Három és fél éve írom a blogomat, van majdnem 1400 bejegyzés, de azt hiszem, hogy ez most minden másiknál személyesebb lesz, ha jó ez, ha nem. Mert egyedi és különleges este volt ez a tegnapi és igazán remélem, hogy soha többet nem lesz részem hasonlóban.
Az elmúlt harminc évben éppen ez az előadás volt a 2970., éppen a színházba indulás előtt írtam be az utolsó fél év adatait a táblázatomba. E harminc év alatt nem mondom, hogy gyakran, de néha előfordult, amikor ránk zárult egy stúdió ajtaja, eszembe jutott, hogy mennyire vacak lenne ha én/valaki más rosszul lenne és innen ki kellene menni előadás közben.
Igen, most ez bekövetkezett. Már vasárnap sem éreztem magam egészen jól, de hiába mondtam le minden lemondható heti programomat, erre nem vitt rá a lélek, mivel Zsótér Sándort színészként nemigen láttam (amiben volt, az fondorlatos módon elkerült, és ugyan felkészültem a Coetzee-előadásra is jó előre, mégpedig alaposan, a szerző ÖSSZES művének elolvasásával, mégis kimaradt mindeddig). A Bethlen téri színházban is alig voltam, mindössze kétszer, ez is éppen a megtekintés mellett szólt.
Az előadás előtt kifejezetten nagy tömeg tolongott az ex-mozi előterében, köztük számos ismerős, akik ezek szerint szintén lemaradtak Szilágyi Bálint rendezésének júniusi bemutatójáról. Fülledt volt a levegő kint és bent egyaránt, és már itt nem érzem jól magam negyed órát ácsorogva sem, egy kritikus ismerősömnek még azt is említem, hogy ebben a helyzetben nem lenne csoda, ha valaki rosszul lenne…Ördög a falon.
Bemegyünk.
A nézőtér most is fordítva helyezkedik el, ahol ülnünk kellene, a páholysor alatt egy nagyon hosszú asztal két végén helyezkedik el a két színészünk, Eke Angéla és Zsótér Sándor. Fehér abrosz, néha elgurítanak egy almát, néha sötét lesz és a terítőre kivetítenek egy-egy feliratot.
Ha valaki a történésre kíváncsi, akkor most megtudta: beszélgetés, mégpedig a vájkálós-lelkizős típusból, élmények előhívása, ráadásul előre meghatározott szabályok betartásával: nem fognak közelebb menni, nem fog semmi sem történni.
Ahogy nézem őket, bennem nagyon élesen elválik a két ember világa, mintha biztosra vehetnénk, hogy nincs esély a kettő összeolvadására. A férfi kérdezgeti a nőt, mintha fordított Kékszakállút játszanának, csak jóval kedélyesebben, mintha nem vérre menne a dolog. Lehet, hogy nem is megy.
Zsótér öltönyében, ahogy az almát piszkálgatja egy érdeklődő Lucifer is, számomra szimpatikus. (Igaz, ennek nincs semmilyen információ értéke, eleve azért mentem, hogy őt megnézzem, bár Eke Angéla is tetszeni szokott, de 24 színházi év, az mégis többet nyom a latban…)
Ül a két szereplő, a nő kivesézi első szexuális emlékeit. (Nem érzem soknak, sem bántónak, a leírások alapján másra számítanék, de sterilen hangzik az egész. De nem baj.) Közben eszembe jut, hogy ugyan miért érdekes ez a férfinak, akin nem érzem, hogy akarna is valamit a nőtől.
Akar vagy nem? Lesz ebből valami, vagy nem? Csendek, feszültség – máskor meg semmi hasonlót nem érzek, mintha néha az áramkör megszakadna kettejük között.
ÉS ennyi. Ha jól tudom, akkor tíz perccel a vége előtt álltam fel a helyemről, bár a kezdés után már öt perccel rosszul lettem. Nyolcvan percig küzdöttem azzal, hogy levegőt vegyek ÉS – ha már ott vagyok – és blogot akartam írni, akkor mindeközben igyekezzem is felfogni a színpadról felénk érkező impulzusokat.
És elhangzott végre egy mondat, saját beszélgetésüket jellemzik – talán a nő -: „semmi dráma, csak egy nyári párbeszéd”. Tényleg? Számomra ez a küzdelem, a levegőért, az előadás végigüléséért, nehogy illetlenül megzavarjam mások szórakozását, igazán embert próbáló volt. Ha kicsit hamarabb feladom, és kijövök, talán nem is végzem mentőben, majd kórházban az estémet.
Sajnálom, hogy így lett. Aki Zsótért és Eke Angélát színpadon akar nézni, annak módja lesz erre, legközelebb október 3-án és 24-én.
