A Mozsár Műhely főpróbáját láthattam a múlt szerdán, amely ugyanúgy tele volt, mint a Jurányiban az „Apád előtt ne vetkőzz” előző nap – annyi különbséggel, hogy ez a teljes telítettség pontosan 33 mezei nézőt jelentett. (Ja, nem voltak mind mezeiek, mert volt köztük néhány színműs hallgató, újságíró és fotós is.) Ennyien nézhettük Kieran Hurley „Szócső” című darabjának főpróbáját Fullajtár Andrea és Szántó Balázs előadásában, Szilágyi Bálint rendezésében.
Ezen a kis nézőtéren minden korábbi előadás is elsősorban a színészi játékra alapított, és kevés kelléket használt – amit viszont igen, azt nagyon átgondoltan tették, a nagyon apró színpad adottságait végsőkig kiaknázva. Márkus Sándor látványtervezőként egyszerű megoldásokhoz folyamodik, játéktérré teszi még az utcára nyíló ablakmélyedést is és a mögötte belátszó fényreklám hatásával is számol. Minden színváltást egy számítógép képernyőjén felirattal jelez, amelyek néha a szereplők közérzetére utalnak. A háttérvetítést csak kivételes helyzetekre szánja, de éppen azért, mert ezek nem kísérik végig a teljes előadást, élénkítő hatással vannak ránk. Elsődlegesen a színészek feladata, hogy a szinte üres térben elhitessék velünk a kinti és benti helyszíneket.
Az előadás kiindulópontjául szolgáló darab abba a típusba tartozik, amikor két egymástól nagyon távoli világban élő személyt hoz össze a szerző, és velük együtt élhetjük át a kapcsolat létrejöttét, harmonikus pillanatait, illetve mélypontjait. Szeretjük az érzelmi hullámvasutakat nézni, így erre az előadásra is lesz igény. Látjuk, ahogy a semmiből miként lesz valami ígéretes, hogyan kapnak segítséget egymástól a szereplők, és mi történik akkor, amikor mindketten visszakerülnek a saját világukba.
Éppen a jelenlegi helyzetben nagyon jó lenne olyan üzenettel hazamenni, hogy két teljesen más kulturális háttérrel rendelkező ember is egymásra találhat, támaszai lehetnek egymásnak, még akkor is, ha az egyik férfi, a másik nő. Jó lenne egy igazi happy end, ránk férne…- Az előadás, ahogy Szokodi Bea fotóin jól látszik, ad boldog pillanatokat, amikor pici időre minden egyensúlyba kerül, ha azt nem is mondhatjuk el, hogy egy boldog folyamat részesei lehetünk. Már ez is jó hír, most a távolságtartás időszakában két idegen közötti egy-egy igazi találkozás is irreális fordulatnak számít.
Mivel az egyik szereplő egy drámaíró, a cselekmény kitüntetett pontjain, szabályszerűen megjelenik egy-egy dramaturgiai megjegyezés. Például: ha minden harmonikusnak látszik egy előadás közepén, akkor sajnos a végkifejlettől az ellenkezőjét várhatjuk…(Mennyire jó lenne, ha minden ennyire előrelátható lenne a való életben is, már csak azt kellene tudnunk hozzá, hogy éppen melyik részén vagyunk a saját történetünknek.)
Ezek a megjegyzések elidegenítő szerepet töltenek be, eltávolítanak minket a látottaktól, és az előadás végére már mindez dupla/tripla csavarnak tűnik. Aki ismeri Molnár Ferenc „Játék a kastélyban” c. színdarabját, annak az is eszébe juthat róla könnyen, nem példa nélküli, hogy valaki a színdarabírás fortélyaiba akarná a nézőket beavatni.
Miután ez nem a Hamlet, a cselekmény egymondatos összefoglalása is szpoiler lehet, így maradjunk a színészeknél.
Az előadás rendezője már lényegében félig nyert a két szereplő kiválasztásával. Fullajtár Andrea valóban a jelenlegi magyar színjátszás élvonalába sorolható, és emlékképeim szerint ez már húsz éve így van. Nagy szerencséje, hogy a megfelelő feladatok is elérték – ahhoz, hogy látszani tudjon valaki, a tehetség nem elég, szerepek is kellenek. Abból, hogy ez a Katonán kívüli előadás létrejöhet, számunkra is kiderül, hogy a színésznőnek van igénye, lehetősége arra, hogy még többet vállaljon, pedig anyaszínházában is nemrég volt új bemutatója.
Mélységet tud adni ennek a középkorú, a szakmai pályáján és a magánéletében egyaránt megrekedt és öngyilkosságra készülő művésznek, aki mégis képes összeszedni magát az újrakezdésre.
Az ajánló írásában ezen a ponton megakadtam, mert közben elért a hír, hogy egy még fiatalnak számító operaénekes, Blazsó Domonkos öngyilkos lett, de eszembe jutott Szirtes Attila, a Jurányi műszaki vezetőjének tragikus halála is, amely szintén a napokban történt. A jelenlegi helyzetben lassan egyáltalán nem rendkívüli hír, hogy valaki a túl sok nyomás hatására feladja a küzdést. Jó lenne, ha mindenki mellett megjelenne valaki, aki visszarántja, ahogy ez ebben az előadásban meg is történik.
Fullajtár Andreának elhihető a kétségbeesés, majd az is, hogy a csodaként megjelenő fiatalember iránt kezd érdeklődni, és az új impulzus hatására új életet kezd.
Az előadásban ezzel párhuzamosan megfigyelhető az is, ahogy Szántó Balázs, azaz Declan fokozatosan kinyílik, a kezdeti teljes elutasítás után elfogadja a nő kezdeményezését, majd megosztja vele saját gondjait. Az erőviszonyok folyamatos ingadozása feszültséget kelt, és már a főpróbán is csak kevés alkalommal érzékelhettük, hogy még ezen lehetne fokozni. Ahhoz nyilván több előadást kell nézők előtt lejátszani, hogy a megfelelő tempó beálljon, de meglehet, hogy azért a darabot a dramaturg-rendező még feszesíthette volna.
A két színész nemcsak külön jó, de együtt is. Működik közöttük a kémia, amely talán annak is köszönhető, hogy Fullajtár Andrea korábban tanította kollégáját, és ez a közös múlt kihat a jelenlegi közös játékra is. Őket nézve megszületik a nézőben a kettős érzés: egyszerre vagyunk biztosak abban, hogy egy ilyen „sokkal idősebb nő fiatal férfival”-kapcsolat eleve esélytelen, másfelől a színészek rávesznek minket arra, hogy mégis legyőzzük magunkban ezt az érzetet, és drukkolni kezdünk nekik. (Én már csak azért is, mert kisgyerekként megismertem valakit, aki megközelítőleg 30 évvel korábban, akkor 18 évesen elvett egy 36 éves nőt az egész családja ellenkezése ellenére. Vagy húsz évet láthattam ebből a kapcsolatból, és összesen több, mint ötven évig éltek együtt – minden látszat szerint elég nagy harmóniában. A fordított eset átlagosnak számít persze, csak akkor akadnak meg az emberek, ha a nő az idősebb.)
SZEMÉLYES LEZÁRÁS
Jó színházat láttunk, és csak örülni lehet, hogy meg tudták a premiert tartani legalább. Manapság más szinte csak ez számít, hogy valami egyáltalán létrejöhet-e vagy sem.
A másfél méterek meglétére gondosan vigyázó elrendezés hervasztó volt, még úgy is depresszióba lehetett esni a látványtól. Az előadásnak ezekkel a körülményekkel is meg kellett küzdenie, azzal a tudattal, hogy magáról a maszkról és a terem elrendezéséről is minden pillanatban eszünkbe jut az ok: a vírushelyzet és az ezzel járó minden bizonytalanság, a saját kiszolgáltatottságunk.
Most már itt a teljes lezárás megint, így tudjuk, hogy pontosan egy hétig tartott ez az átmeneti időszak: ennyi időnk volt, hogy azt hihessük, hogy súlyos áldozatok árán, néhány színház harmadházzal még működhet.
Ezen az egy héten belül én három nézőtéren tapasztalhattam meg ezt a depresszív ürességet – még további két látogatásra is módom lehetett volna, de nem tudtam magam rászánni, pedig nyilván képesek lettünk volna még ehhez a látványhoz is hozzászokni, ha adnak még időt.
Bízom benne, hogy a leállás nem lesz igazán hosszú, és amikor majd ez az előadás ismét játszható lesz, már nem fog a ritkított nézőtérről szólni.
Ps. A bejegyzéshez Szokodi Bea fotóit használtam, aki ráadásul éppen akkor fotózott, amikor én is néztem.
