Nagyon jól döntött, aki ma este a Jurányit választotta, és a lezárások ellenére is elvergődött oda – remek volt a választék, mind a most már a 160. alkalom körül tartó Csemegepultos naplója, amely sok éve fut teltházzal megingathatatlanul a nagyteremben, és a Neptun brigádé is, amelyiket én csak ma láttam hét hónappal a bemutató után. Ajánlom mindenkinek a megtekintését.
Kovács Dániel Ambrus írta és rendezte ezt a 90 perces darabot, amelyik egy egyszerű történetet mesél el, amely persze lehetne egy hárommondatos anekdota is. A magyar vidék reménytelen helyzete a téma, amely úgy látszik egyre népszerűbb, a két napja látott „Az örökség” is egy Dágványhoz hasonló helyzetű kistelepülésen játszódik. Hogyan lehet karriert építeni ebben a közegben, ez itt a kérdés - és így azonnal visszakapcsoltam a szerdai Gloriára is. Ugyan a közeg eltér, de a gátlástalan törtetés megjelenése közös. Viszont: itt láttunk olyan tiszta embereket is, akik teljes egészében ki tudtak maradni az előadásban felvázolt korrupciós helyzetből, és akiket persze a papírforma szerint kisemmiznek.
A tanmese-íz most is egyértelmű, de a rosszak nem nyerik el a büntetésüket, ennyiben realista a történet. Valahogy tudjuk-sejtjük, hogy a pályázati pénzek felhasználásának korában sokan gazdagodtak meg pénzvisszaosztásos ügyleteken, amikor az összes létező kiskapu felhasználásával „okosban” próbáltak mindent elintézni.
Nem túl örömteli végignézni, hogy járnak rosszul a számunkra szimpatikus szereplők, nem jó szembesülni ezzel a magyar valósággal, viszont csak azt mondhatom, hogy igazán nagyszerű színészeket sikerült a rendezőnek bevonni. Rajtuk múlik minden, miattuk érdemes a Jurányi Szkéné termébe beülni.
Aki járt már itt, az tudja, hogy ez eredetileg egy hatalmas tanterem volt, és az az előnye megvan, hogy két ajtaja miatt kétféle járást is biztosít az előadásokhoz. Ezen kívül egy íróasztal, régimódi számítógép és egy kávéfőző az, amire alapul az előadás – és persze néhány lábtörlő, hiszen egy lábtörlőgyárhoz kapcsolódik a cselekmény.
A munkát egyedül Tibi végzi, „akiagépmellettáll”. Ficzere Béla jutalomjátéka ez a szerep, és minden igazi rajta. Kék overálljában és koszos kezekkel lép elénk, és képes arra, hogy elhiggyem neki, hogy nem a Jurányi folyosójára lép ki két jelenete között, hanem egy géphez, amelyen elvileg 2500 lábtörlőt elkészített. Csodás színész Ficzere Béla, és emellett nagyon könnyen meg is lehet szeretni, és ezt persze nem most tudtam meg. Vele kapcsolatban az RS9-ben futó „De mi lett a nővel?” ugrik be elsőként, azt is nagyon érdemes megnézni annak, aki néhány kellékkel érvényesülő színészeket akar látni stúdiószínházi körülmények között, és nem látványszínházra vágyik. (Az Orlai Produkció számos előadásában is fellép, aki a belvárosi Színházat látogatja nem egyszer élvezhette a játékát kisebb karakterszerepekben. Ez azoknál jelentősen nagyobb falat.)
Tibi, telefonos autószerelés közben
Tibinek jut egy igazi bravúros magánszám is: telefonon távszerelési oktatást tart a cég ügyvezetőjének, aki lényegében a legyártott lábtörlők kiszállítását végzi. Látunk valakit, aki nagyon ért a munkájához, mégsincs megbecsülve, gyanús, hogy tényleg alkoholista is eközben, de mégis örülünk, ha benyit, mert árad belőle a jóindulat. Minden anyagi nehézség ellenére mégsem tűnik olyan elviselhetetlenül rossz helynek ez a lábtörlőgyár, hiszen minden olyan kisléptékű, emberi, átérezzük, hogy a munkatársaknak van köze egymáshoz. Ennek a Tibinek kedves, meleg szemei vannak, és egyértelműen neki drukkolunk.
Nagyon kell ez a szeretnivaló naiv figura ahhoz, hogy igazán átjöjjön a „főgonosz” ellenszenves mivolta. Jankovics Pétert, aki öt napja még sérült lelkű gyereket-férfit játszott a MU-ban, (csak három órával az előadás előtt tudtam pontot tenni a róla szóló bejegyzésre), most megint egy másik oldaláról láthattam. Nagyjából egy percre van szüksége az előadás elején, hogy egészen elidegenítsen magától. Egy nárcisztikus férfi, aki másokat tárgyként használ, és egy percre sincs kétségünk, hogy az általa emlegetett különleges nagy lehetőség csak számára lesz az, és régi osztálytársát most is jól átveri. A rendező egyben látványtervező, ő választotta a bútorokat és kellékeket, sőt a jelmezeket is. Önmagában már a szereplő lakkcipője, a hangsúlyosan viselt drága és elég nagy karóra is telitalálat, nagyon erős ellenpont a többiek öltözetéhez képest. (Annak idején Shakespeare-nek is csak a jelmezek álltak rendelkezésre jellemzéshez, ugyanez igaz a magyar függetlenszínházi produkciókra is.)
"A rábeszélés művészete" - Chován Gábor és Jankovics Péter
Ugyan az előadásban mindenki pótolhatatlan – egyébként is csak négyen vannak, nem egy túlbonyolított történet - , de elvileg a főszereplőnk, aki „átáll a sötét oldalra” mégis Roland, az ügyvezető, azaz Chován Gábor. Az anyagi bizonytalanság végül csak ráveszi, hogy a hátunk mögött összejátsszon az ördöggel is, azaz belemenjen Endre ügyletébe. Ő az, aki „benne van a buliban”. Vegyes érzéseket kelt, de míg a darab elején rokonszenves lúzernek ismertük meg, később – ahogy a velünk töltött idő egyre fogy – úgy távolodunk el tőle mi is, és leírjuk.
Minden szimpátiánkat Tibi és a céget ténylegesen irányító Szilvia kapja. A Messaoudi Emina által átlelkesített karakter legfőbb tulajdonsága a józanság. Ez a nő nem vágyik, mert nem is vágyhat minőségileg jobb életre, pusztán túlélne, semmi kedve nagy kalandokba vágni, bár a túl jónak látszó ajánlat őt is megszédíti. Ebbe a világba kell beilleszkednie, és hajlandó áldozatokra. Neki még lehettek a történet lezárultáig illúziói a tisztességről.
Elhangzik a darabban, hogy “nincs másik pálya”, muszáj alkalmazkodni a lehetőségekhez, ezzel a szöveggel akarják sarokba szorítani. Eközben mi látjuk, hogy mégis van más esély: külföld, jelen esetben konkrétan Dánia. Magától értetődő ez a megoldás, hiszen az utóbbi évtizedben valami félmillió magyar ment el, mivel máshol jobb megélhetési esélyekre számított. Elég keserves, hogy ez az egyetlen kiút - erre is felhívja az előadás a figyelmet. A rendező komolyan nyilván nem remélheti, hogy Mikszáth és Móricz által többször felemlegetett és ősrégi hagyománynak tűnő korrupciót meg tudja szüntetni az előadás. Mindenesetre óvatosságra int.
Az előadás után IGAZI csend volt, meglehetősen hosszan, és csak a színészek megjelenése váltotta ki a tapsot. Sokszor erre vágynék lezárásként, most még ez is összejött. A közönség mintaszerűen is viselkedett, semmi zavaró mozzanatról nem tudok most beszámolni, jól reagáltak, nevettek a poénokon és végül lelkesen tapsoltak. Nagyjából ötvenen lehettünk, további tíz ember ugyan jegyet váltott, de a lezárások miatt nem juthatott el a színházba, így székeik az első sorban üresen maradtak, így nem volt szomszédom – ilyen helyzetben az utóbbi évtizedekben csak az Erkelben voltam.
Váratlan ajándék volt ez az este, teljes mértékben a célközönsége voltam ennek a játéknak - igaza volt annak, aki ajánlotta a megtekintést. Igazán jó azt érezni, hogy éppen a helyemen vagyok, és nem olyan egyszerű ezt elérni, még akkor sem, ha mindig erre törekszem.
És miután ezt kiteszem, megyek a Karinthy Színházba, Karinthy Márton utolsó rendezésének bemutatójára, a Veszélyes fordulóra és a búcsúztatóra. A tegnapi előadás után eszembe jutott, hogy ezeket a színészeket Marci is nagyon szerette volna. - Azt hiszem, hogy hasonló gondolat nem most jutott az eszembe utoljára...
PS. A Neptun brigád FB-oldaláról vettem a képeket, amelyeket Gulyás Dóra készített.