A megszokottnál személyesebb blogbejegyzés következik a mai koncertszerű opera kapcsán, köze nincs zenekritikához. Örömmel fedeztem fel a nézőtéren profikat, két ismerőst is, akik bizonyára mindenkinek az énekesi teljesítményét méltó módon ki fogják emelni, de ez csak egy blog, annak kell nézni, ami. (Nincs több előadás, így most az ajánló funkció helyett a nyomhagyó kerül előtérbe.)
Tehát – ELŐSZÖR HOSSZÚ BEVEZETŐ:
Eddig két lehetőségem lett volna, hogy a Stiffelióval találkozzak – először 2013. április 8-án, amikor – a nyilvántartásom szerint a fiamat vittem a Mechwart-térre inkább, ahol éveken át jó volt lenni. Az előadást viszont újra lejátszották még abban az évben, június elsején, amikor viszont a rekkenő hőségben az Ódry Színpadon egy kisebb teremben egy igazán csodálatos Három nővért néztem, amely máig emlékezetes számomra. Ehhez képest egy ismeretlen Verdi opera nem hozott lázba, bár mindkét alkalommal megfontoltam a megtekintést.
Most viszont már márciusban tudtam, hogy az időpont az őszi szünetre esik, azaz egészen biztosan nem fogom látni, mivel a színháznézés-blogírás szép dolog, az életem szerves része, de pontosan addig tart, amíg valamely hozzám tartozó egyén érdekét nem sérti, így elfogadtam, hogy az én Nr.1 basszbaritonom megtekintése miatt nem vehetek el négy számomra igazán fontos embertől három nap kikapcsolódást.
A kemény döntés eleve megvolt, mégis péntek óta sorozatos véletlen fordulatok és egyéb szövődmények hatására csúszott az indulás, és ma délután háromkor, amikorra végre tényleg elmehettünk volna, már a távozás időzítése tűnt vállalhatatlannak. Mégis extrém túlzás lett volna a részemről a jelenlegi körülmények között egy sosem hallott Verdit kihagyni, amelyben fellép Cser Krisztián, akit tíz év alatt közel kétszáz alkalommal láttam, akinek ráadásul ebben a félárbocra eresztett operai évadban túl sok pesti fellépés nem jutott, viszont majd két hétig nemsokára a japánokat fogja boldogítani. Az utóbbi hónapokból leszűrtem, hogy mindenkit akkor kell nézni, amikor a műsor lehetővé teszi, és akkor kell örülni neki, amíg még lehet - nem pedig utólag siránkozni az elszalasztott alkalmak miatt. (Ez az előadásokra is vonatkoztatható, akkor kell valamit megnézni, amíg lehet...)
Ugyan ehhez a mai megtekintéséhez az kellett egészen konkrétan, hogy a ruháim fele előzőleg bepenészedjen, és az utóbbi hetek intenzív blogírásában ezt csak tegnap este vegyem észre, és ma nagyjából a mosás-takarítás-pakolás készített elő az előadásra, és nem sokkal azután, hogy ezt a bejegyzést szinte azonnal az indulás következik, mégis régen voltam olyan elégedett egy előadással, mint éppen ezzel, több okból is. (Nyilván az is benne van, hogy az ember ritkán értékel valamit, ami csak úgy az ölébe hullik. Most valóban váratlan ajándékként érzékeltem ezt az estét, és az a megnyugtató érzés töltött el, hogy most pontosan ott voltam két és fél órán át, ahol lennem kellett.)
ÉS MOST MÁR AZ ELŐADÁSRÓL:
A Stiffelióval Verdi nagyon elégedett volt, és mivel a közönség kevéssé szerette, még egy kísérletet tett, átdolgozta. Egyik formájában sem lett kedvenc, bár van legalább két ismerősöm, akik a bécsi operában látták megrendezve is, néha elő-előveszik a világ nagy operaházai.
Ha a zenét hallgatjuk, semmi hiányérzete nem támad annak, aki a szerzőt kedveli, néhány ponton más művekre (pl. Rigolettóra) is asszociálhat, és még talán jó is, hogy koncertszerű, nem vonja el figyelmünket az éneklésről esetleg egy kevésbé sikerült rendezés.
Az előadás csillaga a szerepből adódóan eleve a legelőnyösebb helyzetből indul, ÉS ráadásul egészen odateszi magát, egyáltalán nem úgy fogja fel, hogy ez most csak egy kis koncert, egyszeri alkalom, ráadásul félháznál kisebb a közönség (de így is majdnem egy Vígszínháznyi ember ez! – rengeteg egy ismeretlen operára) – remekül sikerül neki egy egész embert bemutatni, estélyi ruhában is a lelkész megtévedt, de bűnbűnó feleségét látjuk.
Bakonyi Anikó most, Lina szerepében tündökölt, illetve illúziót keltett. Először vörös, majd fekete estélyiben lépett fel, és kezdettől éreztette velünk, hogy rossz a lelkiismerete, majd az igazi mély bűnbánatot. A férje mellett állt, de a karmester felé fordulva, és már a pózzal is jelezte, hogy van takargatnivalója. Rám mindig erősen hat, ha egy koncertszerű előadásban is azt látom valakin, hogy éli a szerepet, még akkor is, ha hozzá énekelnek, vagy netán csak ül, de végig benne marad a karakter bőrében. Ez nem elvárás, hanem extra, de jól esik, amikor valaki ezt nyújtja nekünk.
Bakonyi Anikóra nagyon illett a szerep, és Lina is örülhet, hogy Bakonyi Anikónak jutott. Ez egy igazi idilli pillanat volt nekünk nézőknek, láthattuk énekes és szerep egymásra találását.
A címszereplő tenorra Hector Lopez Mendozára elsősorban Trubadúr előadásokból emlékszem. Ebből a koncertből úgy tűnik, hogy nem először volt Stiffelio, a megbocsájtó lelkész. Nincs különösen jó helyzetben a felesége sem, aki egyetlen meggondolatlan félrelépését megbánta már, de a lelkész mégis az a szereplő, akiben a lelkében a legnagyobb indulatok dúlnak – összeütközik a lelkipásztori kötelesség (a keresztényi szeretet, megbocsájtás) és a férji szenvedélyes féltékenység. Hiába, addig könnyű elveinkhez hűnek maradnunk, és a kötelességünket végezni, amíg ezt meg nem bombázza valami olyan hatás, amely érzelmeinket érinti.
A lelkész rendesen őrlődik, majd végül mégis a jó énje győz, amelyben nem kis szerepe lehetett azért annak, hogy ezúttal a bariton, a bosszúálló apa (Anatolij Fokanov) elvégezte a piszkos munkát, és orvul megölte a gaz csábítót, a másik tenort. Boncsér Gergely az egyetlen olyan szereplő, aki már fellépett 2013-ban is, ugyanígy a lelkiismeretlen könnyelmű csábító szerepében. Lépre csalta a magára hagyott asszonyt, aki talán akár unalomból, akár a tenor szép hangjának hatására kötélnek állt – egyszer, bár a viszonyt nem akarta folytatni tovább. Raffaele ezt nem veszi tudomásul, egyáltalán nem érdekli, hogy az asszonynak nem jó a szerelme, csak nyaggatja, hiába énekelnek neki egy olyan áriát, amelyből világos, hogy jobb lenne lekopni. Raffale nem tanul belőle, de a tenor belül mégis tudja, hogy ez lenne a helyes –más indokát nem láttam annak, hogy MIÉRT ÜL LE, HA EGYSZER NEKI ÉNEKELNEK??? – Egy koncerten az jelzi, hogy kik vannak jelen a színen, hogy azok az énekesek állnak. A közmegegyezés szerint aki ül, az olyan, mintha ott se lenne…
Mindegy, ez az, ami bennem maradt.
Persze az ária van vagy négy perc, és nyilván semmi instrukcióra nem jutott idő a próbák során, örült mindenki, hogy sikerült szépen megtanulni a szerepet, ráadásul Boncsér Gergely két napja a legnagyobb tenor feladatot szépen megvalósította A hugenottákban, így nem zárom ki, hogy erre a relatíve kis szerepre kevesebb energiája-figyelme-próbája jutott. (A hugenottákban viszont kegyetlen sorsa van, nagyon megpörgeti a sors, ehhez képest itt viszonylag kevés hányattatás után ölik meg, összességében most jobban jár.)
Nincs kis szerep, és nagyon lehet élvezni, ha jól éneklik, ráadásul az együttesekben számít nagyon, hogy minden hang szép legyen. Erre most nem lehet panaszunk, mert a még nem említett Szerekován János és Heiter Melinda (utóbbinak TEGNAP volt A hugenották premierje, a második szereposztással – soha ennyi feladatot nem kapott az Operaháztól, mint éppen idén) nagyon jól szólnak szintén a Christian Badea által vezényelt előadásban.
A színlapra közreműködőnek a MÁO énekkara és zenekara van írva, de én rengeteg szólistaként is fellépő művészt vettem észre a Honvéd Férfikarból, akik miatt az a benyomásom, hogy nem egyenként, castinggal kerültek be az előadásba, hanem együtt. Jó volt látni, ha nem is túl közelről Gaál Csabát, Dani Dávidot, Kovács Pétert, Hajdu Andrást, Decsi Andrást, nagyon jól szóltak a kórussal megtámogatott részek is, nem véletlenül.
„Na és milyen volt Cser Krisztián az idős tiszteletes rövid szerepében?” - Ennyire kevés megszólalásából is kiderült, hogy Stiffelio tanácsadójának és mentorának személyisége fajsúlyos. Valószínűsítem, hogy aki még sosem hallotta, az is megjegyezte az énekest, mert igazán jól érvényesült most is hangjából áradó erő és melegség. Sokkal szebben szólt, mint a szerep másik tulajdonosa a felvételen, amelyiket előzetesen csak meg-meghallgattam, bár nem felkészülés célzattal, hiszen mint mondtam, az előadás megtekintése eleve reménytelennek tűnt. (Egy januárban esedékes koncert beharangozó szövegében egy zenekar állítja a facebookon, hogy a közreműködő Cser Krisztián „ napjaink talán legszebb magyar mély férfihangja”. Igen, csak ez után a koncert után az ember simán kihúzza belőle a talánt.)
Az előadást nézve erősen gondolkodtam azon, hogy miként lehetséges, hogy Verdi nagyon, a közönség pedig kevéssé szerette a művet.
Talán azért, mert előtte-utána kapott a szerzőtől ennél bombasztikusabb sztorikat, hercegekről és királylányokról, amelyekben nem a kisember nagyon is szokványos érzelmei és helyzetei jelennek meg. Nem biztos, hogy annyira ritkán fordul elő, hogy valaki megcsalja a férjét-feleségét egyszer vagy többször, szerelemből vagy unalomból, aztán megbánja és visszatér hozzá, ha visszatérhet. Lehetséges, hogy ezzel szembesülni az operaszínpadról mégsem ugyanolyan szórakoztató, nem mindenki akarja mélyen átgondolni, hogy ezek a folyamatok hova vezetnek. Ez a lelkész és b. neje túl közel van hozzánk., és nagyon könnyen lehet, hogy a mantuai herceg és az etióp királylány esetével szembesülni más hatást kelt, jóval kevésbé direkt módon juthat eszünkbe, hogy az is rólunk szólna. Szerelmi háromszög nélkül kevés opera ér el sikert, úgy tűnik.
Az opera lehet, hogy elvileg mégis gyönyörködtetésre, szórakozásra, a lelkünk felüdülésére szolgáló műfaj, és nem erkölcsprédikációnak, tanmesének (ezúttal a megbocsájtás szépségéről). Mindegy, ami igazán jó: az előadás a nézőben történik meg, mindenki azt vesz le belőle, amit akar, élvezheti csak a zenét, az énekeseket, a műnek maradhat a felszínén, de áshat a mélyére is, ahogy tetszik. Pont úgy, ahogy az életben is.
