Mezei néző

Ugyan idén már két félállásban tanítok, megszűnt a könnyítés, de valahogy az istennek se sikerült visszavenni az előadásnézésből – októberben eddig két estét töltöttem otthon mindössze, és a többiről összesen 20 bejegyzés hagyott nyomot - vissza lehet tekerni. (Majd jön a radikális csökkentés novemberben…)

Vannak azok a darabok is, amelyek vagy rossz időpontban érnek el minket, vagy pont nem úgy szólítanak meg, hogy azt érezzük, hogy erről érdemes lenne részletesen írni, de ettől még kellemes estét szerezhetnek másoknak. Három ilyen előadásról írnék még rövidebben az utóbbi napokból. Íme az első:

A fotó a CEU oldaláról származik.

Az elmúlt időszak zenei programjairól immár az ötödik bejegyzés következik, mégpedig az Erkel Színházban lebonyolított Operakaland-előadásokról. Idén immár másodszor a Hunyadi László volt a kiválasztott mű, és a megtekintés céljából négyszer is eljutottam az Erkelbe, és nem mellékesen: vittem magammal összesen 81 embert, akiknek a benyomásait szintén részben tükrözni fogja ez a szokásosnál kissé hosszabb, de remélhetőleg jól áttekinthető írás.

Életemben most először voltam a bécsiek operaházában, mégpedig Irina Brook friss Szentivánéji álom rendezésének ötödik estéjén. Korábban láttam egy-egy magyar vonatkozású produkciót a Volksoperben, illetve júliusban a Muth Színházban, de ez most mégis a STAATSOPER (!!!), amely hírnevét és minőségét tekintve valószínűleg a legjobb három operaház egyike a világon, és hozzánk mindössze 3 órányi buszozásra van. (Ahogy a Flixbus menetrendjét látom, szombaton még előadás után is vissza lehet érni, de mivel ez csütörtök volt, mi visszafelé az Oszkár telekocsit választottuk.) 

Vörös Szilvia és Peter Kellner - a királyi pár tanulmányozza a mesteremberek előadásának műsorát

Az ilyen előadások miatt járok színházba.

„A félelem”-nek nemcsak értékelhető a jó minősége és a mondanivaló fontossága, de menet közben jó érzés nézőnek lenni. Élvezzük a játékot. Ezt így együtt olyan sok előadás nem tudja nyújtani, és az ember hajlamos egy idő után a részértékeknek is örülni. De most nem ez van, az EGÉSZ működik.

Bányai Kelemen Barna - Hernádi Judit

Legjobb új magyar dráma, legjobb független előadás, legjobb díszlet – ebben a három kategóriában kapott a színikritikusoktól jelölést Kelemen Kristóf darabja és rendezése, és a háromból az első kettőben meg is kapta a díjat. Az egyébként rendkívül jó hangulatú átadón a rendező minden egyes munkatársát felsorolta a beszédében – az első díjnál a háttérmunkásokat és alkotótársakat, a másodiknál a színészeket – és már-már azt vártam, hogy a Trafó jegyszedőinek is név szerint köszönetet fog mondani a munkájukért. Emlékezetesen rokonszenves volt ez a gesztus, amellyel minden más köszönetmondón túltett, és a jelölések egyértelműen ráébresztettek, hogy ezt az előadást, illetve a szintén sok jelölést kapott másik trafós produkciót is meg kellene néznem végre. (Az Ügyre menni is fogok december közepén.)

Baki Dániel - Józsa Bettina

2018 októberében volt a bemutatója a K2 és a MU Színház együttműködésében létrejött előadásnak, amely a társulat improvizációin is alapuló saját fejlesztésű teremszínházi produkciója, kifejezetten diákok számára, Fábián Péter rendezésében.

Fábián Péter, Domokos Zsolt, Borsányi Dániel és Borsi-Balogh Máté

Horváth Csaba nem először nyúlt Tar Sándor szövegeihez, és aki azon gondolkodik, hogy kell-e neki ez a Monteverdi ÉS Dargay Marcell zenéjével és két operaénekes közreműködésével megbonyolított mozgásszínházi előadás, azoknak csak azt mondhatom röviden: akinek a „Te országod” tetszett, vagy Horváth Csaba más korábbi opuszai (lsd. A nagy füzet vagy a viszonylag friss Káprázat), azok ennek a célközönségébe is egyértelműen beletartoznak. A következő elődadás december 3-án lesz!

Ma arra ébredtem, hogy hirtelen megértettem, hogy miről is szól nekem a múlt szerdán, azaz immár öt nappal korábban látott "...és Echo" című előadás. Vannak ilyen "kapszula-előadások", amelyekben nem azonnal oldódik fel az ember, sőt lehet, hogy nézés közben olyan nagyon nem is ragadják el, viszont utána még napokig foglalkoztatják a nézőt. Ezekben a helyzetekben aztán napokig írom a bejegyzést, és várom a megvilágosodás pillanatát, amely azért rendszerint el is szokott jönni - a blogírás hozzásegít ahhoz, hogy mélyebbre ássak, és felfogjam, hogy nekem miért volt dolgom azzal a művel, miért kellett ott lennem és nem máshol.

Erről a múlt szerda estéről jöjjön tehát a bejegyzés:

Abszurd show a műfaji megjelölése a Terminal Workhouse még mindig újnak számító előadásának, amelynek a szept. 26-i bemutatója helyett a mai második előadására tudtam menni. Az előadás két óra, szünet nincs.

Írni vagy nem írni - az itt a kérdés. - Molnár Gusztáv

Eddig csupán egyszer láttam Eisemann Mihály – Halász Imre - Békeffi István "Egy csók és más semmi" című operettjét, mégpedig 2003. februárjában a Vígszínházban, amelyikre viszont cserében elég jól emlékszem még mindig. (Többek között Eszenyi Enikő, Kern András játszották, és Reviczky Gábor, aki a Vidám Színpadon éppen ma is nézhető ugyancsak a bíró szerepében, mint 16 éve) Ez most a második alkalom volt:

Hevesi László és Vida Péter