Az Operaház kivitte a szabadba saját korábbi produkcióját, ezúttal külföldi vendégtenorokkal. Az uruguayi és az argentin, nálunk eddig nem túlságosan ismert főszereplők jelenléte valószínűleg nem nyomta meg a jegyeladást, ahhoz további igazi „húzónevekre” lett volna szükség, amilyen például a produkció már régen bevált Santuzzája, Komlósi Ildikó. Így a mezei nézők nagyobb hányada valószínűleg mégis elsősorban a szabadtéri operanézés élménye, a konkrét darabok vagy/és a magyar énekesek újranézésének lehetősége miatt ment a szigetre. Az időjárás tökéletes volt, sehol egy felhő – nem volt vészhelyzet. (32 évvel korábban, augusztus 2-án láthattam itt egy „heppiendes” Aidát, mivel a sírjelenet a viharos eső miatt elmaradt…- ez azóta is eszembe szokott jutni, amikor ide beülök.)
Bajazzók - ha komédiának nézhetnénk (Kelemen Zoltán, Pasztricsák Polina és Marcelo Álvarez)
A fiammal mentünk, akinek egészen új volt mindkét történet, de az énekesek egyrésze már nem...
Nyár közepe van, és ha valaki rápillant a műsorra, az Operaház zenekara, kórusa és szólistái még itt-ott felléptek július folyamán is, nem volt módjuk leengedni. Ennek, és a színpad adottságainak tulajdonítottam az első rész apró bosszantó döccenőit. A házikók tologatása most zavart, és ezért csak kismértékben kárpótolt, hogy a színpad hátsó fala nem volt beépítve, és így a sziget fái látszottak. A zenét hallgatva könnyen ellágyulhat a néző, ezzel a látvánnyal különösen. A nyitány közben érkező ló nekem felesleges volt, bár megértem, hogyha van rá forrás, akkor a rendező mindent be akar vetni a hatás érdekében, de ez esetben jó lett volna beburkolni a patáját, mert a kopogás szétverte a zenét. (Hátha hátul kevésbé hallatszott.) A kórus bizonytalannak érződött, nem tudtam ettől a benyomásomtól megszabadulni az egész első rész alatt.
A szabadtéri előadások egyébként mindig mikroportosak, a szólisták hangjának volumenére így nem derülhet fény, a hangtechnikusokon sok múlik. Ezúttal a két vendégtenor jelentett csak újdonságot, akiknek a hangja valóban szép is volt, de...
A szereposztás kémiája – ez a kulcsszó jutott eszembe. Nem elég, ha mindenki jól elénekli a szerepet, rendkívül fontos, hogy azt is érezzük, hogy van közöttük kapcsolat is. Ebben a tekintetben jelentős különbséget éreztem a két egyfelvonásos között.
I.Parasztbecsület
Carlo Ventre Turidduként – szép hangja ellenére - nem tudta felkelteni az érdeklődésemet, nem hittem el, hogy ez a Santuzza miatta megalázkodna. Á, dehogy. Az énekes színpadi játéka nekem kevéssé volt meggyőző ahhoz, hogy bármely szereplőhöz fűződő viszonyát kicsit is igazinak tudjam elgondolni.
Heiter Melinda - Carlo Ventre - Komlósi Ildikó
Heiter Melinda Lolaként jobban illett a férjéhez, mint korábbi szerelméhez. Nonszensz ez a ruha, ebben a falusi közegben sosem mehetne így utcára senki, vagy ha igen, akkor a körülötte álló asszonyok valahogy reagálnának a nyílt provokációra, és minimum elhúzódnának a közeléből. Korábban ezt a jelmezt – a színlapra is kiírt, de mostanában a szegedi Aidában „papnősködő” - Kálnay Zsófiának már elfogadtam, aki igazán kihívó nőt szokott játszani Lolaként, de azt hiszem, hogy az egyébként szintén nagyon jó alakú Heiter Melindának mégis jobban állna a szerep egy másik felfogásban.
Most először jutott eszembe, hogy ezt a Lolát is lehetne a szokásostól eltérően – nem Santuzza sötétítő szemüvegén át - nézni. Mi van, ha anyagi kényszerből ment férjhez Alfióhoz, ő is szereti Turiddut, csak az évekig tartó várakozáshoz és a bizonytalansághoz volt gyenge? Ez a tragédia lehetne az övé is...
Heiter Melinda és Komlósi Ildikó találkozásánál ténylegesen felszikrázott az előadás, valódi találkozást láttunk, amelynek volt tétje, és itt megérezhettük, milyen lehetne az egész, ha hasonló hatást Turiddu megszólalásai is kiválthatnának.
Balatoni Éva persze megteszi, amit tehet az anya szerepében, de hasonlóképpen korlátozottak a lehetőségei, mint a darabban, amikor nemigen van módja beleszólni fia sorsának alakulásába, és még az események követése is nehezére esik.
Kelemen Zoltán baritonja gyönyörűen és erőteljesen szól mindkét egyfelvonásosban, a különbség mindössze az, hogy nem fuvaros alkat, jelmezéről és viselkedéséről inkább egy középvezető/menedzser vagy legjobb esetben egy taxisofőr jutna eszembe, de nem egy „egyszerű ember”, aki lovakkal dolgozik. Maga a karakter olyan távol áll tőle, mint amilyen érzékletesen és árnyaltan, mondhatni tökéletesen megformálja a Bajazzókban az intrikus Toniót. Lola illik hozzá, és valószínűleg megbocsájtaná unatkozó felesége félrelépését, nem a párbaj juthatna eszébe egyedüli megoldásként, és ez azért probléma. Muszáj lenne elhinnünk, hogy a párbaj/halál elkerülhetetlen, másként nincs tragédia. (Ha a mai korba és városi közegbe helyeznénk át a történetet, akkor könnyen lehet, hogy mindössze egy egészen hétköznapi szerelmi négyszöget kapnánk, amelyre szinte nem is érdemes szót vesztegetni, annyira gyakori, és talán nem is baj, hogy az összes megcsalási esethez nem tartozik egy-két halott, csak az operákban.)
Érdekes kérdés az is, hogy miért visz Alfio bort egy borkereskedő anyjának, amikor ő maga is épp bort venne Turiddutól, de a kérdés megválaszolására aztán pláne a rendező lenne az illetékes.
Ebben az előadásban néhány kivételes pillanatot leszámítva azt éreztem, hogy öt magányos embert nézek, akiknek sok köze nincs egymáshoz, és nem is lehet. Nem találták meg az egymáshoz vezető utat. Közülük igazán mélyen pedig csak Santuzza sorsa – viszonzatlan szerelme és árulása - rázott meg.
Komlósi Ildikó szerepformálása most is hatott, ha másként is, mint amikor 2018 tavaszán először néztem, vagy idén az Eiffelben, félig-szcenírzott előadásban. Nagyon számított a közeg, a többiek játéka is – ezektől a tényezőktől senki nem függetlenítheti magát.
Komlósi Ildikó fajsúlyos jelenség, önmagában csak azért is érdemes elmenni egy előadására, hogy valaki őt megnézze. Ez a Parasztbecsület pedig köré szerveződött, ő pedig bedobta az előadás végén kapott csokrát a Kocsár Balázs által vezényelt zenekarnak. Hasonló gesztust még sosem láttam egy primadonnától, így feljegyzem. A férfiak bort kaptak, hasonlóképpen nem cselekedhettek, illetve annak valószínűleg más hatása lett volna, ha mégis.
(Szeptember 25-én Komlósi Ildikó Judit lesz megint a Müpában, még van néhány jegy, bár jóval kevesebb, mint a ma esti második margitszigeti előadásra, így aki nézné, ne halogassa a jegyvételt.)
A szünetben János megkérdezte, hogy most kit kell sajnálnunk?
A Parasztbecsület tökéletes tragédia, mindenki rosszul jár a végén, nincs kivétel. A fiam, aki nagyon pozitív nézői hozzáállással érkezett, mégis mindössze csak két szereplőhöz került közel - Santuzza mellett az anyához -, és kijelentette, hogy csak őket tudja sajnálni. Sajnos ez azért elég rossz hír a produkció egészére nézve.
II.Bajazzók
A rendezés összekapcsolja a két előadást, a bajazzók annak a falusi közösségnek játszanak, amelyikben a Mascagni-darab cselekménye már megtörtént. Ezúttal a háttér szerencsére statikus, ott vannak az összetolt fabódék, eltakarják a fákat, amelyek persze a sötétben már egyébként se nagyon látszanának. A cselekmény a vándorkomédiások kocsija körül zajlik, a falusi nézőket megtestesítő kórus közben magára talált és a szokásos jó formáját hozta. A szenvedély most is tombol, szedi áldozatait, szinte áldásosnak tűnik ehhez képest a közöny, de ez most mégis opera, így már megint minden vérre megy. Csak reméljük, hogy a „az élet és a színház külön dolog”, de tudjuk, hogy nem, és ennél ráadásul összetettebb a kérdés.
Az egyes énekeseknek lehet örülni, és ebben a második részben annak is, hogy érezhetően hatnak egymásra.
A második egyfelvonásosban is eltért a vendégtenor alkata és játéka a szokásostól: Marcelo Álvarez túl vonzó Caniónak, jól is énekelt, szerethető férfit játszik, így nehéz elhinni, hogy lángoló szenvedélye (brutalitása miatt?) nem talál viszonzásra, de ez mégis a szerep egyik lehetséges olvasata, és az előadás egészébe ez a felfogás mégis bele tudott simulni.
Ahogy a Parasztbecsület Komlósi Ildikó alakítására épült, ugyanígy egy nő a Bajazzók tartóoszlopa: Pasztircsák Polina nagyon élő és színészileg is minden apró részletében kidolgozott Neddája. Annyira eleven ez a szereplő, aki ráadásul egy színésznőt játszik, hogy egészen természetesnek tűnik még az is, hogy énekel. (Tudom, hogy önismétlés, de a Daphné óta folyton elképeszt ez a rá jellemző könnyedség.) Kétségtelenül azonnal nyomot hagy a nézőben, ha látja, így voltam ezzel én is azonnal a Spiritiszták után, és a fiam is megjegyezte a Wagner-napokról, felismerte azonnal.
Nedda elsősorban színésznő, aki a hétköznapi életében is játszik az emberi érzésekkel, minden férfira hat, de ki is van szolgáltatva nekik, így végső soron saját provokatív magatartásának lesz az áldozata. Nemigen hihetjük el, hogy ezzel a folyamatos játékkal bárkinek a kedvéért felhagyna, metakommunikációján érezzük a bizonytalanságot, ahogy ezt szerelmének megígéri. A szerelem is játék számára, és kevésbé fontos maga a partner, aki őt választja szerelme célpontjául.
Ez nem a szokásos Bajazzók-alaphelyzet, amikor Nedda az idősebb, kevésbé érdekes férfi helyett szemel ki egy számára újat és ideálisat, a lényeges most maga a váltogatás, saját nőiességének élvezete. Nem bánja, hogy sokakat bevonz, nem érzékeli az ezzel járó veszélyeket. Nem akar leragadni egyetlen embernél, bár Canio felesége lett.
De milyen Nedda gyűjteménye, milyenek a pillanatnyilag bevonzott férfiak?
A Harlekint játszó színész szerepében fellépő Balczó Péter most is alázatosan háttérbe húzódó, támogató kolléga, kicsit hasonló a hozzáállása, mint amilyet A Nyugat lányában is mutatott idén, kár, hogy nem hosszabb a szerepe, és nem tudja ezt jobban kifejteni.
Az intrikus Kelemen Zoltán tökéletes ellenpont, nagyon lehet utálni, és prológja az egész este egyik tetőpontja. Nem rossz, hogy ez kiemelt hangsúlyt kap, mert az elhangzott tanulságok mindkét darabhoz kapcsolódnak.
Ugyan nyár van, és ilyenkor leginkább könnyű szórakozásra vágynak a nézők, ez az előadás pedig nem az, még csak happy end sincs, sőt nem is igazán látványos az egész ( lsd. falusiaknak öltöztetett kórus, fabódék). Arról szól, hogy „miként szeretik egymást az emberi lények”, és ha ezt átgondoljuk, akkor inkább elrettentésnek tűnik.
A két egyfelvonásos alapján nagyon nem megy ez nekünk, a szerelem is birtoklási vággyal párosul, nem tudunk igazán törődni a másikkal, se jól megtartani, se elengedni… (Ha ezt nézzük, akkor örülni lehet, hogy az előadás azért 80%-ra megtelt, csak a hátsó sorok üresek, kinek kell ez az üzenet augusztus elején?)
De még nem volt szó két fontos férfi szereplőről:
Haja Zsolt kicsit vívódó civil Silvio szerepében, akinek a követelőzésén már látszik, hogy van benne hajlam a féltékenységre, szintén teherré válhatna később a nő számára. A szerelmi idill mintha most lépne éppen egy újabb fázisba, amikor szó lehetne a kapcsolat állandósításáról. Őt nézve azt gyanítjuk, hogy Neddának ez a kedvenc típusa, hiszen Canio – Marcelo Álvarez – is éppen ilyennek tűnik: sármosnak, de kissé agresszívnek. (A férfiakban lehet, hogy Nedda erősíti fel a brutalitásra való hajlamot azzal, hogy provokálja őket.)
A Silvio-Nedda beszélgetés az előadásban különösen erős és intenzív volt, nagy a tétje, és sok kérdés merül fel közben: kiléphetünk-e a megszokott életünkből, ami nem egészen felel meg, meddig terjednek a határaink, meddig lehet a körülöttünk élők türelmével visszaélni, sőt még az is, hogy ki az áldozat és ki az agresszor egy kapcsolatban.
Érdekes és erős élmény volt egészében is ez a második rész, az eddig látott Bajazzók közül számomra feltétlenül a legerősebb.
A nézők mindkét előadás közben – sajnos még a zenébe is – beletapsoltak, ahogy azt megszokhattuk. (A Wagner előadások emiatt is szerencsésebbek, közben a drámai hatást nem veri szét a taps, utána viszont van tombolás.) A felvonások végén viszont nem érzékeltem túl nagy lelkesedést, a szereplőket jobban is meg lehetett volna ünnepelni, az a nagyjából négyszáz néző csak hiányzott.
Összességében az én személyes mérlegem pozitív, jó volt a fiammal megint színházba menni, láttunk egy formátumos Santuzzát és egy egészében is emlékezetes Bajazzókat.Ma estére még egy előadást tervezek, aztán van még egy kevésbé körvonalazott tervem a hónap végére is, de ami biztosnak látszik: a Thália Vidéki Fesztivál szeptember első hetében, amellyel végre beindul a 2019/20-as évad.
ps. A fotók az Operaház facebook oldaláról származnak, továbbiak is megtekinthetőek.
