Nem mindennapos esemény, hogy az Operaház vidéken tart premiert. Most mégis ez történt, mégpedig az egyik legnagyobb operajátszási hagyománnyal bíró városban, Szegeden. Hasonlóan ritka az, hogy én operaházi programban színpadra lépek (ezúttal premieren!), másodszor fordul elő. Az első, az éjszakai vetélkedő, oly erősen megmaradt, hogy ismét kiléptem a komfortzónámból és fel a nagyszínpadra a rendező közönséghez intézett felhívásának nem ellenállva.
Nem tudom, hogy mi volt rám leginkább hatással, a csábítás, hogy ismét egy Figaro-díszletben lehetett táncolni, vagy pedig az az előérzet, hogyha legalább mi ketten nem megyünk ki képviselve a szegedi publikumot, akkor a rendezés egyik alapötlete nem valósul meg. De az is lehet, hogy a magam meggyőzése azért sikerülhetett, mert erősebb volt bennem a kíváncsiság, hogyan hat az előadás hátulról, karnyújtásnyira a jelenetben nem éneklő szereplőktől. Azt hiszem, ezzel a húzással elértem a maximális közelséget a Figaróhoz, innen már csak távolodni lehet. Aki kipróbálná az élményt, reménykedjen abban, hogy hamarosan lesznek időpontok a további vidéki városokban tartandó gördülő Figarókra is és ott csatlakozhat majd. Most erről a premierről következik néhány benyomás.
A főpróbáról és a korábbi városmajori előadásokról írt oldalakból már ki lehet nagyjából hámozni az előadás alapkoncepcióját. A tegnapi premier még jobban megerősítette bennem azt a vágyat, hogy minden további előadást megnézzek. A vidéki helyszínnek és így a hosszú előadás (fél11-ig tartott) utáni éjszakai visszaérésnek vannak negatív mellékhatásai is, amelyeket még most is nyögök, de cserébe kaptam egy jól átgondolt, felépített, az énekesek közötti kapcsolatokat kidolgozó, kifejezetten jó szereposztással rendelkező MŰKÖDŐ zenés színházat. NEM SZABÁLYOS OPERAELŐADÁST, DE aki tájékozódott kicsit is, az megtudhatta, hogy mire számíthat - nem volt titkosítva, hogy ÁT LESZ HANGSZERELVE. Igen. Aki eleve nem tudta elfogadni ezt az alapállást, azt, hogy Mozart zenéjéhez hozzányúltak, az garantáltan rosszul érezhette magát. Nekem így is feltétlenül megérte, amit kaptam, bár ha száz százalékosan őszinte vagyok, valóban szívesebben vettem volna, ha ugyanez a rendezői koncepció úgy valósul meg, hogy mindössze egyetlen ária esetén nyúlnak bele a zenébe.
Mivel az előadás nem kizárólag Mozart zenéjére készült, hanem a színlapon valójában Köteles Gézát is koprodukciós partnerként, átdolgozóként kellene feltüntetni, nem csak "zenei vezetőként". Da Ponte biztosan nem reklamálna Hábetler András fordításával kapcsolatban, a közönség reakcióit figyelve a szövegpoénok hatottak most is rendesen. A hangszerelés szükségességén, illetőleg működhetne-e ez a rendezés ugyanígy eredeti zenével - lehet vitatkozni. De én ezen a kérdésen már túlléptem az első alkalom után, másnap visszaültem és azóta (26,5 hónapja) vártam kitartóan ezt a napot, amikor végre újjászületett.
Az előadás szinte teltházas volt. Fordított volt a helyzet, mint előző nap a Kékszakállú premieren, ahol a harmadik emelet volt tele, a földszinti székeken alig ültek. Most minden jó hely foglalt volt, hiszen 2000 Ft egy operáért kedvezőnek mondható. Ráadásul jó tere és kedvező akusztikája is van ennek a kifejezetten szép színháznak, valódi élmény ezen a nézőtéren előadást nézni.
Ugyan én mindig igyekszem a földszint legelső soraiba leülni, hogy minél közelebb legyek az énekesekhez és az apró rezdüléseiket is láthassam, de ezúttal nem variáltam és elfogadtam a számomra kijelölt helyet. Annál is inkább, mert de ja vu érzésem támadt, ahogy az I. emeleti bal 9-es páholyba beléptem - ez nagyjából hasonló látószöget kínált, mint júniusban a genti operaházi helyem, ahol a legutolsó két Figaro előadást néztem két magyar énekes miatt. Ráadásul a mellettem lévő páholyban most is külföldiek ültek, akik a szereposztás miatt jöttek el Pestről. Ezt megtudva, nekik előre összefoglaltam a rendezői koncepciót, illetve azt, mit fog Hábetler András az előadás előtt majdnem 25 percben elmondani.
Az előadás a szokásos "spontán" castinggal kezdődött. A nézők közül volt egy magánének szakon tanuló jelentkező, aki vállalkozott volna Susanna szerepére, ez színesítette a képet. Az előadás nem rövid, a rendező mondanivalója fontos, a casting kifejezné, hogy közülünk való hétköznapi emberek a darab szereplői, emiatt más megoldás nincs, bár valóban jobb lenne, ha sikerülne mondjuk 15 percben ugyanezt megvalósítani. De mindenképp muszáj lenne az előadást hatkor elkezdeni. Mindenki jobban járna. (A szegedi jegyszedőkkel beszélgetve kiderült számomra, hogy a Figaro náluk is mindig hatos kezdéssel megy, Pesten is - akár történhetett volna ez most is így.)
A casting itt Szegeden azért mégsem volt rossz húzás, mert a színház törzsnézőinek figyelmét felhívhatta arra a tényre is, ha netán nem tájékozódtak, hogy pontosan kiket néznek, hogy két szegedi származású énekes is fellépett. Megyesi Zoltán illetve a címszerepben Cser Krisztián, akit még soha nem hívtak semmilyen szerepre Szegedre. Az ő esetében tehát igazi tétmérkőzésről volt szó - Figaróként debütált szülővárosában. Hábetler András mindenkitől kérdezett valamit, így Cser Krisztián fizikusként mutatkozhatott be. (Pályája valóban fizikusként indult, ez az érdekesség soha semmilyen riportból nem maradhat ki.) Kár, hogy nem jutott eszébe Megyesi Zoltán matematikusságát is kiemelni, az még inkább poénként érvényesülhetett volna ezek után, sőt ha bedobja, hogy ő és Kovács István viszont orvos, sikerülhetett volna néhányakkal elhitetni, hogy most valóban egy sebtiben összeeszkábált amatőr előadást fognak kapni. (Ezt az első jelenet mindenképp érvénytelenítette volna, abból már kiderülhetett, hogy mégis profi énekesekkel dolgozik.) Kettőjükön kívül voltak további művészek is, akiknek a neve ismerősen csengett. Keszei Bori, Farkasréti Mária és Pataki Bence többször is énekelt Szegeden. A kicsit hosszabb tapsokból arra lehetett következtetni, hogy a közönség még nem felejtette el őket. Nemcsak az öt Szegedhez kötődő szólista, de a város operajátszó hagyományai különösen indokolták, hogy éppen itt legyen a bemutató. Az előadás fogadtatása azt is jelezte, hogy a közönség nagy részében meg is volt a szükséges nyitottság a modern megközelítésre. Nem volt tüntetésszerű menekülés a szünetben. (Másnap Alföldi elmegyógyintézetben játszódó Varázsfuvolája volt műsoron. A szegediek edzésben vannak és nyilván jobban szeretik Mozartot, hogy elutasítsák azért, mert áthangszerelték.)
A tegnapi előadáson a szereplők egységesen és nagy energiaszinten, a játékot élvezve teljesítettek a benyomásaim szerint kivétel nélkül. Ez a játékkedv feltétlenül érezhető, lejön a színpadról, hat a nézőre még akkor is, ha lennének fenntartásai egy-egy megoldással kapcsolatban. Az is rengeteget számított, hogy már most összeszokott csapat benyomását keltették. (Nem hiszem, hogy bárki meg tudta volna mondani, kik azok akik két éve is benne voltak az eredeti szereposztásban és kik azok, akik újonnan kerültek be. Túl sokan nem is lehettünk, akik a városmajori két előadást is látták.)
Az előadás egyértelműen a Grófné karakterére lett rendezve, Fodor Beatrix alakítása áll egyértelműen a központban. Ez a dominancia az előadásba most először bekerülő Cser Krisztián belépésével is megmaradt, de kisebb mértékűvé változott. (Palerdi András paszteles, kissé beletörődő Figarója után nagy váltás, hogy az előadásnak kiszínesedett egy másik szegmense is.) Fodor Beatrix áriája most is szűnni nem akaró tapsot arat, olyat, amilyet csak ritkán él át az ember operaelőadásokon. (Tavaly A bűvös vadászban hasonló sikerrel énekelt, neki van már tapasztalata, hogy milyen néhány percig várakozni, amíg a közönség lenyugszik.) Miután a Grófné váltása a legfontosabb, ez a második ária az, amikor a hangszerelés módosítása is egészen indokolt dramaturgiailag is, ő az aki a legtöbb figyelmünket kapja, neki drukkolunk, hogy szerezze vissza a férjét, ha már ennyire akarja. Stabil ez az alappillér, lenyűgözően énekel a művésznő, nehéz nem a hatása alá kerülni.
Fodor Beatrix nem a szokásos kifinomult Grófné (mellesleg mintha Rozina polgárlány lenne születését tekintve, nem arisztokrata - 3 év nem változtatott ezen, ha az eredeti darabhoz nyúlunk vissza, akkor nem isten ellen való földhöz ragadt jelenséget csinálni belőle), viszont élő ember. Valóságos asszony, amilyen több is előfordulhat a közönség soraiban. Lehetnek olyanok, akik a férjük hűtlenségét, vagy munkahelyi problémákat, egyéb stresszhelyzetet csokival kompenzálják, amely biztosan elérhető. A városmajori előadások után akárhányszor felbontottam egy tábla csokoládét, azonnal lelkiismeretfurdalásom lett és Fodor Beatrix mindig eszembe jutott, hónapokon át. Hat az előadás, elgondolkodtat.
Ez az első ária, a "csokievős" jelenete is jól működik és jól kapcsolódik hozzá Susanna érkezése, aki Keszei Bori megformálása által egy igazi, ügybuzgó személyi edzővé válik. Fontos ez, hogy nemcsak ki van mondva, hogy ez a munkaköre, de a darab több pontján is érvényesül az, hogy valóban azért van a házban, hogy a grófi családot edzésben tartsa. Keszei Boriról már a főpróba kapcsán leírtam, hogy a személyi edző-koncepciót remekül megvalósítja, hitelesen, maradék nélkül. Elhiteti azt is, hogy Figarót választja a Gróf helyett, csak kicsit flörtöl az apróddal, de nem tér le a saját maga által kijelölt pályáról. Kellően öntudatos és határozott. Jól érvényesült az is, ahogy eleinte ő irányítja a Grófnét, de miután az magára talált, képes váltani és követi az őrült tervet. A Gróf megtévesztésében hajlandó részt vállalni, bár azon a ponton az ő életét már nem érinti a megvalósulás sikeressége. Csak később, Figaro gyanakodása által válik mégis érintetté. Lehet, hogy a későbbiekben el fog menni a kedvük a hasonló trükköktől, játszmáktól, kiderül, hogy túlságosan is veszélyes.
A negyedik legfontosabb szereplő a Gróf. Ez esetben Gróf Richárd képviselő, a családjogi törvény szigorításának harcosa. Kovács István alakításával az első előadástól nagyon meg vagyok elégedve, változatlanul jó formában tartja magát mind fizikailag, mind hangilag és a szerep továbbra is remekül áll neki. A már említett genti Figaróban történetesen a Gróf volt a centrumban, a "Figaro házassága" szólhat elsősorban a Gróf problémájáról is. Kovács István ennyire nincs kitüntetett helyzetben, de mindaz, amit a darabban tesz, a koncepció szolgálatában áll. Eredetileg éppen ez a Gróf volt a kedvenc szereplőm, de legutóbb Fodor Beatrix, sőt Keszei Bori erős Susannája is nagyon megfogott. Most tartok ott, hogy a részletek helyett az egészet tudtam nézni, a jókedvű játékot élvezem a legjobban, amely az egész előadásból kisugárzik.
Ami továbbra is nagyszerű, hogy az összes többi szerep is jelentőssé tud válni azáltal, ahogy megvalósítják. (Ez ügyben Mozart is adott esélyeket, amivel nem minden rendező él, Hábetler András viszont túl sokat játszott a Figaróban ahhoz, hogy a ziccereket kihagyja.) Súlya lesz Barbarinának - a különösen csinos Bucsi Annamária játssza és énekli gyönyörűen a tű-áriát, aki nekem minden színpadra lépésével mégis az első találkozást szokta felidézni (a Kovalik-féle Figaróban volt Marcellina).
Az számomra mindig is világos volt, hogy az előadás igazi főszereplője a kertész, tehát érdemes volt megkettőzni. Várom, hogy hátha ír Köteles Géza egy áriát, sőt inkább duettet két kertészre- biztosan menne neki. Ha már ennyire átdolgozta, nekidurálhatná magát egy kvázi-Mozart duettnek. Már olyan mindegy. Hábetler András nagyvonalúan majdnem az összes szöveget átengedi Pataki Bencének, aki "jó arc" most is, magabiztos, de ezt a főpróbán is megállapítottam. - és a középszerepekben még annál is inkább Szvétek Lászlónak (Bartolo), Farkasréti Máriának (Marcellina), Megyesi Zoltánnak (Basilio) és Mester Viktóriának (Cherubino). Amit nagyon sajnálok, hogyha van 25 perc a castingra, akkor miért nem maradt meg a Don Curzio ária, amelyet Megyesi Zoltán zseniálisan, humorérzékét is megmutatva énekelhetne, illetve Farkasréti Máriának is legszívesebben visszakövetelném a kimaradt áriáját a második részből. Kellene nekik, Mozart azért írta, hogy minden énekes csilloghasson. Szvétek Lászlón látszik, hogy benne él a szerepben és a tánc közben nagyrészt őt figyeltem, ahogy rózsaszínű ruhában, kislány-coffokkal egészen átlényegül. Mester Vikiről a rendező maga juttatja az eszünkbe, hogy mikor látjuk megint Carmenként. Úgy látszik, hogy a freiburgiak lesznek a szerencsések megint, nem mi - valamikor a tél vége felé. (Alternatív-Cherubinként viszont meglátjuk Kun Ágnes Annát. Ez a szerep kettőzve van.)
A főpróbához képest mindössze egy személyi változás történt, ez viszont nem lényegtelen: a címszereplő a szó szoros értelmében kiCSERélődött. Cser Krisztián ugyan az eredetileg kiválasztott Figaro volt, de más feladatai miatt lekettőzték, és most egy vargabetűvel, nagyon kevés próbalehetőséggel ismét csak az övé a szerep. És eljátszhatta azonnal egy Kékszakállú-Mario kettős premier másnapján. (A másik két előadásról, sőt a dupla, sőt tripla címszereplésről külön-külön bejegyzések olvashatóak.)
Az, hogy most (megint) aránytalanul hosszan főleg róla fogok írni, nem (csak évek óta jól titkolt) személyes preferenciámat mutatja, hanem azért is történik, mert róla még nem, mindenki másról viszont már írtam korábban, van akiről háromszor is ebben a szerepében. Ilyenkor érzem, hogy milyen nehéz olyan alakításról írni sokadszor, amelyet többé-kevésbé rögzített egy színész és történetesen tetszik is. A hiányosságok kipellengérezése lenne a legegyszerűbb, sokan élvezkednek is közben, de ez itt egy ajánló blog. Amit nem szeretek, azt akkor is inkább elhallgatom, ha képes lennék a produkcióra én is egy szép nagy adag vitriolt ráönteni. Jelen esetben úgy látom, hogy egészen (nem nagyjából, hanem teljesen) rendben van a szereposztás - élvezni érdemes az összképet, nem szétcincálni. (Ezért is jó, hogy ez nem hivatalos kritika, mindössze színházi élménybeszámoló és krónikaféleség.)
De milyen is ez a Figaro? A rendezői koncepciót a korábbi három megtekintés alapján ismerve, elmondható, hogy Cser Krisztián Figarója az, amelyik eddig leginkább megközelítheti Hábetler András eredeti, a címszereplővel kapcsolatos elképzeléseit. Röviden összefoglalva: az énekes egy hatalmas ugrással képessé vált arra, hogy beilleszkedjen a már összeállt erős csapatba. Ezen az előadáson éppen azt éreztem, mint a főpróbán Keszei Bori (Susanna) esetén - ő hasonlóképpen képes volt az előadásba zökkenőmentesen belesimulni.
Miután az egész előadás folyamatosan egyensúlyoz a komoly és a humoros részek között, szinte tűzijátékra emlékeztetően szórja a vizuális és szövegpoénokat helyenként talán túl erős, vagy legalábbis a konzervatív operalátogató közönség által könnyen kifogásolható megoldásokat használva, ehhez a rendezői látásmódhoz megfelelően illeszkedik az énekes játékával. Mer komédiázni, egészen más Figaro, mint amilyen az Operaház Galgóczy Judit által rendezett előadásában. (Az lesz majd az újabb kihívás, amikor február-március folyamán esetleg közeli napokon kell a kétféle verziót párhuzamosan játszania.) Ez a hozzáállása, jelenlétének intenzitása már az előadás elején a rántottasütő cavatina közben is világos lesz, érezni lehet a belőle áradó energiákat - a hagyma vágása közben átüt, hogy a gróf elleni bosszú jár eszében. Ez a kezdeti dinamizmusa egészen végig megmarad, nem fogy ki belőle a szusz. (Fekvőtámaszok közben énekelni szintén nem tűnik egyszerű feladatnak.) Játéka igazán lendületessé, sőt szinte gátlástalanná a negyedik felvonás jelmezbáli jelenetében lesz. A jelmeztervező (Juhász Katalin) nagyon kegyes volt minden női szereplőhöz, jól állt mindenkinek a férfi ruha, amit kapott. A férfiak ruházata viszont mind nagyon hatásvadász és nem kíméli sem a grófot, Figarót pedig pláne nem. Cser Krisztián mélyen dekoltált fehér estélyit kap, amely nemcsak ujjatlan, de abroncsra feszített szoknyája szinte vízszintesen állt, jól érvényesült a művész fekete alsógatyája is, nemcsak piros zoknis lába.
Ezt a látványt nézve eszembe jutott az előző napon írt Kékszakállú bejegyzésem, amelyben szerencsésnek minősítettem az énekest, hogy nem vetkőztetik le egészen. Korábbi előadásokból (lsd. a Pomádé) már akár megjegyezhettem volna, hogy Cser Krisztiánnak, ahogy az igazi színészeknek jellemzően, nincs kifogása az extrém ruházat vagy ruhátlanság ellen, amennyiben a koncepció ezt kívánja meg. Jelen esetben nemcsak a ruha számított, hanem az a felszabadult játék volt megkapó, ahogy ebben az öltözékben eljátszotta a féltékeny férjet. A nagy kesergő ária valóban tragikomikussá vált, ez a ruha lényegében segítséget jelentett a kettős hatás egyidejű elérésében.
Az énekes hangja pedig még a szokásosnál is gazdagabban szólt, nem fárasztotta le az előző napi premier. (Lehet, hogy a szokásosnál azért tűnt erősebbnek a hangja, mert most kivételesen nem azonnal a zenekari árok túloldalán ültem, illetve az énekes előtt nem volt függöny, mint a Kékszakállúban és a Marióban - nem tompította semmi a hatást. Lehet, hogy tényleg hallgatni kellene azokra, akik szerint jobb a hanghatás messzebbről. Az is lehet, hogy a szegedi színháznak nagyon jó az akusztikája, és ez is közreműködött.)
Cser Krisztián játékát szemlélve olyan érzésem támadt, mintha egy kirakós játékba az utolsó elemet is beletették volna. Én eddig is nagyon szerettem az előadást, a Városmajorban is, amikor éppen a címszereplő nem hatott rám egyáltalán sehogy, így még a nevét sem írtam le. A címszereplő körülbelüli hiánya sem akadályozta meg, hogy azonosuljak az előadással, és éppen ezért nyugodtan elmondhatom, hogy elsősorban a rendezés miatt érdekelt ez a mostani premier. De éppen attól tud ez a rendezés ezúttal még erősebben működni, hogy színészi vénával is megáldott emberek képesek csapatként dolgozni benne. Most azt hiszem, hogy éppen jó az összetétel, a főbb tényezők adottak - már csak sorozatjátszásra van szükség és akkor még tovább is finomodhat benne a játék, tovább árnyalódhatnak a kapcsolatok. Tényleg csak az kell, hogy a színházzal és benne zenekari árokkal rendelkező városok lelkesen vállalkozzanak az előadás befogadására.
A rendezői koncepció a szereplők közötti kapcsolatokat szépen kibontja, de még így is a negyedik felvonás erős pörgésében hajlamosak vagyunk elveszteni a fonalat. A jelmezbáli jelenetre ez erősen igaz, amely nem tudom, hogy kívülről milyen volt most - hátul táncolva is próbáltam követni a történéseket, de ez csak részben sikerülhetett. (Azokat, akik tervezik a további előadások valamelyikének megtekintését, csak biztatni tudom, hogy egyszer próbálják ki, milyen egy ilyen helyzetben erőt venni magunkon - felszabadító hatású. Én mindenesetre hálás vagyok Farkasréti Máriának, akivel teljes biztonságban éreztem magam a színpadon és nem bántam meg a kalandot.)
Ezen az estén viszont, a főpróbával ellentétben működött az előadás legfontosabbnak szánt rendezői gesztusa (részletekbe nem mennék, nézzétek meg). A közönség pedig valóban lelkesen ünnepelt. Ugyan előre tudni lehetett, hogy a tömegközlekedés miatt istenkísértés az előadást elhúzni, mert a nézőknek el kell mennie mindenképp, de nem történt olyasmi, ami az Operában különösen tipikus, azaz a tapsrend közben nem rohantak el sokan a ruhatár felé még fél11-kor sem.
Szeged kapott egy jó előadást, mi pedig, akik csak erre a napra jöttünk a városba, kaptunk egy jó napot, amelyet az esős idő sem tudott elrontani. Reménykedem a folytatásban.
ps. 2016.05.25.
És lett folytatás, jól működött az előadás, a további helyszíneken már mikroporttal....
