagner-napok formájában közbeszólt, és így csak most tudtam megnézni. Erről a tegnapi előadásról következik egy nyomhagyó bejegyzés.
Csankó Zoltán és Kiss Tünde - Sárika akcióban
Számomra igazi öröm és boldogság, hogy megkezdődött végre az évad. A tegnap elkezdődött Thália Vidéki Színházak Fesztiválja előtt bónuszként szombaton volt módom már előre visszaszokni, sőt Czeizel Gábor rendezésére a fiam is elkísért.
Aki ismeri a darab témáját – az erdélyi melegek helyzetéről szól -, az akár meg is akadhat, hogy egy alig 11 éves kisfiúnak mi keresnivalója volt ezen.
A címben szereplő kérdés nagyjából így hangzott el az előadásban, és azt hiszem, hogy valóban ez is a színházművészet egyik nagy feladata, szembesíteni minket azzal, hogy miben élünk.
Persze ez a szembesítés nem mindig esik jól, néha maga az előadás nézése sem igazán kellemes, "csak" – ideális esetben – a távozás után mondjuk mégis azt, hogy na jó, ezt tényleg meg kellett nézni.
Így voltam ezzel a mai 3,5 órás Learrel,a debreceni színház vendégjátékával, amelyről valóban rövid nyomhagyó bejegyzés következik.
Ráckevei Anna és lovagjai (a szinhaz.org képe)
Évek óta két hónappal dolgozik előre a legtöbb pesti színház, most már a novembert készítik elő, nyilván semmi újat nem fogok tudni mondani a profi törzsnézőknek az általam megnézendőnek tartott szeptemberi előadások felsorolásával. De ettől még belevágok az áttekintésbe.
Mindenkinek köszönöm, akik a nyáron a blogomat is használva tájékozódtak, érdekes érzés volt nem írni és közben látni, hogy ettől még a régi posztokat valakik – 2-300-an minden nap – nézegetik. 2013 óta írom a blogot, és ilyen sokan "uborkaszezonban" még sosem olvasták.
Ezt sikerült írnom az utóbbi három hétben...
A hónapra saját magamnak 27 előadást jelöltem be, kisakkoztam, hogy a legkisebb veszteséggel, hogy hidalhatóak át az ütközések. Persze mindre nem fogok tudni eljutni, de az elméleti lehetőség ettől még fennáll.
Minden válság és megszorító intézkedés ellenére még mindig óriási a pesti színházi választék, már az évad első hónapjában is a bőség zavarával küzdünk – ezt a végkövetkeztetést vontam le most is a műsor tanulmányozása után.
Úgy alakult, hogy pont a nyári szünet közepén - hosszú évek után először - két szabadtéri operaelőadást is megnézhettem. Ez a bejegyzés a második kalandról szól már.
A Margitsziget (Parasztbecsület/Bajazzók) után három nappal egy egészen másféle szabadtéri előadást láthattunk az Óbudai Társaskör kertjében. Intimitás nagy tér helyett, egy zongora nagy zenekar helyett…- és még hosszan sorolhatnám, hogy mi nincs és mi van - az opera műfaja volt a közös jellemző.
Az Operaház kivitte a szabadba saját korábbi produkcióját, ezúttal külföldi vendégtenorokkal. Az uruguayi és az argentin, nálunk eddig nem túlságosan ismert főszereplők jelenléte valószínűleg nem nyomta meg a jegyeladást, ahhoz további igazi „húzónevekre” lett volna szükség, amilyen például a produkció már régen bevált Santuzzája, Komlósi Ildikó. Így a mezei nézők nagyobb hányada valószínűleg mégis elsősorban a szabadtéri operanézés élménye, a konkrét darabok vagy/és a magyar énekesek újranézésének lehetősége miatt ment a szigetre. Az időjárás tökéletes volt, sehol egy felhő – nem volt vészhelyzet. (32 évvel korábban, augusztus 2-án láthattam itt egy „heppiendes” Aidát, mivel a sírjelenet a viharos eső miatt elmaradt…- ez azóta is eszembe szokott jutni, amikor ide beülök.)
Bajazzók - ha komédiának nézhetnénk (Kelemen Zoltán, Pasztricsák Polina és Marcelo Álvarez)
A fiammal mentünk, akinek egészen új volt mindkét történet, de az énekesek egyrésze már nem...
Még emlékszem, hogy milyen izgatottan vártam 2014 nyarán a következő évadot. A Don Carlosra készültem még a vietnami kémiai olimpia közben is, majd 2017-ben hasonló élethelyzetben a Figaro 2.0 operakaland-sorozatra (mind a 34 énekesről egy-egy ajánlóval). Tavaly ilyenkor az észt turné kapcsán ugyan írtam egy újabb nyomhagyó bejegyzést a Figaróról, de a decemberre csúszó pesti évadkezdés és a Puccini köré szerveződő műsorterv sehogy nem tudott fellelkesíteni, bár végül A Nyugat lánya ennek ellenére is mély hatást gyakorolt rám.
A tavaszi évadhirdetés ismét izgalmasabb műsort sejtetett, már szinte kezdtem látni az alagút végét az Eiffel megnyitása után (írtam ajánlót a próbaüzem négy előadásáról is), de a júniusi műsorcsökkentés ismét a helyzet romlását mutatta. Töröltek az Eiffelben több bemutatót, kb. 80 előadást, és szeptember helyett február az újranyitás legfrissebb határideje. Legalább Gyöngyösi Levente Mester és Margaritája nem marad el, csak késik, ismét szerepel a honlapon.
Ez a sok csúszás és változás bizonytalansággal tölthet el minket nézőket is, nemcsak azokat a művészeket, akik fellépési lehetőségeket vesztettek. Várjuk, ne várjuk a kitűzött eseményeket? A legjobb lenne hagyni az egészet, régizenét hallgatni, és készülni a BFZ és az Orfeo zenekar szeptemberi koncertjeire, amelyek esetén nem merül fel a kétség, hogy meg lesznek-e tartva.
A folyamatos bizonytalanság gyilkos dolog, elveszi tőlünk az örömteli várakozás lehetőségét, amely hozzátartozik a színházi évadhoz.
Az Operaházzal kapcsolatban a hét elején megjelent egy írás, amelyből egyértelmű, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen kissé (?) már kedveszegett néző, aki műsorszünet idején mégis az operai helyzetre gondol.
Zéta, azaz Z. Tóth Antal zenekritikus vitaindító szándékú cikket írt a MÁO helyzetéről, nem kevés aggodalommal, „Akiért a harang szól” címmel. Erre reagál ez az írás,
Szeretem a sorozatokat, már tavaly is nagyon jó élmény volt, hogy a BFZ Barokk Együttesét végig tudtam egy turnén kísérni, és ugyanazt a programot három különböző faluban hallgathattam meg. Most ez hasonló kicsiben, mert a távolságok, a résztvevők létszáma is kevesebb, de az közös, hogy megint egy évek óta létező hagyományba kóstolhattam bele.
Martos Attila, Selmeczi Gábor, Fekete Zoltán és Kostyál Péter
Az idei évadról már a megkezdése előtt eldőlt, hogy kevesebb előadást fogok tudni majd megnézni, mint a korábbiakban, és ez így is lett, 237-ig jutottam annak ellenére, hogy voltak olyan időszakok, amikor havi 27 előadással is „belehúztam”, és próbáltam minél több helyszínen ott lenni. Ez összesen 15-tel kevesebb a tavalyinál.
Még szerencse, hogy nem hiszem magam igazán tájékozottnak, mert akkor még jobban meglepődtem volna, amikor tavaly a Hatszín Teátrumban bemutatott Rómeó és Júlia kapcsán felmerült az előadás nyári előzménye és a Kaszásdűlői Kulturális Központ, mint helyszín.
A múlt pénteki aquincumi Romulus után most másodszor is Óbudán kötöttünk ki a fiammal, ezúttal a Tévedések vígjátékának főpróbáján. Egy bemutatót terveztek mindössze, nem sorozatot (pedig van olyan jó az előadás, hogy megtelhetne a nézőtér sokszor is!), és csak remélni lehet, hogy lesz további utóélete. Már a főpróbán „nagyon egyben volt”, jó állapotú, hálás szerepeket játszó boldog színészeket nézhettünk 90 percen át.
Miután ma megvolt a premier is, kiteszem a benyomásaimat: