Mezei néző

Jó döntés volt Villányban megszállni, bár esetünkben a borozás kimaradt. A település vízellátása közvetlenül a Katlan előtt épp azért omlott össze, mert 3000 lakosra lett megszervezve és a szivattyú nem bírta el a rengeteg plusz terhelést a látogatók miatt, akik a megszámlálhatatlanul sok panzióban megszállnak. Feltehetőleg ide előzetes szervezkedés nélkül is le lehet jönni, lesz szabad szoba valahol. Sátorhely pláne.

A túra után egyik túratársunk két perc alatt visszadobott a szállásunkra, és így egy gyors ebéd után, két autós segítségével el is jutottunk 25 percen belül Beremendre, amely a későbbi napokban is egyik fő helyszínünk lett.

Jaskó Bálint - Katona László - Jankovics Anna - "csodacsapat"

Az első éjszakán azért nem sikerült rengeteget aludnom, viszont Jánosnak majdnem kilenc órát, így pihenten volt kedve túrával kezdeni a napot.

A Katlan sok helyszínén vannak kiállítások, ez a nagyharsányi helytörténi gyűjteményben készült kép Jánosról. (A múzeum őre felszólította, hogy próbálja ki a padot feltétlenül - és a nádpálcát is. Utóbbit kihagyta.) - a kép alanyának jóváhagyásával kiposztolt fotó, a bejegyzésben szereplő másik kettőt ő készítette a hegyről

A Katlanon idén volt nulladik nap is, amelyről csak ma hallottam, hogy milyen kellemes volt már az is. Jó, hogy van, sokan szeretnek időben, nyugodtan belerázódni a hangulatba, minél hosszabban itt lenni. Az első nap is kicsit még bemelegítés jellegűnek érződött, kisebb választék volt például a színházi programokban is, a Katlanbusz sem járt.

Ezen az első napon a MÁSODIK bejegyzésben tárgyalt nagyharsányi Kartonpapa után azonnal meglátogattunk egy másik fesztiválcentrumot is, Beremendet. a bátor színészek - Gerlits Réka, Herczeg Adrienn, Mészáros Piroska és Göttinger Pál

A Katlan számunkra a karszalagok kiváltása után nem sokkal, a nagyharsányi iskola tornatermében kezdődött, mégpedig a Tasnádi István által írt és rendezett Kartonpapával. Most már több mint egy hét távlatából visszanézve: Jánosnak túl erős kezdés volt, de ezt előre nem sejtettem. A remek szereplők miatt kihagyhatatlannak éreztem, és érzem még most is. (Egyértelműbben: a gyerek kiakadt az előadáson, és ez soha nem történhetett volna meg, ha nem ennyire hitelesek a színészek. -  Aki gondolja, legközelebb szept. 12-én és 13-án a Szkénében tudja megnézni és véleményt alkotni róla.)

Varga Ádám, Scherer Péter, Udvaros Dorottya - a Népszava fotósának képén

Részletesebben:

Ez már a 14. Ördögkatlan Fesztivál és János fiammal, aki alig másfél hónappal fiatalabb csak nála, most először voltunk itt. Minden évben nyomon követtem az itt folyó eseményeket, így nagyjából tudatában voltam, hogy miről maradok le.

Ezt a 14. alkalmat, amely az újra beindulásé is, szeretném megörökíteni most, amennyire tőlem telik, bár egyoldalúan, mert éppen a koncertnézős-sörözős részről nem szereztünk nagyon alapos benyomásokat, azt képzeljétek el továbbra is, milyen lehet. (Másodkézből így is hozzájutottunk sok információhoz, a katlanozók többsége az esti koncerteket nem hagyta ki - ezeknél nem is volt korlátozva a bejutás sem.)

Igyekszem – első katlanozóként – kiemelni azokat a praktikus információkat, amelyek nekem fontosnak tűntek. Hátha valakit majd esetleg arra indítanak, hogy még eggyel megnövelje a fesztiválozók létszámát a következő évben.

Irány a Katlan!

Bár ez elsősorban színházi blog, és a koncertekre nem jellemző, hogy nagyon erős lenne bennük a színházi elem, mégis fontosnak tartom, hogy időről időre kitegyek egy nem-zenekritikát, amely pusztán arról szól, hogy hol és mit/kit hallgattam meg, hátha még néhány emberben felmerül, hogy ez nem rossz ötlet.

Kell a közönség a művészek túléléséhez, a komolyzenei koncerteken egyre kevesebb a fiatal.

Ha a zenéhez még egy-egy új helyszín megismerése is társul, akkor még fokozódik az élmény.

Két héten belül hét színházi előadáson kívül (már csak egy bejegyzés hiányzik) öt koncerten is jártam, négy helyszínen (ebből három új volt), és ezekről következik egy rövid nyomhagyó bejegyzés.

Martonvásári idill - érkezés a helyszínre

Tegnap délelőtt volt Sztankay Orsolya „harmadik fellépése” a saját maga által kidolgozott séta-program vezetőjeként, amely a Sétaműhely szervezésében valósulhatott meg.

A Sétaműhely fotója Sztankay Orsolyáról

Most először voltam a Mézesvölgyi Nyár eseményén, bár már évek óta mindig elolvasom a fesztivál programját, és legyintek: a visszajutás előadás után tömegközlekedéssel lehetetlen. Ennyi. - Aki úgyis autóval jár mindenhova, azért megfontolhatja, a helyszín igazából nincs is messze Budapest közigazgatási határától, és néha üdítő valami egészen új színházi közeget megismerni.

Ezúttal egy volt tanítványomnak köszönhetem a kalandot, emiatt kellemesen telt az oda-visszajutás, és egyáltalán nem bántam, hogy csak éjfélre értem haza. (A színház társasági esemény is, kevesen járnak egyedül előadásra. A közösségi élmény jobb, ha van kivel megbeszélni, ezt nehéz lenne tagadni.)

Földes Eszter - Kerekes József

De milyen volt Schlanger András rendezése, a Bohumil Hrabal talán legnépszerűbb kisregényéből készült „Sörgyári capriccio” Veresegyházon?

Időről időre összesodródó két ember történetét írta meg Gurney „Love letters” című darabjában, amelyet idén 30 éve (1991.04.28-án) mutattak be először a Pesti Színházban Vámos Miklós fordításában, Mácsai Pál rendezésében, Hernádi Judit és Gálffi László kettősével, alig három évvel a New York-i premier után.

Emlékképeim szerint azonnal berobbant a köztudatba, évekig műsoron volt, majd később (2006-ban) a Belvárosi Színházban ismét újraéledt, sőt tavaly néhány nappal a lezárás előtt még harmadszor is felújították (Vácon november 6-án). Azóta – a Centrálban futó felolvasó színházi sorozat miatt – csak vidéken voltak/lehettek előadások, és ez így marad a következő szezonban is.

Az ötödik, tegnap Szentendrén megtartott előadásról írok, amely egyébként is ajánlható helyszín, itt jól el lehet tölteni akár egy egész délutánt is előadás előtt, és utána még tömegközlekedéssel is könnyen vissza lehet jutni Pestre.

Közel kétórás zenés városnézést szervezett nekünk mára az Orlai Produkció, illetve Pelsőczy Réka rendező, aki a színház-mentes időszakban ténylegesen is elkezdett sétákat vezetni Budán (a Hosszúlépés. járunk? szervezésében).

A színlap leírása alapján ezúttal is nagyjából sejthető, hogy egy alapvetően (de nem kizárólag!) zenés, szórakoztató estére lehet számítani, amelyben a város sokféle arcára ráismerhetünk és örülhetünk neki újra – talán ahhoz hasonlóan, mint amikor külföldi vendégeinknek/idevetődő turistáknak mutatjuk meg.

Jó így ránézni a városunkra, újra meg újra megörülni neki, miközben az előadás nem hallgatja el a minket gyakran idegesítő apró (de a hétköznapokban jelentősnek látszó) problémákat sem. Kifejeződik benne az alkotók véleménye is a budapestiek helyzetéről, van benne néhány elgondolkodtató és vitatható mozzanat is, de mégis végig szórakozunk. Jó a kombináció, de a néző életkorától, előélményeitől függően változhat, hogy kinek éppen mi emelődik ki benne. Lesznek olyanok, akiknek az egyes elhangzó zenék emlékek sokaságát idézik fel, másoknak ugyanezek első élményként rögzülhetnek be.

Radnay Csilla, Börcsök Olivér, Járó Zsuzsa, Péter Kata, Takács Zalán,Nagy Viktor Dániel,Gombó Viola, Wagner-Puskás Péter - mindenki együtt

Az este folyamán a nyolcvanas évekbeli „Budapest Orfeum” című méltán legendás előadásból több részlet is felmerült, amely nekem az Hungaroton lemezen volt meg, és különösen sokat hallgattam takarítás közben még Miskolcon. Ez is eszembe jutott vagy 30 év után megint – ilyen időutazást is eredményezhet mellékszálon ez a tegnap bemutatott előadás, amely ideális esetben az Orlai Produkció műsorán maradhat akár sok éven keresztül is.