Elkezdődött a Wagner-napok ismét, elindult a gyűrű az első körútra. Idén két ciklus lesz, és a jövő évi egyre is már árulják a bérleteket. Mostanára szokás szerint a legdrágább és a legolcsóbb kategória lényegében elfogyott, már több, mint a fele hely betelt. A jelenlegi sorozat megmaradt három előadására pedig a pénztárban összesen nincs már 15 szabad hely. (A diákok ne adják fel semmiképp, 500-ért van állójegy, a bejutás számukra garantált.)
Íme, néhány gondolat A Rajna kincse után, megpróbálom napról napra rögzíteni a benyomásaimat.
Nincs új rendezés, ahogy korábban tervezték, a meglévő felújítása történt meg, „polírozás”.
Miben érvényesül mindez?
Elsősorban a kivetítésen változtattak, de az alapvető jellegzetességei ennek is megmaradtak, bár már nem jelenik meg a Rajna végén maga a Müpa – talán azért sem, mert már nem vadiúj, mint a keletkezés idején volt. Az előadáshoz való viszonyunkat ezek a módosítások nemigen változtatják meg, így másokra hagyom ennek a dokumentálását.
A jelmezekben is van némi újítás: a sellőkön „egyenruhaként” hat a három azonos szabású fekete estélyi, bár a további szólistáknál maradt a frakk + saját estélyi ruha kombináció. Ez a látvány nyilvánvalóan elidegenítő hatású, a felső tízezer részeinek mutatja a törpéket és a sellőket, óriásokat is – akik a világ sorsába beavatkoznak – mindenki ebbe a kategóriába esik, csak Loge – Christian Franz - fekete ingje mutat erős különállást. Az énekest a kezdetektől nézve feltételezem, hogy ez miatta van így, aki eddig minden Ring-ciklusban fellépett (jövőre erősen fog hiányozni!), DE ettől még a látvány összessége hat, és koncepció lesz belőle.
Új még a koreográfia is, de az sem jelent a régi nézők számára gyökeres változtatást, bár jelenleg három eltérő korú szereplő testesíti meg Logét, nem egy, ahogy eddig, és köztük van egy kicsi gyerek is, aki aranyos. Történt még néhány kisebb rendezői átalakítás is, elsősorban a fentiekhez kötve, de a mű jelentését továbbra is az énekesek határozzák meg elsődlegesen, ők vannak a középpontban. A félig-szcenírozott változat lényege, hogy jól elénekelhető legyen a darab. AZ.
Ez viszont persze azzal jár, hogy a szereposztás most is a leglényegesebb tényező, ez hordozza az üzenetet, és az énekesek – ha tetszik, ha nem – nemcsak a hangjukkal, de a kinézetükkel és alkatukkal is hatnak.
Loge, a legokosabb szereplő, jelképezheti a félreszorított értelmiségit, aki bőven hibás abban, hogy ez a világrend jött létre, ami, bár nem övé a hatalom. Ha épp nincs rá szükség, nem hívják magukkal az istenek, és csak egyes fordulópontokon kerül elő a későbbiekben is. Az istenek alakították ki a világrendet, Wotan „szúrta el a dolgokat”, amikor a rokonát, Freiát odaígérte egy "presztizs-projekt" megvalósításáért, a várért, innen indultak meg a lejtőn. Wotan az, akinek a szeretetnél a dicsőség fontosabb, nem ő dolgozik, csak utólag magyaráz valamit fáradtságos munkáról…Fejétől bűzlik a hal. Loge sem tisztességes, és Christian Franz játékossága érezteti velünk ezt a csalót most is, de benne van valami gyermeki is legalább. (Talán emiatt tudtam kedvelni Siegfriedként is mindig.) Azonosulhatunk vele, szerethető így is. Ez a Wotan viszont nem az, és bár nagyon igyekeztem, nem sikerült benne semmi vonzót felfedezni. Ez egy passzívan figyelő és a másokat kihasználó Wotan, egy igazi nárcisztikus fazon, aki most is, később is mindenkit tárgyként használ, és még akit szeret, azt sem igazán mélyen, pláne nem úgy, ahogy az illetőnek jó lenne. Igen, ilyen Wotan, de az én olvasatomban ez az első „fiatal Wotan” inkább fantaszta, több ifjúi lendület lenne benne, több vágy, több ambíció és kevesebb számítás. Johan Reuter szerepformálása inkább passzol a Walkürhöz, már nem tűnik annyira naivan felelőtlennek. Egy számító cégvezető jut eszembe róla, nem egy ifjú isten.
Persze, nyilván ilyet akar a rendező, és Fischer Ádám is azért választotta őt, és választja a jövő évi projekthez is, mert egy kiábrándítóbb megközelítést szeretne, el akarja kerülni azt a helyzetet, hogy netán mi is elolvadjunk Wotan közelségétől, nemcsak a felesége, aki láthatóan így is szereti.
Nem, nem akarja most az alkotói gárda, hogy elandalodjunk, a Fasoltot játszó „szerelmes óriás” sem tűnik izgalmasnak Per Bach Nissen által. Szeretem ezt a karaktert, de messze kevésbé hat színészileg mint korábban Gábor Géza ebben a szerepben, éppen öt éve. (Jövőre Bretz Gábor lesz majd megint.)
Valóban vannak ellenérzéseim egyes énekesek szerepformálásával kapcsolatban, ebben az előadásban nekem ez a két gyengébb láncszem tűnt fel, de Fischer Ádám néhány másik esetben - számomra is - ideális megoldást talált még évekkel ezelőtt, és hozzájuk ragaszkodik is. Szerencsére. (Neki is lehet hibázási lehetősége, ha egyszer az istenek sem tökéletesek. Most vagy 16 órán át fogom nézni közelről, elfogadom a döntéseit, mit is tehetek...)
Loge - háttérben az óriások is..
Ahogy Christian Franz minden évben Loge volt, ugyanígy az idősebb óriás szerepére is jött Walter Fink, aki a másik személyes kedvencem a szereposztásban, és csak azt sajnálom, hogy miért nem kapta meg továbbra is Hundingot. Őrült erős kisugárzású énekes, élmény hallgatni és nézni is. Igazi mélybasszus, sokkal több szerepet kaphatott volna ez a hang, hiányozni fog ma. Ugyancsak tökéletes, és másodperc alapon játszó énekes Gerhard Siegel, aki Mimeként folyton mozgásban van, míg Walter Fink rezzenetlenségével fejez ki mindent. De ez a különbség a karakterhez is köthető, nagyon szerencsés. Nem zavarja meg a frakk, pont úgy a földre veti magát, mintha melegítőben játszaná a szerepet.
A tökéletes választások közé tartozik még Schöck Atala is, aki Wotan feleségét nagyon árnyaltan játssza, és akkor is végig reagál, amikor nem énekel, csak a székén ül. Nagyon boldog voltam, hogy közelről jól megfigyelhettem, és egyértelműen az ő oldalára kellett állnom, mert annyival érdekesebb, mint a főisten. Látszik, hogy élő kapcsolatot tudott létesíteni a Freiát játszó Horti Lillával. Mindketten élvezettel gondolnak a kincs megszerzésének lehetőségére, maguk előtt látják az ékszereket is, amelyek majd fel fogják ékesíteni őket. Igazán vonzó mindkét „magyar isten”, Froh és Donner, azaz Brickner Szabolcs és Haja Zsolt. Utóbbinak egy hatásos szóló is jut az előadás végén, így talán két-három percig tényleg átérezzük, hogy ez a Walhalla valóban nagyszerű hely, és érdemes volt érte mindent felforgatni. A negyedik estén megjelenő Lauri Vasarig velük kell a női nézőknek beérnie, ha „férfiszépségeket” akarnak látni.
Johan Reuter - Gerhard Siegel - Christian Franz - "Mime panaszkodik"
Az előadás egyik táncosa, Újvári Milán készített 4 éve egy előadást, amelynek a címe „Elhanyagolt férfiszépségek” volt, innen jutott eszembe maga a szó, de az erősen feltűnő a négy este szereposztásából, hogy az alkotók elsősorban a férfinézőknek kedveznek: a lehető leggyönyörűbbek a sellők, akiknek a vonzereje sminkkel és a ruhával is erősen kiemelődik. De nemcsak ők. Az említett Horti Lilla, Schöck Atala, illetve a sellőket énekelő Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia és Wierdl Eszter, illetve az Erdát – sajnos üveg mögött – megszólaltató Gál Erika mellett a „férfimezőny” külső megjelenése sokkal szerényebb, mintha a szereposztás összeállítója feltételezné, hogy a nők szépsége többet számít, mint a férfiaké – talán túlzás nélkül mondható, hogy ugyanaz a hímsovinizmus, a nőket tárgynak tekintő felfogás érvényesül, mint magában a műben. (Nem cincálom szét a történetet, de tele van nemi erőszakkal, vagy annak a fenyegetésével, és a nők végig másodlagosak, a férfiak kiszolgálói.)
Az alkotók persze lehet, hogy arra számítanak, hogy a férfiak fizetik ki úgyis a 6-23 ezer forintos helyárakat a partnerüknek is, de azért jelezném, hogy minden nézőtéren most már több nő van, és mennek önállóan is színházba. Ahogy a férfiak szívesebben néznek szép és fiatal nőket, így van ez fordítva is. Erre a Rajnára ráfért volna egy ifjabb, vonzó Wotan, ha egyszer nem sikerült mindhárom estére megnyerni Tomasz Koniecznyt, aki a szerep ideális megtestesítőjeként már nálunk is bizonyított. (Sajnos neki csak a Siegfried jut idén, de abban várom.)
Bár Wotan nem lett különösebben izgalmas, Alberich szerepében viszont megint szuper-tökéletes alakítást nyújtott Kálmán Péter, akinek utoljára kellett volna kijönnie a tapsrendben, mert ez az ő estéje megint. Itt a példa, ki mertek próbálni egy magyar énekest a szerepre, aki sehol nem volt Alberich korábban, és azóta folyamatosan az övé marad a karakter, immár harmadik éve, mert ilyen intenzitással más nem szokta ezt játszani. Kicsit más lett volna a helyzet, ha nem kap frakkot, mert így ő is az elit részeként jelenik meg az előadásban, annak ellenére, hogy Wotan ellenzéke. Kálmán Péter korábban szintén fekete ingben játszott, amelyikben könnyebb volt az intenzív mozgása, és szintén az az alkat, aki ezerszer szívesebben tett volna ugyanígy továbbra is (interjúban is nyilatkozott erről, hogy utálja a frakkot, így ez akár tényként is kezelhető), de ez a nehezítés sem tudta visszafogni. Nem meglepő, hogy ő kapta a szólisták között a legerősebb bravózást, hiszen a szenvedélyes színpadi jelenlét mindig hat a nézőre, bár a törpe nem válik szimpatikussá, de nagyon élővé igen.
Wagner realista, a főszereplői mind esendő emberek/istenek/törpék/óriások, tele vannak hibákkal, követnek el bűnöket, de jó esetben van bennük valami vonzó is, és fel tudják kelteni az érdeklődésünket. Necces, de Alberichnek inkább tudtam drukkolni, mint Wotannak, de továbbra is Logéval éreztem együtt, ahogy 26 Rajna kincse előadással korábban is. Ez változatlan.
Kálmán Péter és a sellők: Kálnay Zsófia, Fodor Gabriella és Wierdl Eszter
ÖSSZESSÉGÉBEN
lehet a rendezésben egyes változtatásokat szeretni vagy sem, a régi nézők figyelmét feltétlenül élénkíti egy ideig a kis különbségek felfedezése, de a lényeg továbbra is az énekeseken múlik.
Még emlékszem persze, hogy a legelső Rajna előadásnál mennyire fel voltam zaklatva, és mennyi mindent utáltam az egész rendezésben, és még egy szerencsétlen biztonsági őrnek is felsoroltam a legfőbb bajaimat ezzel a színre állítással. De mégis visszamentem mindegyikre, megszoktam, alkalmazkodtam – az énekesek miatt is. Azóta már csak az zavar igazán, ha azt érzem, hogy nem mindenki van a helyén, vagy nem érzem közöttük a kapcsolatot.
Felfogtam az évek folyamán, hogy Fischer Ádám hozzáállása a változatosságot kedvelő nyughatatlan Wotanéhoz hasonló, a győztes csapaton is változtat, mindig más és más összetételű szereposztást mutat fel, bár sok a visszatérő vendég, akik egyébként is rutinos énekesek, így mégsem egészen kiszámíthatatlan a helyzet. Bízik abban, hogy ez az új csapat is hatni fog ránk, és persze alapnak ott van a zenekar meg ő maga. Vész esetén, ha nem minden szólista váltaná be a reményeit, még mindig örülhetünk legalább nekik. És ebben a tegnapi Rajnában az emeletre elhelyezett összesen hat hárfás elképesztően csodás hatást tett, az valami egészen mennyei volt, amikor ők megszólaltak…
PS.Személyes megjegyzések - A hely és a társaság
Az előadásokat – egy különösen nagyvonalú Wagner-rajongó ismerősömnek köszönhetően – bérlettel, az első sor közepéről láthattam. Hát igen. �
Még mindig meghat ez az ajándék, és hálás vagyok nagyon a lehetőségért, egészen más élmény innen a zenekari árokba bámulni, nézni Fischer Ádámot, aki sokat mosolyog vezénylés közben, reagál egy-egy hangszeres jól sikerült belépésére, illetve szeretem nézni a zenekari művészeket is játék közben. Az MR Szimfonikusokat nem egy alkalommal láttam már játszani, 2007 óta alig hagytam ki előadást a Wagner-napokon, és egy-egy alkalommal kikötöttem korábban is itt az első sorban…Most viszont mind a négyszer ugyanezen a helyen leszek, bal oldalon a 12. széken, és a szünetekben végig jó társaságban, ahogy öt éve mindig, de most már összesen heten, köztük a két gyerekem.
Vilma elsős általános iskolás kora óta jön minden évben, most nemsokára le is érettségizik, János hozzá képest későn csatlakozik, már negyedikes. Számára a legfontosabb ez a sorozat, mert most dől el, hogy kell-e neki Wagner. Pomádékon, Figarókon, Hunyadikon, sőt A Nyugat lányán is túl van már, persze még így is öt évvel kezdi korábban, mint annak idején én. A korábbi operai élményeihez képest a prózai színház jobban érdekelte, most majd elválik a mai Walkür alapján, hogy Wagner kevésbé vagy jobban kell neki. Kíváncsian várom, hogy mire jut. Az én esetemben egy előadás már gyökeres változást nem hoz, biztosan nem szokunk már le a szerzőről. És akármi lesz ma, jövőre várom Irene Theorin visszatérését.
A mi társaságunkban az előadásról az összbenyomása eddig mindenkinek egyöntetűen jó, tegnap a gyerekek elmentek előadás után személyesen is gratulálni a művészeknek helyettem is, és mind várjuk a mai estét.
