Mezei néző

Kell-e a nyers igazság? Jobb-e, ha tudjuk, hogy a körülöttünk élők mit rejtegetnek a szívükben, vagy célszerűbb a féligazságokat/elhallgatást választani?

A hétköznapi életben is gyakran merül fel ez a dilemma, többször is, mint jólesne. Erről is szól J.B.Priestley 1932-ben írt darabja, a Veszélyes forduló, amelyiket Karinthy Márton olyan nagyon meg akart rendezni már évtizedek óta egy 1960-ból származó színházi élménye miatt, amelyet a Madách Kamarában rendezett Vámos László többek között Tolnay Klárival, Márkus Lászlóval, Vass Évával, Zenthe Ferenccel és Váradi Hédivel. (A próbaidőszak előtt erről videón is beszélt, és ez a néhány perc megnézhető a színház oldalán.)

A darab születése idején nem volt igazi siker, bár azóta több film is készült belőle, sőt még regénynek is átírták. Magyar színpadokon – a szinhaziadattar.hu szerint – mindössze kilenc premierje volt, a legutolsó 1980-ban a Népszínházban, azaz éppen Karinthy színházi vállalkozásának beindulása tájékán volt műsoron.

Az előadás elkészült annak ellenére, hogy a rendezője nem lehetett személyesen jelen a próbákon. Az általa létrehozott és 38 éven át növekvő sikerrel működtetett Karinthy Színház csapata így is megvalósította a darab egyik főszereplőjének, Földes Eszternek a vezetésével, aki társrendezőként is jegyzi az előadást. A direktor videófelvételek alapján küldött instrukciókat a próbákra, az utolsó időkben a kórházi ágya melletti WC-papír tekercset is felhasználva erre a célra. Erről a csapatról, amelyik nyilván a szokásosnál nagyobb idegfeszültségben tolta végig az elmúlt 42 napot, csak elismeréssel lehet nyilatkozni. Mellékszálon el lehetne elmélkedni a színész kiszolgáltatottságáról is: akármilyen állapotban van, teljesítenie kell. Muszáj leborulni előttük. Részvétem a Karinthy Színház minden dolgozójának, gratulálok és sok erőt kívánok a további küzdéshez.

Mindenki a színpadon

A bejegyzés hat oldal, ebben igyekeztem az előadásra koncentrálni, de a fele Marciról szól mégis, és neki hagy nyomot.

Nagyon jól döntött, aki ma este a Jurányit választotta, és a lezárások ellenére is elvergődött oda – remek volt a választék, mind a most már a 160. alkalom körül tartó Csemegepultos naplója, amely sok éve fut teltházzal megingathatatlanul a nagyteremben, és a Neptun brigádé is, amelyiket én  csak ma láttam hét hónappal a bemutató után. Ajánlom mindenkinek a megtekintését.

Ez a november – színházi szempontból - elsősorban a pótlásokról fog szólni, régen halogatott (jellemzően független) kamara-előadások megtekintéséről. Ez a szombat este is ilyen volt, ráadásul terven felül, hiszen még iskolai szünetre esett, és ilyenkor nem szoktam színházba menni. A Szemünk fénye óta mégis eltelt nyolc este, ennyi volt idén a „nagy őszi leállás”. Felmerült bennem két vidéki helyszín is, mint lehetőség, de végül több további fordulat után az este ezé a két és fél éve már többször elhalasztott előadásé lett. Znajkay Zsófia első színdarabjáról van szó, amit a szerző maga rendezett meg.

Családi idill: anya és fia kocsikáznak - Jakovics Péter és Vasvári Emese

Tavaszi bemutató volt ez is, ahogy a tegnapi előadás („Az örökség”), ez is pótlás – novemberre főleg ilyen programokat terveztem. Miután a Radnóti előadásait 1988 óta követem, különösebb indoklás nem is kellett a megtekintéshez, de egy plusz motiváció mégis bejött: egy olvasói levélben még tavaly megkértek rá, hogy nézzem meg, mert az illető kíváncsi volt a véleményemre. Nem az első ilyen kérés volt ez, de olyan sok mégse jön, hogy ezt ne fontoltam volna meg külön. Ez volt a legkorábbi időpont, amelyikre el tudtam jutni. Több hete ült a fiókomban a jegy a felhasználásra várva.

A címszerepben Martinovics Dorina

2019. február 28-án volt Schwehtje Mihály rendezésének a bemutatója, tehát nyolc hónapot csúsztam a megtekintéssel, annak ellenére, hogy már a próbaidőszakban számon tartottam az előadást.  Elég jól emlékszem, hogy mikor mi miatt nem tudtam beülni rá, de most ezt nem részletezem. Mostanára már régen túl vagyok a darab elolvasásán, sőt tavaly egy nagyon emlékezetes mozizós időszakban a fiammal a szerző-rendező hasonló témájú kisfilmjét is megnéztük (Aki bújt, aki nem), és ezt nem egyszer fel is emlegetjük. Mélyre ment az a tíz perc.

Egy stresszes családdal fog találkozni 100 percben a Belvárosi Színházban mindenki, aki eljön a „Szemünk fénye” című előadásra – Szabó Máté rendezésére - egy hétköznapi estén. Több itt látható produkcióról is ugyanezt mondhatnánk dióhéjban, mint erről: kevésbé ütős (de máshol nem játszott) darab, viszont gondolkodtató problémafelvetéssel, nem kevés humorba ágyazva, kiváló színészek közreműködésével készült. Az előadás várhatóan megosztó lesz, részben azért, mert eléggé számít, hogy ki hogyan viszonyul a szereplő színészekhez, akik miatt érdemes a helyszínre menni, de még inkább azért, mert nagyon nem mindegy, hogy a nézőben milyen saját élmények elevenednek fel a látottak hatására. Fokozottabban függ az élmény értékelése a befogadótól, mint általában.

László Lili, Nagy Dániel Viktor, Szamosi Zsófia, Pataki Ferenc és Péter Kata

Mostanában úgy látszik, hogy Nándorfehérvár-Belgrád kapcsán sokkoló élmények jutnak. Két éve is megviselt, amikor végül NEM utaztunk ide egy ismerős családhoz, mivel minden ruhám bepenészedett, és előbb ki kellett mosni, viszont akkor egy meglehetősen jó Stiffelio előadás jutott kárpótlásul. Idén a Hunyadi-kaland kapcsán leginkább a jegyszedőket sajnáltam a kiállt megrázkódtatásokért (a közönség elviselhetetlennek tűnt), jelenleg Marina Abramović performansz-kiállításán a biztonsági őröké minden részvétem, elsősorban a napi nyolc óra alatt őket érő hanghatások miatt. (Ők köszönik, de jól bírják, ignorálják mindazt, ami körülöttük történik – ezt válaszolták a kérdéseimre. Semmi nem olyan rossz/jó ezek szerint, mint ahogy azt kívülről hisszük.)

2015 tavasza óta működik a Bethlen Téri Színházban a Találkozások tehetségprogram, amelynek keretében azokat a produkciókat támogatják, amelyekben egy beérkezett és egy pályakezdő művész ad elő egy-egy kétszereplős darabot. Ezen a blogon olvasható beszámoló a korábbiakról is, a Mary és Maxról, Az aranjuezi szép napokról, a Nőkből is megárt-ról és Az utolsó tűzijátékról is.

Immár egy hete, hogy láttam ezt az előadást, amelyről tudni lehetett, hogy ilyen formában – élő zenével – csak most az egyszer lesz, később a táncosok már felvételre dolgoznak. Ráadásul a részek közötti átrendezés alatt Selmeczi György, aki évek óta osztályfőnök az egyetemen, magyarázó beszédeket is tartott. Kihagyhatatlan lehetőség volt. (A teljesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy a Miskolci Bartók Plusz Operafesztivállal együttműködésben készült produkció pesti bemutatójáról van szó.

Jön a november, amelyikre az előre tervezők már szeptemberben megvették a jegyeiket – a korábbi műsor-egyeztetés erre késztet mindenkit. Néhány javaslatot én is kiteszek, nem a teljesség igényével.