Úgy hírlik, hogy a a CAFe Budapest és a Müpa közös szervezésében megvalósuló Kékszakállú és Csodálatos mandarin c. előadások DVD-n is kiadásra kerülnek, sőt épp a főpróba felvételét használják majd e célra fel. Éppen ezért, illetve amiatt is, mert az előadás kicsit sem tűnt félig késznek, veszem a bátorságot, hogy néhány benyomást leírjak ezzel kapcsolatban, ha már a tegnap esti "rendes" előadásra nem kaptam jegyet.
A benyomásaim vegyesek voltak, örülök, hogy ott lehettem, de most annyira mégsem inspirált a létrejött produkció, hogy kedvem lett volna duplázni.
Már jóval több, mint negyven Kékszakállút láttam, kifejezetten keresem a megtekintés lehetőségét, nem múlik el, hogy ne hallgassam meg legalább egyszer kedvenc felvételemet, ugyanakkor, ha valaki a témával kapcsolatos posztjaimat átnézi (ez a 22.), akkor láthatja, hogy rendszerint hiányérzettel távozom. Túl sokat várok egy Kékszakállútól, az előadástól és a fellépőktől is egyaránt, és ritka kegyelmi állapot, amikor minden tényező stimmel. Részeredményekről számoltam eddig be többnyire. (Zárójelben: így volt ezzel Fodor Géza is, aki egy tanulmányában az összes létrejött Kékszakállú felvételt elemezte és a talán 13 CD közül egyet sem tudott említeni, ami szerinte egészen rendben volt. Ennél én jobb helyzetben vagyok: egy színházi rendezéssel még a kezdetek kezdetén elégedett voltam és azóta még egy koncerten is azt éreztem, hogy minden a helyén van, a kapcsolatok is és a zenekar is....)
A Müpa ezúttal először vállalta be, hogy koncert helyett Káel Csaba rendezésében a két Bartók művet együtt mutatja be. Szendrényi Éva díszletének alapelemei azonosak, fehér illetve fekete vászoncsíkokat használnak fel, a Kékszakállúban van egy rámpa is, amely felülről levezet. Most nem beszélhetünk félig-szcenírozásról, hiszen ennyi díszlet önmagában nem kevés, ugyanakkor az egész produkciót nézve az volt az érzésem, hogy a mű (a Mandarin is) alaposan egyszerűsítve, "közönségbarát" módon kerül elénk.
Nem tudnám megmondani, hogy milyen célközönség lebegett a rendező szeme előtt, de egészen biztosan nem gondolta, hogy lehetne Budapesten egy müpányi Kékszakállú-fan, akik alaposan ismerik a művet és évente minden kínálkozó lehetőséget megragadnak. Sokkal inkább számíthatott a balett-rajongókra, akik nem túl gyakran találkozhattak Pesten a Mandarinnal. Akárhogy is van, az előadásra minden jegyet eladtak, és ez jó hír, főleg ha visszagondolok arra, hogy tavaly sem a Müpa, sem a Zeneakadémia, sem az Operaház nem tudta telt ház előtt játszani egyik Kékszakállúját sem. Sokan bizalmat szavaztak a CAFe budapest nyitókoncertjének, Bartók nevében is örüljünk neki.
A Kékszakállú két szólistája, Bretz Gábor és Szántó Andrea 2012-ben már énekelt együtt koncertszerűen, készült is erről az alkalomról blogbejegyzés. Két olyan énekesről van szó, akik alkalmasak a szerepre és többszörösen bizonyítottak a világ más részein is. Kíváncsi voltam rájuk, éppen ezért kihagyhatatlannak ítéltem meg a produkciót.
Ami nem csak most, de a tavalyi 145 operaelőadás megtekintése közben is sokszor eszembe jutott egy szóban is kifejezhető. Kiszolgáltatottság. A két szólista hiába rendelkezik sok tapasztalattal, van saját víziója a szerepről (ahogy ez kiderült korábbi koncertszerű előadásaikban), de mégis kénytelenek a rendező által meghatározott keretek között mozogni. Ez segítség is lehetne, amennyiben ezek a keretek támaszt adnak és egy logikusan felépített koncepciójú előadásról van szó, ugyanakkor ha nem kapnak elég iránymutatást, vagy a rendezői elképzelés netán félrevisz a műtől, akkor nekik kell elszenvedniük a következményeket.
Most úgy éreztem, hogy azon kívül, hogy a végsőkig leegyszerűsítve kapjuk meg a mű viszonyait, ezen kívül Németh Anikó jelmezei kifejezetten zavaróak és korlátozzák a szereplők lehetőségeit és mozgásterét.
Bretz Gábor Kékszakállú jelmeze egy harcos-király figurára utal, ázsiai beütéssel. Mivel az előadás Kínában lesz látható november 6-án, ebből a gesztusból arra következtettem, hogy már eredetileg is a kínai célközönségnek készítették és azért is van leegyszerűsítve, mert a Bartókot alaposan nem ismerő, a művel éppen csak ismerkedő nézőkre gondoltak. (Kínában pláne nem fog az sem számítani, hogy Mécs Károly a prológus szövegét hibásan mondja. Éppen úgy, mint az interneten elterjedt szövegváltozatban szerepel, amely érezhetően felüljavítja Balázs Béla szövegét. Ugyanezt a hibát - "hallgatjuk és csodálkozzuk" helyett "hallgatjuk és csodálkozunk" hangzik el - valószínűleg hasonló okokból elkövették a legutóbbi szombathelyi Kékszakállún is. Mindegy? Nem mindegy? Egy biztos, a művet valóban ismerő néző ezen a ponton elakad, és sajnos némi bizalmatlanság ki fog benne alakulni már az előadás kezdő perceiben.)
Szántó Andrea egy magasba szökő, nagyon mesterkélt hajkölteményt kap és egy esküvői ruhát. Nézhetjük mesebeli Barbie-királylánynak is akár, de mindenképp érzékeljük, hogy mindkét jelmez merev, nagy kiterjedésű és önmagában is lehetetlenné teszi a szereplők kapcsolódását. (Láttam egy kínai Kékszakállú előadást és ez a két ruha igazán hasonlított azokra, minden bizonnyal sikerül majd eltalálni a kinti nézők ízlését.)
Nekem a leírt probléma mellett (nehezen tudtak ebben a jelmezben a szereplők egymásra találni) megjelent egy másik baj is, amely a nagyon jó tervezők sajátossága: a ruha eljátssza a történetet a szereplők helyett. Ránéztem a két ruhára, egy ideig még reménykedtem, hogy később majd valamiképpen levetnek egy-egy réteget és közelebb kerülnek egymáshoz ( a Kékszakállú előadások rendszerint vetkőztetős technikával fejezik ki, hogy a férfi és a nő mégis közeledett), de amikor ennek az esélye elmúlt, akkor megerősödött az a benyomásom, hogy ez az előadás két olyan ember történetét tárja fel, akik annyira magukba vannak zárva, hogy egyáltalán nem volt a kezdő pillanattól esélyük sem az összekapcsolódásra.
A Kékszakállú sokféleképpen értelmezhető, akár úgy is, hogy a szereplők menet közben fokozatosan veszítik el a közös élet esélyét, de akár így is, ahogy most történt - az én benyomásom szerint -, belefér egy egészen pesszimista megközelítés is.
Természetesen bőven lehet olyan néző, aki velem ellentétben mégis megtapasztalt kapcsolatot a szereplők között és nem azt érezte, hogy két olyan ember életét nézzük, akik hiába tudnak meg egymásról valamit, ez a megismerési folyamat kicsit sem viszi őket közelebb a másikhoz.
Még egyetlen korábbi Kékszakállúnál sem éreztem ennyire felesleges projektnek az ajtók nyitogatását, hiszen a ruhák már előre megmutatták, hogy nincs reális esély a kapcsolódásra.
Annak ellenére, hogy elégedetlenség töltött el emiatt, azt nem mondhatom, hogy nem születtek ennek hatására gondolataim a történet kapcsán. Az jutott eszembe, hogy ahogy az élet minden területén türelmetlenek vagyunk és gyorsan akarunk mindenhez hozzájutni, minél kevesebb energiával, így a mindenféle emberi kapcsolatainkban is gyorsan akarunk dűlőre jutni, nem adunk időt semmire. Ebben a rendezésben egészen abszurdnak éreztem Judit követelőzését, szinte beszóltam volna, hogy hová siet, és egyébként is minek az egész, nem jut előre-közelebb a megszerzett információkkal sem. Ahogy a szalagcsíkokra vetített kép változott, nem érzékelhettük, hogy akármilyen előrelépés bekövetkezett volna, azon kívül, hogy a közönséghez térben közelebb kerületek a szereplők. Megnézve az előadást le kell nyelni a tanulságot, egyedül vagyunk és kész.
A Müpa viszonyait ismerve, a vásznakra vetítés jó ötlet, jól szállíthatósága mellett azért is, mert asszociációt kelt. Sok pszichológus használja a "vetítés" kifejezést, ez történik, amikor valakit nem ismerünk jól és felruházzuk mindenféle tulajdonságokkal, majd később megismerve, megfosztjuk őket tőle. Nincs más megoldás, valamiféle elképzelésünk csak kell, hogy legyen embertársainkról, ha beleszerettünk valakibe, óhatatlanul is idealizáljuk.
Jelen esetben sincs másként a szokványosnál, Judit a Kékszakállút megismerve egyre több hiányosságát észleli (mindenhol vért lát), és végül amikor mindent tud, akkor ahelyett, hogy megemésztenék a helyzetet és valamit kezdenének egymással, a férfi hirtelen csavarral szakít. Az ajtók nyitogatását, a szereplők közeledését és távolodását láttam már koncertszerű előadáson is megvalósulni, de most ezúttal a taszító jelmezek, a jellegtelen kivetítés hatására (is) nem kaptam ebből semmit, érdektelennek tűnt a két idegen viszonya. Igazi egyéjszakás, súlytalan ügynek elkönyvelhető kaland, nem több. Ami ebben szívszorító, mindkét énekest figyelve láttam, hogy odateszik magukat, magas szinten éneklik el a darabot és nem rajtuk múlik az, hogy ez a közös történet nem jöhet létre, nem találnak utat egymáshoz. Ebben láttam az előadás drámáját. (Ráadásul most olyan Juditunk volt, aki még a magas C-t sem hagyja el, ahogy mostanában szokásos, sőt a Müpa orgonájának megszólalása is emlékezetes, megvoltak a feltételek egy katartikus előadáshoz, a zenekarra sem panaszkodhatunk. Kocsis Zoltán vezényelt. )
A rendező meglehetősen szokatlan módon ráadásul új végkifejlettel adományoz meg minket. Judit egy órával a várba való belépés után ugyan elhagyott-emlék-asszonnyá válik, de madonna-szerű mosollyal átérzi, hogy bizonyára megfogant és ha másként is, de kapott valamit a férfiból. Ez a végkifejlet némileg vitatható, bár ha nagyon akarjuk, a "tied lesz már minden éjjel" és a "és mindig is éjjel lesz már" mondatokból akár az is kiolvasható lenne, hogy minden harc és felesleges bonyolítás után elkezdik a közös életet végre.
A Kékszakállú után következett egy kicsit átigazított térben a Csodálatos mandarin. Bevallom, nem tudtam semmi nagy felfedezést tenni, amely rejtett kapcsolatokat tárt volna fel a két mű között azon túl, amelyek amúgy is ismertek. Visszaemlékeztem egy nemrég látott pécsi koncertre, amelyen a szvit változatát hallottam a darabnak és magam elé képzeltem, hogy milyen is lesz majd ez a koreográfia. Gyorsan megy az idő, és most jó néhány hónapig semmire nincs kilátás ezen a területen, ezt az előadást kell elraktározni, értékelni belőle azt, ami értékelhető - el volt énekelve.
