Pont egy héttel korábban jelentették be a „harmadolós/másfél méteres szabályt” a színházakra is vonatkoztatva, és kedd este az utolsó előadás is véget ért, amelyiket ebben a szellemben tartottak a továbbjátszás mellett döntő társulatok.
A facebook tanúsága szerint is rengeteg szervezési feladattal járt ez a felesleges átállás, amelyet mégis sikeresen megvalósítottak ezek a mindenre elszánt színházak. Anyázhatnékja van az embernek, ha mindezt figyeli, hiszen mindez elkerülhető lett volna – egy hét pont megfelelhetett volna a kétségtelenül szükséges leállás nyugodt előkészítésére. Mostantól mindenhogyan a visszaváltás időszaka jön, illetve az esetenként idegtépő várakozásé is, hiszen nem tudhatjuk, hogy 30 nap után tényleg vissza lehet-e nyitni, vagy ahogy az valószínűbb, mégsem. Addig maradnak a közvetítések, felvételek.
Ez volt az utolsó este, amikor még egyáltalán nyolc előtt (kutya nélkül) kint lehetett lenni a városban, és most mondanám, hogy „jaj, de kár, hogy nem fogjuk most már az esti város fényeit sem nézegetni” – pedig azért de, hiszen ötkor már sötét van, aki nagyon akar maszkban közterületen sétálgatni, az nyolcig még azért ezt is megteheti.
Ezt az utolsó estémet a Pintér Béla társulattal töltöttem, akik jelentősen meg is szépítették a színháztól való átmeneti búcsúzást.
Az utóbbi időkben nézett kamaraelőadások után üdítő volt egyszerre sok színészt nézni egy nagyobb színpadon – egészen el voltam ettől már szokva. Az előadás kicsit is el ringatott, valahogy úgy tűnt, hogy ha ezt az előadást létre lehetett hozni, akkor nagy baj nem lehet…
Erről következik nyomhagyás, amely remélhetőleg hamarosan ajánlóként is működhet.
Annak a tudata, hogy egy alulfinanszírozott, független társulat ilyen rugalmasan meg tudott felelni a hirtelen kialakult új helyzet elvárásainak, és a nézőszám csökkentésére pótelőadások beiktatásával azonnal reagálni tudott, mégis csak azt a reményt kelti, hogy a színházi szféra ezen szegmense is túl fog élni, ha nem is egyszerűen, mégpedig azért, mert rájuk tényleg sokan kíváncsiak, Pintér Béláékat sokan szeretik.
A társulat a három teltházas előadás helyett végül NYOLCat játszott öt napon belül, így lehetővé téve, hogy akik a hétvégén erre a legújabb bemutatóra jegyet váltottak, legalább azok ne maradjanak le.
Az előadás ezt megelőzően már egy hónapja műsoron volt, és pláne a frissen megtartott nyolc alkalom után nyugodtan állítható, hogy be van járatódva. Ha nem is ideális naponta kettőt játszani, de ennek a nagy menetnek annyi előnye csak volt, hogy feltétlenül könnyebb lesz felújítani – a legoptimistább verzió szerint december közepére.
Pintér Béla ezt a művét már kifejezetten erre a viszonylag új játszóhelyére tervezte, amely a cselekmény helyszínéül is szolgál, mint az ország új parlamentje, a kétszáz évvel később játszódó történetet pedig egyértelműen a vírus, illetve Magyarország 2020-as állapota inspirálta. Tamás Gábor díszlete voltaképp egy egyszerű lépcsősor, amely mögött vetítéssel könnyen változtatható a pontos környezet: ez leginkább a rendezvényközpont előtere, illetve külső környezete.
„A magyar Shakespeare” nem minden darabján érződik ennyire pontosan a pillanatnyi helyzet lenyomata, ha valaki végignéz a repertoár tematikáján (ezen a blogon 25-ből 17 korábbi előadásról található ajánló), akkor láthatja, hogy a darabok sokfélék, és többségük inkább egyes – sajnos – hosszabb távra is érvényes társadalmi problémákkal foglalkozik, amelyek nem az aktuális kormánnyal függenek össze a legszorosabban.
Persze, az előadás után meghallgatva a parlamenti híreket, értesülve a kormány alkotmánymódosítási törekvésiről, amelyek nyilván életbevágóan szükségesek a vírus leküzdéséhez, különösen az örökbefogadást vagy a választási törvényt szabályozóak, nem kizárt, hogy a társulatvezető érdeklődése még hosszan az aktuálpolitikai kérdésekre fog irányulni, és a darabjaiban az utóbbi időben érezhetően fokozódó indulat nem fog lelohadni. Ha támogatást nem is, de színdarab alapanyagokhoz inspirációt bőségesen kap az ebben a színdarabban meg is említett Orbán Viktortól.
Ha valaki figyeli az aktuálpolitika, illetve a független színházak helyzetének alakulását az utóbbi években, akkor nem is csodálkozhat, hogy ebben az elkeseredett évben még sarkosabban fejeződik ki a szerző véleménye, és ezáltal az előadás megosztóbb lett, mint a legtöbb Pintér Béla darab. Bőven lehet olyan néző, aki nem fog lelkesedni például a himnusz átalakításáért…
Az előadás a 2200 körüli Magyarországot többségében cigányok által lakottnak és kormányzottnak képzeli el, amelyik részben megtartotta a kultúráját és vallását, és ahogy kitűnik, folyamatosan járványhelyzettel küzd. (A színészek beszédstílusa is erre utalt - engem ez taszított, de lehet, hogy ez volt a cél.) Hasonlóképpen kemény beszólás az egész mű, mint ahogy Arany János elbeszélő költeménye volt, A nagyidai cigányok.
Ezt az előadást látva most már nem mondhatom, hogy a finnek covid-operája az egyetlen, amelyik a vírus helyzettel kiemelten és mélységében foglalkozik (a Lekváros keksz is részben ezt tette persze), mert ennek a darabnak számos mozzanata nem titkolt kritikai éllel utal a jelenlegi vészhelyzetben meghozott intézkedésekre, bár nem kelti azt az illúziót, hogy a koronavírus a mi legfőbb problémánk, és enélkül minden rendben lenne ebben az országban.
Ha előre megnézem rendesen a színlapot, akkor nem menet közben ismerem fel, hogy a történet elég szorosan követi az Oidipusz király felépítését, ha vannak is benne nem lényegtelen eltérések is, és olyan változtatások, amelyek logikusságába akár bele is lehetne kötni, ha nem szaladnának előre az események olyan tempóban, hogy egyszerűen nem érünk rá a szereplők körmönfont magyarázatait maradéktalanul megérteni.
Takács Géza rendőrfőnökként
A színlap ezt az összefüggést kiemelten közli, bár a cselekménynek csak egyetlen előzményét érinti (a „múltból”, 2195-ből), a cselekmény pontos leírását nem közli. Benyomásom szerint ezt az információt teljesen felesleges megosztani: aki nem olvasta az Oidipuszt, ettől nem lesz beljebb, aki meg igen, az hozzám hasonlóan a történet korai fázisában rájön, a Takács Géza által játszott rendőrfőnök szabadkozásakor, aki a kérdéses gyilkossági ügyről nem akar nyilatkozni.
Jelenet a múltból - 2195, Csorna - Fodor Annamária, Roszik Helga
Aki netán jól ismeri az Oidipusz király történetét, mert annak idején gimnazista korában nemcsak az Antigonét vették át a magyartanárával, akkor a legfőbb különbség feltétlenül szembeötlő lesz számára: míg Oidipusz, aki a járvány elkerülése érdekében nyomoz az előző király gyilkosa után, miután ráébred, hogy ő maga a tettes, MEGBÜNTETI (megvakítja) magát. Felesége pedig még korábban öngyilkos lett, mivel hamarabb rakta össze a frissen megismert adatokból a valóságot. Oidipusz király, egy város vezetőjeként NEM akarta eltussolni a hibáit, nem talált ki semmit, hogy lehetne másra hárítani a bűnt. Szophoklész Athénjában úgy látszik életszerűnek tűnt az, hogy aki vezetőként ártott a városnak, az vállalta a felelősséget, és távozott a pozíciójából. Hátha sokaknak még a cserépszavazás intézménye is rémlik: akit veszélyesnek gondoltak a demokráciára, azt száműzhették…
Jelenleg valószínűleg sok vezető politikus nem állna szívesen elébe egy hasonló akciónak, nem lenne sikere körükben egy „távozzon az országból az, akit a többség kártékonynak ítél”-szavazás.
Ez a Pintér Béla által 2200-ra datált Magyarország más habitusú vezetővel rendelkezik. Nem szpoilerezném a darabot, de aki aggódik a társulatvezető által játszott diktátor egészségéért, azoknak elmondom Köteles Lábán Leonárdó, Magyarország teljhatalmú ura nem fog drasztikus megoldáshoz nyúlni…
Az a beállítás, hogy Magyarország egy következmények nélküli ország, ahol megfelelő összeköttetésekkel minden eltusolható, elég kemény kritika, ezért is nyomatékosítják, hogy az előadás története következetesen a jövőben játszódik.
Az a gondolat, hogy még 180 évvel később is ugyanebben a vírus-csapdában fogunk őrlődni, csak egy másik mutációtól kell majd tartanunk, kétségbeejtő, és csak kis segítség, hogy az erős túlzásokba – lsd. hatalmas busóálarcok maszk helyett – bele tudunk kapaszkodni.
Nagyon sok – akár viccesnek is felfogható - párhuzamot látunk a mai viszonyokkal (a sajtótájékoztató egészen olyan, mint amilyen az Operatív Törzsé szokott lenni), és kétségtelenül lazít az előadás kiábrándultságot kifejező mondanivalóján az élő zene is. (Zenei vezető Kéménczy Antal, aki Kerényi Róberttel kísérte végig az előadást.)
Jankovics Péter, Szabó Zoltán
A szerző a történetet ugyan egy 200 évvel későbbi Magyarországra képzeli, kacifántos neveket használ, megjelennek benne a fiktív elemek is, de a jelenünk politikai életének szereplőit keverve a régmúlt történelmi személyiségeivel távlatból emlegeti, és ez a kép nem nyugtat meg minket. A darab egy-egy mondata sajnos nem üzen mást, mint azt, hogy még van út lefelé is… (Lehet azért közben nevetni is, de annyival nem érezzük jobban magunkat tőle.)
Felmerülhet a kérdés, hogy miért akarja Pintér Béla, hogy rosszul érezzük magunkat az előadása közben. Ez csak azokban vetődik fel, aki korábbi műveit nem ismeri, és nem vette észre, hogy a darabjai éppen annyira kellemesek, mint amilyen jó a torta a Sütemények királynőjében…
Gergely-Farnos Lilla felelős a maszkokért, és valószínűleg Enyedi Éva átváltoztatásáért is
Nyilvánvalóan provokál minket, és arra serkent, hogy ne tekintsük elfogadhatónak azt, ami körülöttünk történik. (Az előadás utáni híreknél nem tudott provokatívabb lenni, sajnos a művészet sem tud mindig lépést tartani a valósággal.)
Az, hogy pontosan milyen gyilkosság után kell Köteles Lábán Leonárdónak nyomoznia, nem részletezem, mindössze azt emelem ki, hogy ugyan a Pintér Béla által játszott népvezér kellően korruptnak látszik, ugyanakkor nem lesz teljességgel ellenszenves. Jól manipulál minket, és elhihető neki, hogy alapvetően jót akar, a családját például szereti. Ezen el is gondolkodtam, hogy ez rendezői szándék-e, vagy netán „műhiba”: mégsem sikerült egészen leválasztani a privát egyéniségét a szerepről.
Ami Leonárdó udvartartását illeti, Benedek Mari jelmeztervezőt dicséri, hogy minden szereplőnek, aki a vezér köréhez tartozik ugyanolyan jellegű, de más színű anyagból varrat ruhát (ez a fotókon is látszik), így az öltözékek hasonlóságában is kifejeződik az összetartás: mi most az elitet figyeljük, hogy mire jut egy válsághelyzetben. Egyetlen kivétel van, Takács Géza másik szerepében Amszterdamból érkező hírnök, akinek ruhája önmagában is provokáció (erről nem találtam sajnos képet), ő valódi kívülálló, illetve Leonárdó jelenlegi felesége, akit Roszik Hella játszik, szintén látható az „udvari egyenruhától” elütő egyszerű hétköznapi sárga kabátban.
Még Takács Gézára visszatérve: a múlt eseményeiről kényszerűen beszámoló rendőr és ez az amszterdami hippi annyira más karakter, olyan jól sikerült a kettőzés, hogy már csak előadás után tudatosítottam magamban azt, hogy mindkettőt ugyanaz játszotta. Végig az volt az érzésem, mintha két Takács Gézánk lenne.
Rajta kívül Fodor Annamária is két szereplőt kapott praktikus okokból, míg a többiek – Adorjáni Bálint, Enyedi Éva, Jankovics Péter, Szabó Zoltán - egy-egy befolyásos, és Leonárdóhoz közeli személyt játszanak, akiknek kisebb-nagyobb köze lesz a cselekmény fő vonalához, a legfontosabb, hogy ők mind együtt egy olyan talpnyaló közeget mutatnak nekünk, amelyre közvetlenül támaszkodva a diktátor meg tudja valósítani törekvéseit. Ennek a kiszolgáló közegnek mindenki részese, nem látunk olyan személyt, aki képes lenne a legkisebb mértékben veszélyeztetni a fővezér hatalmát, sőt épp most éljük át, hogy a legnagyobb gazságok is a szőnyeg alá seperhetőek, egyáltalán nincs olyan tényező, amely hatalmának bukásához vezethet.
Ez az előadás fő üzenete, legalábbis én ezt hámoztam ki a viszonylag szövevényes történetből, amelyet egységes és még ezen a nyolcadik alkalommal is nagyon lelkes csapatként játszottak el a színészek, akik akármilyen rokonszenvesek is, ezt az általuk is eljátszott rettenetet egészen nem oldották fel, bár tényleg sokat nevettünk menet közben.
SZEMÉLYES LEZÁRÁS
Legutóbb ezelőtt az Újpesti Rendezvénytérben januárban, az Anyaszemefényén jártam, amikor még senki nem sejtette, hogy vírushelyzet lesz. Számomra már akkor is minden előadás megoldása nehéz volt, a lányom vigyázott az anyámra minden olyan estén, amelyet én színházban tölthettem, így végül nekem az összes 2020-ban megnézett előadásnak kiemelt értéke lett, minden alkalommal hálásan ültem be egy bármilyen nézőtérre, ehhez nem kellett a világjárvány fenyegetése.
A januári hangulatra visszaemlékezve most kicsit szokatlan volt, hogy a megjelent harmadház (jelenleg teltház) nem jelentett igazi nagy tömeget, a leszalagozott székek látványa pláne szomorú volt. Most már ugyan mindegy, de amennyire jelenleg a metrópótlók tele vannak, és még tele is lesznek, ahhoz képest nem tűnt volna igazán veszélyesnek, ha minden széken ül egy-egy maszkos néző. (Nagyon remélem, hogy amennyiben engedélyezik megint a színházat, ilyen kevéssé hatékony korlátozásokkal már nem terhelik meg.)
A színház persze játszhatott volna kicsit a szabályokkal, hiszen, ha kiszedik a székeket, és marad a másfél méter távolság, akkor folyósókra már nem lett volna szükség, és talán még leültethető lett volna plusz negyven néző is. (Az általam látott pótelőadásra 24 órán belül elfogytak a jegyek, további igény lett volna.)
Jó, hogy létrejöhetett ez az előadás, és csak azt kívánhatjuk magunknak és a az előadóknak is, hogy a darab által kritizált valóság változzon meg olyan nagyon, hogy azt érezzék, hogy eljárt felette az idő, és emiatt nincs értelme már továbbra is játszani. Pl.: ne tudják beazonosítani a darabban emlegetett közszereplőket, egészen felejtődjenek el.
PS. Mészáros Csaba fotóit a társulat Fb-oldaláról töltöttem le.
