Az Operaház hatalmas lendülettel pótolja a tavaly tavasztól mostanáig elmaradt bemutatóit, így az az operakedvelő, aki ránéz a műsorra (heti négy ingyenes és egy fizetős közvetítés) ugyanúgy „lerohanva” érezheti magát, mint ahogy néhány éve, a 33-36 új bemutató idején (nem is volt ez olyan régen, bár mégis egy másik időszámításnak érződik). Valamit csak muszáj megnéznünk, ha ekkora a választék.
A vidékieknek/külföldieknek jobb így talán, de a hagyományos stílusban rögzített előadások az élőben nézés élményét azért nem pótolják. A befogadó szabadságát korlátozza a felvétel, az operatőr és a vágó komoly döntéseket hoz helyettünk - kénytelenek vagyunk azt nézni, amit mutatnak a teljes előadásból: hol a teljes színpadképet, hol csak egy szereplőt, és nem biztos, hogy pont arra a részletre koncentrálnánk magunktól is. Éppen emiatt a felvétel rendezője szinte azonos rangú alkotóvá válik, bár az előadás színlapja nem tünteti fel. (Március 13-án kinéz nekünk egy korábban közönség előtt már lejátszott Poppea újszerűen rögzített változata, amelyik feltehetően a tévéjáték műfajához közelebb áll majd. Elválik, hogy azzal jobban járunk-e majd.)
A Szöktetés és a „Simona/Cremona-projekt” után harmadik operabemutatóként (ötödik nekirugaszkodásra!) az Eiffel Műhelyház Bánffy termében hivatalosan is színre kerülhetett Gyöngyösi Levente még 2017-ben elkészült operája Szente Vajk rendezésében. Ezúttal is a darab eredeti megrendelője és ötletgazdája, Hollerung Gábor volt a zenei vezető és a karmester.
A Sátán bálja - előtérben Margaritaként Sáfár Orsolya - a lépcsőn Woland, azaz Kálmán Péter
Az előadás rögzítése nehezebb lehetett, mint a korábbi két közvetített opera esetén, hiszen itt több a szereplő, nagyobb a tánckar és az énekkar is. Egyszerre nem lehetett megmutatni az összes történést, pedig abból bőven volt: a rendező – táncosok bevonásával – nagyon törekedett arra, hogy a cselekmény egy pillanatra se álljon meg. Ezek a plusz-akciók nekem helyenként üres pótcselekvésnek tűntek, és ugyanaz a szándék sugárzott át belőle, mint ami három hete Vecsei H. Miklós rendezéséből: a néző figyelmét MUSZÁJ mindenáron lekötni.
Otthon talán mindenkinek nehezebb koncentrálnia, mint egy színházteremben, és a darab majdnem három óra – érthető, ha egy rendező aggódni kezd, és nem bízik abban, hogy extra mozgások nélkül három énekes is elég érdekes tud lenni. Így kapnak a darab egyik kulcsjelenetében gördülő fodrászszékeket a szereplők, ahelyett, hogy megülnének egy padon, ahogy az eredetiben is történik…
Moszkva, Patriarsije prudi - "Ne állj szóba idegenekkel!" (Bulgakov regényének emlékére kitett tábla a regény eredeti helyszínén) - saját fotó 2013 júliusából
Az előadás megerősítette azt az előzetes feltételezésemet, hogy Szente Vajk a szerző által „opera-musical”-nek minősített darabját egyértelműen a musical irányába tolta el, és egy olyan produkciót rakott össze, amelyik szélesebb nézői réteg igényeit is jól kiszolgálná, szép hosszú sorozatot érhetne meg az Operettben vagy a Madáchban, de ugyanebben a rendezésben jól érvényesülne akár egy nagy szabadtéri színpadon is. Professzionális gyorsasággal történnek a helyszínváltások minden esetben, az öltözések ugyancsak, olajozottan működik az egész, akár egy gépezet. A rendező néhány percben is hatásosan jellemez egy élethelyzetet (pl. az elmegyógyintézet világát), oda tudjuk képzelni magunkat, és nem zavar a felszínesség. A történet egyes pontjain viszont mélyebb elemzés nyomait érzékeljük. (A jéghegy-elv jutott eszembe róla.)
Parkból fodrászat - Woland Berlioz (Hábetler András) és Hontalan Iván (Varga Donát) társaságában
Szente Vajk hatásosan mozgat tömegeket, és ez nem annyira magától értetődő..
A népnek sok jelenetben fontos szerepe van, de feltehetően praktikus okokból (a színpad nem túl nagy, és a díszlet is elvesz belőle) az énekkar csak a színfalak mögül szól, és sok esetben csak a táncosokat látjuk. (Ez így erős kompromisszumnak tűnik, ahogy már önmagában a közvetítés elkészítése élő bemutató helyett is szintén az.) Ez sokszor elbizonytalanító, önkéntelenül is keressük a hang forrását.
Szerencsésebbnek találtam volna, ha egy kevésbé intenzív koreográfiát az énekkar tagjaira készítenek, de könnyen el tudom képzelni, hogy sokan kifejezetten igényelték az invenciózus és látványos táncbetéteket, és nem értenek ezzel egyet. Operánál a tánc kevésbé szokott dominálni, ez a döntés is jelzi, hogy ezekkel a látványos táncbetétekkel musical színvonalat próbáltak megütni. (Nyilván a tánckarnak is kell munka, ők meg nem feltétlenül tudnának énekelni, tánc közben pláne nem – milyen kár.)
Golgota, siratóasszonyok - az előadás egyik leglátványosabb jelenete (a kivetítés is lényeges eszköze az előadásnak)
Túl sok musicalt nem nézek, és nem tudom megmondani, hogy átlagos esetben Magyarországon mennyire tipikus az, hogy a táncosok azokban jól énekelnek is (vagy fordítva), de ez lenne az ideális, és egy musical-centrikus színházban pedig alap. Tudom, hogy ez nem lehetetlen, ha nem is egyszerű a feladat. Láttam turnézó Broadway-musicalt (József és a színes szélesvásznú álomkabát), amelyben sikerült a teljes szereposztást olyanokból összeállítani, akik megfelelő szinten tudtak énekelni, táncolni, sőt beszélni is – ez a mű is megérdemelné, ha így jelenhetne meg, csupa „triatlonozó”-val.
Abban, hogy kiérleltnek tűnik az előadás, nyilván óriási szerepe van annak is, hogy ez most már az ötödik kiírt időpont volt, eredetileg 2019. novemberében lett volna meg a bemutató, ha először az Eiffel Műhelyház építkezésének elhúzódása, majd később a vírus-helyzet nem szól közbe.
Cirkusz és varieté -jelenet, műsorvezető: Csémy Balázs és a légtornászok
A művészek ezektől a bemutatóhoz nem vezető újabb próbafolyamatoktól nyilván egy idő után már akár el is bizonytalanodhattak, nekem sem volt könnyű hinni abban, hogy ezen a szombaton most már tényleg megnézhetem a darabot, ugyanakkor a szerepek elmélyítésében csak segíthetett a többszöri nekilendülés, az átlagosnál nyilván jelentősen több próba.
A szereplők érezhetően mindent beletettek ebbe az egy alkalomba, ha egyszer nem várt rájuk sorozat, mindenkinek most kellett a legjobb formájában megmutatkoznia. Ráadásul mikroportos előadás volt, rengeteg múlt a technikusokon, voltak egyes részletek már azonnal az elején, amikor néhány énekes nem volt hallható, de később sem volt mindenki jól érthető. A történetet nem ismerők számára nem biztos, hogy azonnal világossá vált, hogy kik azok az idegenek, akik az írókongresszus közben az emelvény tetején feltűntek. (Ezt akár azok a nézők is megkérdezhették, akik a Bulgakov regény ismeretében kezdték nézni a felvételt, de a szereposztást nem tanulmányozták előzetesen.) Ennél a résznél a felirat különösen jól jött, lehet, hogy később meg lehetne a nyelv kiválasztásának lehetőségét is adni a közvetítés otthoni nézőinek, illúzió azt gondolni, hogy a magyarul énekelt operák minden részletét megérti a magyar anyanyelvű közönség. Aki angolul nem tud eléggé, az néhány ponton bajban lehetett most is. Nem, nem lehetett mindenkinek a szövegét jól érteni.
Néhány ismerősöm a közvetítés akadozásáról is említést tett facebookon – ez viszont helyi probléma, mindenkinél függhetett a befizetett internet gyorsaságától. Ilyen és ehhez hasonló tényezők (esetleg zavaró családtagok) befolyásolhatták a befogadói benyomásainkat, ezek helyettesíthették az előadást nem ritkán szétköhögő/beszélgető/mobilozó nézőtársakat.
Mivel szerencsére ez egy AJÁNLÓ blog, nyugodt szívvel maradok a szokásos módszeremnél, és az én kérdésem továbbra is az: miért volt érdemes az előadást megtekinteni még felvételről is, és miért merek mindenkit – aki a zenés színházat, és ezen belül elsősorban a musicaleket kedveli -, hogy amint lehet, menjen az Eiffelbe és nézze meg ezt az „M&M”- variációt.
Margarita és a Mester (Balczó Péter) az előadás vége felé - az emelvényen Woland és kísérete
Az előadás mozgalmassága és dekorativitása (utóbbi remélhetőleg a mellékelt a fotókból is kiderül) számomra a műfaj alapvető tartozéka, és én elsősorban azt láttam meg benne, hogy mennyire sok munka fekszik ebben az egyetlen estében. Megadták a módját a varieté jelenetnek is, a légtornászok még talán a kelleténél tovább is aktívak a háttérben. Részes ebben a díszlet- és jelmeztervező Kentaur, akinek praktikus és könnyen átalakítható emelvényein korhű ruhákban jelennek meg a szereplők. A húszas évek öltönyei a kék acélos árnyalataiban játszódnak (miközben a Mesteré marad a barna szín, amely Jesua színe is), míg a betétregény szereplői éppen olyan római kori öltözeteket kapnak, amilyeneket történelmi filmekből megszoktunk, és rájuk képzelnénk úgy is. A leglátványosabb jeleneteknél (varieté, bál) a világosító, Madarász (Madár) János beavatkozása is segíti a hatás kibontakoztatását.
Fegyelmi tárgyalás az írószövetségben
Az elsőként gépszerűen darabos mozgását végző tánckart Túri Lajos Péter koreografálta, az artistákét pedig Vincze Tünde. A tánc és az akrobatika az előadás hangsúlyos része, az előadás soha nem áll le, az áriák alatt is van legalább egy szereplő, aki a háttérben mozog, és azokat a nézőket is leköti, akik netán már kezdenének unatkozni. (Ezt a szándékot észleltem sokszor, engem ez zavart, de lehet, hogy a többség épp szerette, hogy ennyire túlmozgásos az előadás.)
Aki már néhány bejegyzésemet valaha átfutotta, nem fog meglepődni, hogy engem ezúttal is az énekesek érdekeltek leginkább, főleg így, hogy rendszeresen hallgattam Gyöngyösi Levente művét az elmúlt négy évben. NAGYON vártam, hogy legyen ez az előadás, a jelenleg is elérhető, „Opera szerda” sorozatban levetített keresztmetszet óta még inkább.
A főbb szereplőket egy kivétellel átmentették a 2017-es koncertszerű változatból, akik a jelmezek és a rendezés által kiteljesíthették ugyanazt a karaktert, amelyiket már abban kezdtek kibontani.
2017 júniusában, sőt még az első kitűzött bemutató idején (2019 novemberében) is még bőven a vírus előtt voltunk, az énekesek el voltak halmozva feladatokkal, és így eshetett meg, hogy a darab egyik oszlopának is tekinthető Wolandot Cser Krisztián nem tudta ismét vállalni, hiszen az őszi időszakban már benne volt (emlékképeim szerint) összesen hat további előadás előkészületeiben, és ennek köszönhetően a januári „schrottos” Figarókat, és ezt a darabot már nem tudta volna azokkal együtt próbálni. (Ha nem jön közbe a vírus, akkor a májusi felújításban már megmutatkozhatott volna a szerepben így is, és most februárban pedig Palerdi András személyében már egy harmadik Wolanddal is találkozhattunk volna a darab harmadik sorozatában. – Ami késik, nem múlik…)
Woland és Margarita a báli jelenetben
A befutó, aki annak idején épp be tudta szorítani külföldi meghívásai közé ezt a feladatot is és végigcsinálta a próbákat, a nálunk már évente csak egy-két alkalommal fellépő Kálmán Péter volt. (A vírus-helyzet kevés előnyei közé tartozik, hogy idén – legalább közvetítéseken – Kálmán Péter legalább többször hallható-nézhető. Ennek lehet örülni.)
Az énekes nagyon sok olyan jelenetbe is bele van rendezve, amelyben nem énekel, Wolandja elsősorban kissé cinikus megfigyelője az eseményeknek. Mindent tud, azt is, hogy felesleges sok energiát pazarolnia, hiszen az emberek maguktól is úgy működnek, ahogy ő szeretné, nem kell aktívan beavatkoznia a folyamatokba. Ez az alapbeállítás lényeges – Kálmán Péter hatása az előadás minden részletén érződik, de nem nyomja el/le a többieket.
Az előadás emblematikus része, amikor „leplezetlen önmagát” mutatja meg egy erőteljesen rockos beütésű szólóban a báli jelenetben. Hálókabátban mászkál, félhosszú alsónadrágja is kivillan a lépcsőn, tényleg kényelembe helyezte magát Berlioz lakásában. A rendező NEM öltözteti be őt a zenéhez is idomulva rock-sztárnak, ahogy azt várnánk. A Sátán, a „nagy Woland” nem lesz grandiózus figura. Őt látva - bár némi késéssel, és nem a megtekintés közben Molnár Ferenc Ördöge jutott eszembe, és az, hogy Kálmán Péter van olyan jó színész is, hogy még prózai színpadon is el tudnám képzelni, akár pont egy ilyen cinikus figuraként is.
Feltehetően kevesen lennének, akik ezt a Wolandot (ezzel a zenével!) így ábrázolnák, de érthető ez a döntés. Szerettem, hogy Szente Vajk ebben a fontos jelenetben nem az elvárásainkat szolgálta ki, a tagadás szelleme itt így jelenik meg, a musical konvencióitól elszakadva. Ráadásul többet tudunk ezzel az igazi mivoltában hétköznapi, de azért sármos ördöggel kezdeni így, aki ráadásul látványosan (rosszban?) sántikál. Megviselte, hogy évszázadok óta figyeli az emberek szánalmas próbálkozásait, hogy minél több pénzhez jussanak. Az látszik, hogy ő már elunta...
A bálra is talán csak azért volt szüksége, hogy Berliózt a halála után meggyőzze a saját létezéséről, hiúságát bántja az ateista csökönyös ellenkezése – más okot ebben az előadásban nehéz lett volna erre találni, végig kívülálló marad a nagyszabású és dekoratív ünnepség közepette.
A többi főbb szereplőről már a koncertszerű változatban is említést tettem. Ez a rendezés néhány énekest még jobb helyzetbe hozott.
Berlioz levágott feje: Hábetler András
Hábetler András már kívülről tudta és élte két szerepét 2017-ben is. Berliozként és Kajafásként is megingathatatlanul hisz saját igazában. Nem meglepő, hogy amikor jelen van, nemigen kóborol el a tekintetünk róla, ha a kamera is engedi. Berlioz levágott fejeként sem veszíti el meggyőződését. (Itt lehet agyalni a bűvésztrükkön is…) Nehéz eldönteni, hogy melyik jelenete a legemlékezetesebb, de talán nem is kell.
Hasonlóan erős színészi jelenléttel bír Kiss Tivadar, és Woland élvezettel bajkeverő kíséretéből - Gavodi Zoltán és Szakács Ildikó - mellől jobban ki tud emelkedni, több szólója is akad, sőt a rendező néma szereplőként is többször hasznosítja. Szerencsésebb lett volna, ha Gavodi Zoltán arcából többet hagy meg a jelmez, és ha a kontratenor hangját hosszabban is hallhatjuk. (Behemót szerepét eredetileg egy basszus hangra képzeltem – egy „óriás macskához” mély hang talán jobban illett volna, gondoltam -, de ezen már néhány éve túlléptem, amiben az is sokat segített, hogy Gavodi Zoltán különleges hangját az ősbemutató óta eléggé megkedveltem.)
Woland kíséretének van egy negyedik tagja is, egy táncos-szobalány, aki Pilátus rabnője is (Likovics Alexandra), aki nagyon dekoratív jelenség, ügyesen is táncol, de ennek ellenére végig felszínes megoldásnak éreztem szinte minden megjelenését, ahogy nem egyszer a júdeai jeleneteket „szétmozgó” táncosokat is. Miatta nem éreztem egységesnek ezt a csapatot, de persze ez a rendező döntésén múlt, nem rajta. (Ráadásul egy táncos jellemzően erősebben hat ránk, mint egy énekes, könnyen magára tereli a figyelmünket – ez a személyes tapasztalatom.)
Margarita és Woland kísérete - Gavodi Zoltán, Kiss Tivadar és Szakács Ildikó
A címszereplőkkel kapcsolatban muszáj elfogadnunk a szerzőnek és librettistájának, Várady Szabolcsnak azt a döntését, hogy Bulgakov regényéhez képest markánsan megváltoztatta a Mester és Margarita szerelmének jellegét, illetve Margarita alakját.
Ez a Margarita nem egy jómódú, de elhanyagolt és unatkozó férjes asszony, akinek a puszta léte is provokáció a húszas évek Szovjetuniójában. Margarita a regényben évekig tartó házasságon kívüli szerelmi viszonyba keveredik a Pilátusról készülő könyv szerzőjével, akihez mélyen kötődik, a könyv születését végig követi, múzsai szerepkörben szinte közös alkotásnak is tekinti azt.
Ebben a zenés változatban viszont a moszkvai írószövetség írnoka, aki a szerzőbe annak fegyelmi tárgyalásán szeret bele, éppen akkor, amikor azt kirekesztik. Szerelmét hamarabb elragadják tőle, mint ahogy ez a kapcsolat egyáltalán kibontakozhatna. Egy néma jelenetben később látjuk, ahogy férjének visszaadja a gyűrűjét, de az előadás pörgése azt érzékelteti, hogy a szerelem fellobbanása közvetlenül a Mester elhurcolása előtt történik, és nem töltenek együtt szinte semmi időt.
Nem, nem helyettesíthető egy rajongó szerelem elfogadásával az, amikor két ember éveken át része egymás életének és minden gondolatukat megosztják. Az örökké együtt maradás lehet, hogy jelen esetben nagyon elhamarkodott lépés, és nehezebben hihető, hogy ebben a történetben ilyen felületes megismerkedés után mindkét fél ezt szeretné.
Ez a markáns változtatás 2017-ben meglepett, nehezen fogadtam el, hogy a regényben vázolt összetett viszonyt így kitisztítják, szinte sematikussá téve a kapcsolatot, bár azóta volt időm megszokni. Kétségtelen, hogy így idealisztikusabb a kapcsolat, és dramaturgiailag is egyszerűsítést jelent, sőt a musicalekben a hasonló megoldás nem ritka. Nem kell még Margarita hátterét is külön vázolni – ez nyereség, de azért maga a szerep feltétlenül veszít árnyaltságából. (Ahogy látszik, megpróbáltam minden mellette szóló érvet felhozni, de ezt a változtatást mégis a mű gyenge pontjának érzem.)
Sáfár Orsolya viszont erről nem tehet, messzemenőkig megfelel a kihívásnak, neki sikerül a triatlon: érthetően beszél amellett, hogy énekel és együtt táncol a profi táncosokkal, sőt még kellően dekoratív jelenség is, pláne amikor a seprűjén röpköd, miközben koloratúráznia is kell. Hát igen, erről lenne szó egy musicalben.
A másik címszereplő, Balczó Péter, aki mindkét alakjában önazonos szereplőt játszik, akik ráadásként még szerethetőek is. Jól áll neki Jesuaként a hosszú haj, és emellett még el is hisszük neki a szelíd, de határozott prófétát, és egy másik személyiségként a könyvét vehemensen védelmező írót. Utóbbi minőségében a szerelem fellobbanásának érzékeltetésére csak néhány másodpercet kapott a szerzőtől, de egy musicalben ez azért nem rendkívüli, éppen így szoktak végbemenni a dolgok. Amit ebből a két szerepből ki lehet hozni, azt ki is hozta. (Aki nem csodálkozott rá korábban, mondjuk „A kéjenc útja” c. előadásban, az megteheti most, március 5-én pedig megnézheti a saját Maszkabálját is.)
Római katonák és Jesua - középen Patkányölő centúrió: Kiss András
Rajtuk kívül még voltak kisebb szereplők is, akik apró villanásokat kaptak csak, de ez elég volt nekik ahhoz, hogy megjegyezhetőek legyenek. Ilyen volt Kőrösi András (még a 2017-es változatból átmentődve), aki néma jeleneteiben is erős partnere a Pilátust éneklő Kovács Istvánnak, aki az elmegyógyintézeti „szín”-ben professzorként Kiss Andrással (főápoló) és Várhelyi Évával (főnővér) nagyon jól összeforrott hármast alkot. Sajnáltam, hogy a rendező (a táncoslány helyett) nem vitte át Várhelyi Évát a júdeai jelenetbe is, hogy még erősebbé tegye a párhuzamot a moszkvai és a júdai jelenetek világa között. Kiss András drabális Patkányölő, előle Dékán Jenő Júdása nem menekülhetett volna meg. Ez az áruló kellően tenyérbemászó figura lett, így nem sajnáljuk meg. Szerencsés megoldás a kettőzés ezúttal is: ő volt Latunszkij, a Mestert eláruló kritikus is.
Az elmegyógyintézet, Hontalan Iván és a Mester között a két ápoló és a professzor hármasa: Várhelyi Éva, Kovács István és Kiss András
Csémy Balázs, akire az operanézők még 2015-ból Marióként is emlékezhetnek, ezúttal műsorvezetőként tűnik el a Varieté jelenetből Wolandnak köszönhetően, Gulyás Bencét pedig házmesterként a feketemágus truppja intézi el. Ruszó Alexandra takarítónője tényleg csak egy villanásnyira kerül elő a tánckarból. Ő is minősíti, hogy milyen jó erőkkel állította ki az Operaház a produkciót. Jelenléte eközben azzal a kérdéssel is szembesített engem, aki számos operavizsgában láttam őt, hogy mit is csinálhat most, mi lehet vele – egyértelműen többre lenne hivatott ennél a két mondatnál, de jelenleg még ez a feladat is jól jöhetett. (De ez a kérdés messzebb vezet, az Operaház kicsit a Noé bárkájára is emlékeztet minket, és arra se fért fel mindenki…)
Woland emberei - köztük a letartóztatott házmester (Gulyás Bence)
Mindenkit nem sorolok fel azért (teljes szereposztás az opera.hu-n fent van, légtornászok és táncosok is!), inkább kiemelném azt a két főszereplőt, akikkel talán a nézők többsége is legjobban tudott azonosulni, mivel bennük a történések hatására változás megy végbe. Vannak kételyeik, amelyeket félig-meddig le tudnak győzni, és így a többieknél érdekesebbekké válhattak.
Az egyikük Pilátus, illetve az őt játszó Kovács István.
A basszista sok éve énekel Bach passióiban, sokszor volt módja átlényegülni Jézussá és Pilátussá is, és ez az alapozás már 2017-es szerepformálásán is meglátszott. Már akkor is telitalálatnak éreztem Pilátusát, most pedig még mélyebbnek. Átérezhetjük általa, hogy milyen lehetett a hatalomtól függő tisztviselő élete, aki ugyan elvileg dönthet mások sorsáról, de ő is kiszolgáltatott – bármikor feljelenthetik felségárulásért, így mégsem meri felmenteni az általa is ártatlannak tartott vádlottat. Gyáva. A folyamatos fejfájása ebben a pozícióban nem lehet véletlen.
Az énekesnek remekül áll a hagyományos római viselet is, nemcsak maga a karakter, és jó megoldás, hogy az elmegyógyintézet orvosprofesszoraként is látható, a Mester sorsa felett ott is rendelkezhet, a feje most is fáj. (Ebben kevésbé hangsúlyos, jóval rövidebb maga a szerep is, de másként nézzük orvosi köpenyben tudva, hogy az énekes orvosként is végzett, és a tavalyi évben a vírusnak köszönhetően eredeti hivatásához IS visszatért.)
Pilátus: Kovács István, Júdás: Dékán Jenő, mögötte Kőrösi András
A Mester könyvének is Pilátus a főszereplője, ez az opera is kiemelten hangsúlyozza a „legfőbb bűn a gyávaság” – ot, és az előadás egyik utolsó képében hatásos nagyon, ahogy a hatalmas töviskorona éppen őt fogja magába zárni. (Az előadáson nagyon látszik, hogy nagy hangsúlyt fektetnek erre a képre, és különösen impozánsak a Jézus szenvedésével és halálával foglalkozó jelenetek.)
Pilátus bűnére az emberek többsége is ugyanúgy hajlamos, köztük Hontalan Iván költő, és Jesua leghűbb tanítványa, Lévi Máté is.
Hontalan Iván Berlioz fejével
Varga Donát ezt a dupla szerepet kapta, a hatalommal sem bíró gyáva átlagembert, aki erősen befolyásolható, mások árnyékában él, és nagy nyomás illetőleg trauma hatására tud csak magára találni, későn. De legalább mindkét szereplője felismeri tévedéseit, erőre kap és végül kiáll az igazság mellett. A figurát erősíti, hogy mindez nem könnyen, hanem sok szenvedés és kétely után következik be. (Ez a szereplő nem járt rosszul ezzel a megzenésített változattal, Margaritánál feltétlenül kevesebbet veszített.)
Az énekes érzékelteti a figuráiban végbemenő folyamatokat, sutasága, félelmei emberivé teszik, mi pedig könnyen vele érzünk. Tragikomikus hatást kelt, hogy feldúlt áriáját, amelyben az istenről és a létezésről elmélkedik, Berlioz fejével a kezében énekli, és így feltehetően sok más nézőnek is eszébe jutott a töprengő Hamlet. (A zene sok más művet is megidéz, előkerül benne a szovjet himnusz motívuma, miközben a mustáros kolbászt faló népet látjuk, elő a Jézus Krisztus szupersztár is (Júdás jelenetében). Remélhetőleg néhány zenekritikus miközben értékeli, hogy fonódik össze a műben a szerző szándékai szerint a könnyű- és a komolyzene majd ezeket az utalásokat is sorra veszi.)
Szeretnénk azt hinni, hogy hasonló határhelyzetben mi is legalább így teljesítenénk, ahogy Lévi Máté.
Van változás, kimászhatunk a gödörből, fel kell ismerni az igazságot és nem belenyugodni abba, ami megváltoztathatatlannak látszik. Hol van már a sztálini Szovjetunió, amely Bulgakov idején még szétverhetetlennek tűnt?
Az előadásnak ez is lehet az egyik tanulsága, továbbá akár elgondolkodhatunk azon is, hogy egy művész számára ideális megoldás-e az örökös nyugalom elnyerése, ami most a Mester osztályrésze lesz (az eredeti regény szerint is). (A covid most nyugalmat sok művésznek adott, többet is, mint amennyire vágytak.)
Gyöngyösi Levente opera-musicalje kapcsán mégsem a fenti gondolatok szoktak eszembe jutni, hanem már 2017 júniusa óta a kedvenc jelenetem egyik mondata – Wolandtól:
„Hogyan irányítson az ember, ha tervezni nem tud?...egy órára se mindig”
A mondat mögött rejlő bizonytalanságot, az ember kiszolgáltatottságát semmi nem igazolja jobban, mint ennek a darabnak az eddig sorsa. De egy fontos mérföldkő már mögöttünk van, a bemutató hivatalosan megtörtént, még ha üres nézőtér előtt is. Most már csak a közönséggel való személyes találkozás van hátra.
PS.1. Megjegyzendő még, hogy a felvétel lehetővé tette, hogy minden egyes munkatárs neve is említődjön, ne csak az énekes szólistáké, nem maradnak le a díszítők vagy éppen a fodrásztár munkatársai sem. Nagyon jó, hogy a közvetítés technikai lebonyolítóinak ez a gesztus eszébe jutott. A néző otthon eldöntheti, hogy minden nevet végigolvas-e, de a nyomhagyás azért így is megtörtént.
PS.2. Az Operaház részére a felhasznált fotókat készítette: Rákossy Péter. (Ennél több is megnézhető a facebookon, illetve az előadás képgalériájában is.)
