Ez a november – színházi szempontból - elsősorban a pótlásokról fog szólni, régen halogatott (jellemzően független) kamara-előadások megtekintéséről. Ez a szombat este is ilyen volt, ráadásul terven felül, hiszen még iskolai szünetre esett, és ilyenkor nem szoktam színházba menni. A Szemünk fénye óta mégis eltelt nyolc este, ennyi volt idén a „nagy őszi leállás”. Felmerült bennem két vidéki helyszín is, mint lehetőség, de végül több további fordulat után az este ezé a két és fél éve már többször elhalasztott előadásé lett. Znajkay Zsófia első színdarabjáról van szó, amit a szerző maga rendezett meg.
Családi idill: anya és fia kocsikáznak - Jakovics Péter és Vasvári Emese
A MU kamaraterme nagyjából tele volt, de még azért öt-hat néző beférhetett volna, ha épp erre jár, és nem választja inkább a Soltis Lajos Színkör vendégjátékát, a Liliomfit, amelyik egy órával később a nagyteremben volt. (Fábián Péter és Benkó Bence rendezése nyilván szintén csak alkalomszerűen látható Pesten, jól tette, aki megragadta a kivételes alkalmat.) A K2 Színház enélkül az ütközés nélkül is eszébe juthatott bárkinek, hiszen ennek a 2017 februárjában bemutatott négyszereplős darabnak az egyik színésze Piti Emőke, aki a kezdetek óta ehhez a társulathoz tartozik. (Nemrég láttam Az apostolban is, amelyik a csapat egyik új teremszínházi előadása.) Rajta kívül Jankovics Péter, Laboda Kornél és Vasvári Emese játszik még, 110 percet szünet nélkül. (Jankovics Péterről pedig nemrég írhattam a Megfigyelők kapcsán, azt is érdemes megnézni, nem hiába kapott annyi díjat és jelölést a kritikusoktól.
A kamaraterem fekete padlójára négy nagyobb díszletelemet helyezett el Szakács Ferenc látványtervező, és ezekhez felváltva kapcsolódnak a két-három szereplőt érintő jelenetek, amelyek nem követnek valamiféle kronologikus sorrendet, sőt inkább tipikus az ugrálás a főszereplő Tihamér gyermek és felnőtt kora között. Egy-egy jelenet álomnak tűnik, akár víziónak, de ez szinte természetes, hiszen hősünk életének eleve a rémálmok képezik a fő bajforrását. Néha akár azt is hihetjük, hogy a gyermek álmát látjuk, de aztán csak észszerűbb az a gondolat, hogy inkább a felnőtt emlékszik vissza az elszenvedett gyerekkorra, amin nem sikerül sehogy sem túllépni.
A néző legfőbb baja LEHET, hogy az az erősen pesszimista kép, amit ez az előadás a családi életről felrajzol túlságosan is életszagú és fájdalmas, annak ellenére, hogy közben azért nevetni is tudunk. Módunk van arra, hogy nemcsak a főszereplő, de a másik három hozzá kötődő személy szempontját is átérezzük, és az előadásnak ez a legfőbb értéke: az igazán kiváló színészi játék látványa vigaszt nyújthat. Talán még sincs minden veszve, ha ennyire jó színészek vannak, és mi pedig őket nézhetjük. Esetleg bele lehet kapaszkodni még Piti Emőke figurájába, akiben megvan a cselekvő szeretet is, szinte már-már irreálisan sokat próbálkozik a reménytelen esetnek látszó Tihamér megszelídítésével. Ennyire kevés pozitív visszajelzésre egészen valószínűtlen, hogy újabb közeledési kísérletekkel válaszoljon egy nő: ennyire nem sikerül vonzónak bemutatni ezt a súlyosan sérült férfit. Ettől függetlenül jól esik ezt nézni, legalább nem egészen mutatja be reménytelennek a szerző az életet, bevillant valami halvány esélyt, hogy lehetne ezt másként is csinálni. Előfordulhat, hogy valaki mégis törődik a másik emberrel, akkor is, ha nem néz ki semmi viszonzás.
Piti Emőke - álom vagy valóság?
Az előadás hatása ezúttal is nagyban függ a befogadó hátterétől, tapasztalataitól és pillanatnyi állapotától is. Ezúttal leginkább attól, hogy miként élte meg a gyerekkorát, mennyire harmonikus a kapcsolata a szüleivel, jól működő párkapcsolatban él-e, illetve, ha vannak gyerekei, akkor éppen a gyereknevelés milyen fázisában tart.
A közönség egésze figyelemmel nézte az előadást, mindössze egy néző telefonja zavart bele hosszan a mai estébe, ami azt igazolta, hogy a független színházak közönsége sem tökéletes, pedig általában az a benyomásom, hogy egy fokkal mégis mintha fegyelmezettebb lenne. Hiába kezdődött az előadás hosszan tartó csengőhanggal, van, aki a MU-ban is úgy érzi, hogy fontosabb annál, hogy egészen lehalkítsa a telefonját, rá nem vonatkoznak alapvető viselkedési szabályok.
Ha már szabályok: ezek keserítik meg hősünk életét, és láthatóan az anya mellett a hivatal packázásaival is szembe kell néznie. Hétköznapi helyzetek ezek, otthon felejtett bérlet, rossz helyen parkolás, szintén nem rendkívüli, amely önmagában darabírásra ösztökélne bárkit, de mint tudjuk, egy ilyen kisebb kellemetlenség megadhatja a kegyelemdöfést, amikor már eleve rosszul áll a szénánk.
De az előadásban a család elviselhetetlensége dominál, és összességében a rossz közérzet és tehetetlenség érzete, csapdában vergődő embereket nézünk, akik gyanúsan hasonlítanak hozzánk. A főhősnek a szerző egy aránylag ritka nevet választott, könnyen lehet, hogy nem túl sok Tihamér fordult elő nézőként az eddigi előadásokon, de ettől még tudjuk, hogy ez akár a saját történetünk is lehetne.
Hogyan romlik meg egy házasság, amelyik ígéretesnek indult? (Talán mind annak indul, nem ugranának bele az emberek másként.) Melyik az a pont, amelytől elkezdődik a szétesés folyamata? Valóban az, hogy a gyerek átjön éjjel? A megszokás? Mennyire alkalmatlanul töltjük be a szülői, élettársi szerepeinket? Mennyi ebben a körülményekre fogható és mennyi az önsorsrontás?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömege vetődik fel az előadást nézve, amelyik valóban mélyre tud menni.
Vasvári Emese anyaként nagyon tud szenvedni is, fájdalmat okozni is. Az egészen apró mozdulatai is sokat mondóak. Most már öt napnyi távolságból érzem, hogy az “autós” jelenetek, amikor fiával megosztja szexuális problémáit, miközben a gyereket kéri meg, hogy a cigarettáit meggyújtsa, hosszú távon is meg fognak maradni. Érdekes rendezői megoldás ez az átalakítható asztal, és szintén sokat mond a lebillenő ágy, vagy a hatalmas szék. Ezek a kellékek-bútorok erősen támogatják a színészek munkáját, és a rendezés ezekre alapít. Vasvári Emese színházban alig látható, és az, hogy ezzel mi nézők rengeteget veszítünk akkor is állíthatnám, ha csak a Drága örökösök sorozatban látnám időről időre feltűnni, mint extra-kellemetlen, már-már gyűlöletes ÁNTSZ-ellenőrét. Könnyen lehet persze, hogy amennyiben nem főszerepet osztanak rá, a legtöbb előadását felborítaná elementáris erejű kisugárzása. Hosszan tudnám sorolni a szerepeket, amelyeket most már azonnal el kellene játszania.
Családi idill 2. - férj és feleség - Vasvári Emese és Laboda Kornél
Az előadás valóban hatalmas pozitívuma, hogy minden szereplő nézőpontjába be tudunk helyezkedni, nemcsak azt látjuk át világosan, hogy mi lehetett ennek a szegény Tihamérnek a baja a szüleivel. Jankovics Péter játéka aztán különösen árnyalt, ennél élőbb már nem is igen lehetne a figura. (Kész műremek már az az ing is, amelyen gombok tömege van, a legtöbb csak díszként, és eszünkbe juthat róla a “hátulgombolós” kifejezés is.) Magától értetődően nem használja csak az egyik kezét, szinte el is bizonytalanodunk, hogy most ez szerep vagy civil probléma...
Laboda Kornél megmutatja a gyenge férj prototípusát, akiről érezzük, hogy maga sem nőtt fel, neki lett volna szüksége egy pót-anyára, aki teljeskörűen vele foglalkozik. Nem lehet támasz, nem osztja meg a felelősséget. Az egyik jelenetben csak ül az ágyon és riadtan ránk néz - ekkor még az is eszembe jutott, hogy ezek a gyerekkori fájdalmak-félelmek örökölhetőek, és elkerülhetetlenül tovább passzoljuk őket a következő nemzedéknek.
Nagy négyes ez, akiket nézhetünk a MU-ban, igazán jól vannak válogatva és jól állnak egymásnak is, de az előadás így sem jelent felhőtlen kikapcsolódást, viszont akár mélyen is hathat, és feltétlenül érdemes a megtekintésre. Ezek után remélem, hogy sikerülni fog hamarosan beiktatni a programomba a rendező későbbi munkáját, “A rendezői változat”-ot is, amelyet már másfél éve kerülgetek. (Következő alkalom: dec. 1-én a MU Színházban lesz.)
ps. A szerző a darabjáért megkapta a színikritikusok díját is, és a szinhaz.net oldaláról le is tölthető.
Ps. A TÁP Színház képeit használtam fel.
