Mezei néző

Minél tovább nézem az „Opera otthonra” sorozatot, annál fájdalmasabb a tudat, hogy egy kiemelkedően jó évadot veszítettünk a vírus miatt. Ez az előadás pedig igazi oázis, az lehetett volna egy átlagos évben is.

Röviden:

Frank Hilbrich rendezése pontosan azt adja, amit ígért: következetesen végiggondolt és felépített, látványos és mozgalmas, nyomokban „fizikai színháznak” is nevezhető végig intenzív előadást látunk, nagyon színvonalas énekesi teljesítményekkel, átélt színészi játékkal, összehangolt csapatmunkával, a nagylétszámú kórust is sokrétűen hasznosítva.

A darab igazi üzenetét kifejezi, átérezhetjük rajta keresztül annak a fájdalmát, hogy a világ közel sem olyan, amilyennek szeretnénk látni, korlátozza a mozgásterünket, és ami még rosszabb: a folyamatos eredménytelen kínlódásnak mi magunk is okai vagyunk, nemcsak a környezet – nem lehettünk olyanok, amilyenekké szerettünk volna válni.

Ennyi lenne a lényeg. (Menet közben rájöttem, hogy nem nagyon esélyes, hogy sokan 15 oldalt akarjanak egy előadásról olvasni, így készítettem egy HARMADÁRA HÚZOTT verziót, kihagyva az asszociációimat. Ezt is lehet választani, még időben vagytok. Az alig 5 oldal, ugyanennyi képpel. :) )

Eboli: Gál Erika - Erzsébet: Ádám Zsuzsanna - fotó: Nagy Attila

A Katona számol a vírus hosszas regnálásával, láthatóan előre menekül: kísérletezik. Repertoárdarabjait ugyan időről időre elérhetővé teszi, de nem közvetíti színpadra szánt előadásainak bemutatóit, ahogy pl. az Operaház ezen a szombaton is tette (lsd. A Mester és Margarita). Helyette „tévé-színházat” játszik nekünk, így születhetett a kényszerhelyzetből valami különleges.

Hatalmas kontraszt volt a két előadást egymás után nézni, és az egyéb tanulságok és kérdések mellett (pl. mennyire lehet egyáltalán egy színházi előadást képernyőre érvényesen átalakítani) így még inkább világossá vált számomra, hogy a színháziak (és mi is nézők) jelenleg mennyire ki vagyunk szolgáltatva a technikának. A felvételek készítői alkotótársakká léptek elő mindkét esetben. De itt most már csak a Katona előadásáról lesz szó.

Hajni: Rezes Judit

Az Operaház hatalmas lendülettel pótolja a tavaly tavasztól mostanáig elmaradt bemutatóit, így az az operakedvelő, aki ránéz a műsorra (heti négy ingyenes és egy fizetős közvetítés) ugyanúgy „lerohanva” érezheti magát, mint ahogy néhány éve, a 33-36 új bemutató idején (nem is volt ez olyan régen, bár mégis egy másik időszámításnak érződik). Valamit csak muszáj megnéznünk, ha ekkora a választék.

A vidékieknek/külföldieknek jobb így talán, de a hagyományos stílusban rögzített előadások az élőben nézés élményét azért nem pótolják. A befogadó szabadságát korlátozza a felvétel, az operatőr és a vágó komoly döntéseket hoz helyettünk - kénytelenek vagyunk azt nézni, amit mutatnak a teljes előadásból: hol a teljes színpadképet, hol csak egy szereplőt, és nem biztos, hogy pont arra a részletre koncentrálnánk magunktól is. Éppen emiatt a felvétel rendezője szinte azonos rangú alkotóvá válik, bár az előadás színlapja nem tünteti fel. (Március 13-án kinéz nekünk egy korábban közönség előtt már lejátszott Poppea újszerűen rögzített változata, amelyik feltehetően a tévéjáték műfajához közelebb áll majd. Elválik, hogy azzal jobban járunk-e majd.)

A Szöktetés és a „Simona/Cremona-projekt” után harmadik operabemutatóként (ötödik nekirugaszkodásra!) az Eiffel Műhelyház Bánffy termében hivatalosan is színre kerülhetett Gyöngyösi Levente még 2017-ben elkészült operája Szente Vajk rendezésében. Ezúttal is a darab eredeti megrendelője és ötletgazdája, Hollerung Gábor volt a zenei vezető és a karmester.

A Sátán bálja - előtérben Margaritaként Sáfár Orsolya - a lépcsőn Woland, azaz Kálmán Péter

Az „Opera Otthonra” program immár második állomásához érkezett: sor kerülhetett most már erre, a tavaly márciusra (túlnyomórészt más szereplőkkel) kitűzött két ritkán játszott magyar egyfelvonásos vígoperára is. Jó lenne, ha ezek után meg tudna történni a többi bemutató is, köztük a már ötször fájdalmasan elmaradt „A Mester és Margaritá”- val, ha fennmarad a veszélyhelyzet, ha nem. Ha élőben semmiképp, akkor legalább online.

Két alkalom után kicsit tömörebb alapozású légvárakat építgethetünk mi mezei nézők is, elálmodozhatunk azon, hogy mely előadásokra lennénk élőben is kíváncsiak a továbbiakban.

Megyesi Schwartz Lúcia és Miksch Adrienn

Ezt a két egyfelvonásost, Dohnányi Ernő és Hubay Jenő darabjait felvételről is érdemes volt megnézni, lekötötték a figyelmemet közel egy-egy órán keresztül, és ezek kapcsán néhány benyomást most meg is osztok.

Az Operaház története folyamán először rákényszerült, hogy nézők nélkül, online premiert tartson, sőt  ez a kezdet csak, az idei évad második felének minden bemutatóját közvetítéssel tervezik, én pedig egy sorozat írását ezekről.

"A" szöktetés - Szerekován János, Rácz Rita, Balczó Péter, Miklósa Erika és Gábor Géza - Kummer János fotóján

2019.április 1-én láttam az utolsó Kékszakállú előadást, és azóta egyszer sem hallgattam végig a teljes operát, amelyről ezen a blogon számos, jellemzően a szereplők viszonyait „szételemző”, elsősorban konkrét előadásokhoz kötődő írás született, ha egy 11 részes sorozattól eltekintek, amelynek az aktualitását azért így is a BFZ nagyszabású turnéja ihlette.

Most a vírus-időszakban majdnem lett újabb ESEMÉNY, fellépett volna a Zeneakadémián Juditként (magyar színpadon először) Vörös Szilvia, később közvetítettek egy általam már látott korábbi előadást, de ezektől egészen függetlenül és teljesen váratlanul merült fel bennem a Kékszakállú bemutatása egy a korábbiaktól nem teljesen eltérő, de mégis szokatlanabb nézőpontból.

Ehhez a jelenleg még csak alakuló bejegyzés befejezéséhez közeledve úgy éreztem, hogy megkerülhetetlen lépés egy nagyobb vargabetű beiktatása: most már ideje volna az író jobb megismerésének is. Elsősorban az érdekelt, hogy milyen ember volt az, aki a történetet megalkotta, a szereplőinek tulajdonítható személyiség és magatartásformák rá magára mennyire lehettek jellemzőek.

Kicsit reméltem azt is, hogy valamit megtudok a mű formálódásának hátteréről, bár sejtettem, hogyha lenne valami ezzel kapcsolatos érdekesség, a számos, zenetörténész által írt Kékszakállú műsorfüzetben vagy tanulmányban ezekre már ráleltem volna.

A naplók kapcsán a továbbiakban leírt minden tanulság ugyan valóban hasznos adalék lehet azoknak, akiket a Kékszakállú mélyen érdekel, de az egy percig sem kétséges, hogy a NÉZŐ számára minden előtanulmány, a darab alapos ismerete is csak egy tényező – az adott estén a legerősebb hatás mégis a mű két megszólaltatója lesz, az ő kisugárzásuk, énekhangjuk fog minket vagy meggyőzni, vagy akár elrettenteni, és olyannak fogjuk látni a két szereplőt, amilyeneknek ők mutatják nekünk, éppen azon az estén.

Két jól választott énekes együtt mélyebb élményt adhat nekünk a Kékszakállúról, mint ennek az összesen 1200 oldalnak a végigolvasása vagy akár ez a mindössze 33 ezer karakteres kisebb összefoglaló – ezt most már tapasztalatból mondhatom.

Mivel most éppen semmilyen előadást nem tudunk megnézni, emiatt jutottam el a naplók átrágásáig, sőt az összegzés szükségességéhez is. (A szerzőtől idézett gondolatokat a megfelelő oldalszám megjelölésével is jeleztem kicsit remélve, hogy lesz, aki a műbe is belelapozna…)

Mindenkinek köszönöm az egész évi vagy akár alkalmankénti figyelmet, és ezennel összefoglalom az évem színházi tapasztalatait.

B32- Kicsibácsi...-Véner Orsolya fotója - Jaskó Bálint, Katona László és Jankovics Anna

Pont egy héttel korábban jelentették be a „harmadolós/másfél méteres szabályt” a színházakra is vonatkoztatva, és kedd este az utolsó előadás is véget ért, amelyiket ebben a szellemben tartottak a továbbjátszás mellett döntő társulatok.

A facebook tanúsága szerint is rengeteg szervezési feladattal járt ez a felesleges átállás, amelyet mégis sikeresen megvalósítottak ezek a mindenre elszánt színházak. Anyázhatnékja van az embernek, ha mindezt figyeli, hiszen mindez elkerülhető lett volna – egy hét pont megfelelhetett volna a kétségtelenül szükséges leállás nyugodt előkészítésére. Mostantól mindenhogyan a visszaváltás időszaka jön, illetve az esetenként idegtépő várakozásé is, hiszen nem tudhatjuk, hogy 30 nap után tényleg vissza lehet-e nyitni, vagy ahogy az valószínűbb, mégsem. Addig maradnak a közvetítések, felvételek.

Ez volt az utolsó este, amikor még egyáltalán nyolc előtt (kutya nélkül) kint lehetett lenni a városban, és most mondanám, hogy „jaj, de kár, hogy nem fogjuk most már az esti város fényeit sem nézegetni” – pedig azért de, hiszen ötkor már sötét van, aki nagyon akar maszkban közterületen sétálgatni, az nyolcig még azért ezt is megteheti.

Ezt az utolsó estémet a Pintér Béla társulattal töltöttem, akik jelentősen meg is szépítették a színháztól való átmeneti búcsúzást.

Az utóbbi időkben nézett kamaraelőadások után üdítő volt egyszerre sok színészt nézni egy nagyobb színpadon – egészen el voltam ettől már szokva. Az előadás kicsit is el ringatott, valahogy úgy tűnt, hogy ha ezt az előadást létre lehetett hozni, akkor nagy baj nem lehet…

Erről következik nyomhagyás, amely remélhetőleg hamarosan ajánlóként is működhet.

A Mozsár Műhely főpróbáját láthattam a múlt szerdán, amely ugyanúgy tele volt, mint a Jurányiban az „Apád előtt ne vetkőzz” előző nap – annyi különbséggel, hogy ez a teljes telítettség pontosan 33 mezei nézőt jelentett. (Ja, nem voltak mind mezeiek, mert volt köztük néhány színműs hallgató, újságíró és fotós is.) Ennyien nézhettük Kieran Hurley „Szócső” című darabjának főpróbáját  Fullajtár Andrea és Szántó Balázs előadásában, Szilágyi Bálint rendezésében.

Kedden, közvetlenül az Orlai Produkció előadása előtt jött a hidegzuhany mindenkinek, akiket a színházak működése érint: éjféltől már csak minden harmadik széken ülhet néző, azaz a másfél méteres távolságot előadás közben minden irányban be kell tartani. Ez az azonnal hatállyal meghozott döntés a kis nézőtereken számottevő külső források nélkül működő függetleneket lehetetlen helyzetbe hozta, különösen akkor, ha egy teltházra eladott produkcióról volt szó.

Ebben a tudatban léptem be a Jurányi Kamaratermébe, ahol az Orlai Produkció még friss bemutatónak számító előadására sokan voltak kíváncsiak: minden széknek volt gazdája. (Az előadás egyik koprodukciós partnere, az Óbudai Kulturális Központ már korábban a műsorára tűzte.) Ugyanezt másnap már a nagyteremben kellett játszaniuk, hogy a távolságtartás új szabályai szerint lehessen ültetni. A nézők egy jelentősen nagyobb térbe való szétszórása nyilván elvett az előadás intim hangulatából, hiszen számít nekünk a színész közelsége, de nem vehetett el a produkció fontosságából.

Erről a másfél órás, kétszemélyes produkcióról írtam ajánlót, erősen remélve, hogy előbb-utóbb visszatérnek a dolgok a normális kerékvágásba. (Ha másként nem, stream-en látható lesz, az Orlai Produkció is elindítja új kezdeményezését, mégpedig november 12-től Keresztes Tamás „Egy őrült naplója” c. előadásával.)