Mezei néző

Már megint új elrendezést láthatunk a Kamrában, ezúttal Giliga Ilka tervezőtől, amely nagyon sokat elárul már első látásra az előadás alaphangulatáról. A nyolcvan perces főpróba után az a benyomásom, hogy a látvány teljes mértékben szolgálja Tárnoki Márk rendezői koncepcióját. Mary Shelley kétszáz éve megírt művéből a rengetegszer feldolgozott Frankensteinből felejthetetlen előadás született, nagy színészi alakításokkal. Az átíró, Hajós Zsuzsa is említődjön – a szövegen is, nemcsak a jelmezeken is érződik a XIX. századi miliő. Hosszan fogjuk emlegetni ezt az estét, ugyanakkor azt is azonnal hozzáteszem: vigyázat, az előadás nem nézőbarát, nem kellemes, és sokkal jobb érzés rá utólag visszagondolni és morfondírozni az egyes részletein, mint amilyen volt nézni. A 18-as karikát is rá lehetne tenni, de ezúttal nem a nyelvezete miatt. A szokásosnál erősebben meg fogja osztani a közönséget.

A bejegyzést épp azért írom, mert ennek segítségével talán mindenki eldöntheti, hogy célközönsége lehet-e ennek a különleges estének, vagy jobb, ha kihagyja. Most nem tudok - sajnos - teljes szívemből lelkesülni, ugyanakkor ennek az igazán bátor előadásnak az elhallgatása részemről méltatlanul megúszós gesztus lenne. Igyekszem nem szpoilerezni jobban, mint amennyire az előadásról elérhető képek teszik. Szokodi Bea albumából válogattam, most sem volt könnyű.

A teremtmény - Rába Roland

Alfred Uhry darabja elsősorban filmként ismert, amely nyolc jelentős szakmai díjat, köztük négy Oscart is nyert. Mintha láttam volna, bár az is lehet, hogy ezt csak elképzeltem, mert sokszor szóba került. Nem meglepő, hogy a Veres1Színház is műsorára tűzte, hiszen önmagában már az is óriási előny, hogy könnyebben egyeztethető, mivel csak három színész kell hozzá.

Egri Márta és Kálid Artúr

Ezen az estén a Belvárosi Színházban, szinte teltház előtt kerülhetett színre.

Bognár Róbert és Schlanger András zenés játékának eddigi színpadi karrierje nem volt különösebben szerencsés: a szeptemberi bemutató óta mindössze negyedszer kerülhetett közönség elé a múlt szombaton délelőtt, hosszabb kihagyás után. Így még mindig egy fiatal előadásról tudok beszámolni.

Krúdy novelláit, illetve legismertebb hősét, Szindbádot színpadra tenni merész vállalkozás, de nem esélytelen, még akkor sem, ha előre tudható, hogy nem versenyezhet a legendás filmmel, és a varázsát a színészek személyes jelenléte adhatja csak. Engem mindenesetre az általam először 35 évvel ezelőtt megismert életmű ismételt átgondolására késztetett, illetve némi szükségszerű nosztalgiázásra - nem mentem hiába most sem a 6Színbe.

Kerekes József, Martin Márta, Schlanger András, Tornyi Ildikó

Várakozáson felül jó élmény volt a József Attila Színház előadása a 13 éves fiam számára is – ezen a vasárnap délutánon elfelejtettük, hogy egyáltalán nem szeretjük az operettet. Hargitai Iván rendezésének első felvonása után mindkettőnk első gondolata az volt, hogy akár azonnal jöhetne még egy teljes Csárdáskirálynő is utána.

Az első felvonás persze csak előkészítés volt, a történet igazán csak a második részben bontakozott ki, és jutottunk el az állótapsig délután hatra.

Lábodi Ádám és Kulcsár Viktória

A 6szín új vezetése megközelítőleg egy éve vette át a színházat, ahol még tavaly felléphetett Falusi Mariann is. A művészt most az évforduló tájékán visszahívták, és erre az alkalomra egyedi műsort állított össze. A dalok szüneteiben pedig beszámolt, hogyan telt számára a 2021-es év, amelynek éppen a finisében tartunk.

Erről a tegnapi eseményről írtam ezt a rövid nyomhagyó bejegyzést, amely nyilván egyben ajánló is Falusi Mariann egyéb fellépéseihez, amelyekről érintőlegesen szót is ejtett menet közben. Új albuma, a „Jazzkívánságműsor 2” akár karácsonyi ajándéknak is megteszi.

Pusztai Csaba, Falusi Mariann és Révész Richárd (fotó: Földvári Péter)

Az Operaház 25 éve vette le a Hoffmann meséit műsoráról, így nem meglepő a Székely Kriszta rendezését övező élénk érdeklődés, illetve az sem, hogy mindkét bemutatót követően a szereplőket erősen ünnepelte a közönség. A szombati estén a szokásostól eltérő módon az is érzékelhető volt a tapsrend során, hogy a nézők egyrészét maga a színpadi megvalósítás nem töltötte el örömmel, kinyilvánították tiltakozásukat, amelyet nemcsak azért említek, mert igen ritka jelenség. Jó hír, hogy ezáltal érezhették a szereplők, hogy a közönségnek nem volt mindegy, hogy mit láttak, véleményt nyilvánítottak. Ennek fényében az énekeseket méltató taps is felértékelődött. Másfelől azért, mert legalább nyolc nézőtárssal beszélgetve erről a tapsrendről, egyértelműen lemérhetővé vált, hogy a „búúzás” okairól, erősségéről, jelentéséről mindenki másként vélekedett.

Ha egy ilyen kis epizódot is annyira eltérően ítélünk meg, hogyan láthatnánk egy háromórás operát egyformán más-más háttérrel, viszonyulással a műhöz, a szereplőkhöz a hatalmas nézőtér eltérő pontjain?

Kolonits Klára, mint Stella, a lábainál László Boldizsár (Hoffmann) és Kálmán Péter (ezúttal Lindorf) - Hoffmann felett a pulton fekszik a Múzsa, Mester Viktória

Nekem a „minden néző másként lát egy előadást” evidencia, de azért megint nyomatékosan leírom előre: ez itt az én – szükségszerűen szubjektív - észleletem és néhány gondolatom a két előadás kapcsán. Mindenkinek ajánlom, hogy még ragadja meg az utolsó, december 15-i alkalmat és alkosson saját véleményt.

Vírus-helyzet ide vagy oda, a Budapest Bábszínház már megint előállt egy kitűnő előadással. Míg a kedvenc Héraklészem a felsősöké (elsősorban), ez most a gimnazistáknak szól. Miután 1994-től folyamatosan ezzel a korosztállyal volt dolgom, azt merem állítani, hogyha a diákokat arról sikerül meggyőzni, hogy a báb nem korosztály, és hajlandóak lesznek beülni a nézőtérre, akkor ez az előadás hatni tud rájuk, és eléri az alkotói csapat legfőbb célját: érdeklődést kelt az olvasás és a könyvek iránt általában, és külön felhívja a figyelmet Szerb Antalra és korára. Bízni lehet benne, hogy a diákok ki fogják nyitni a szerző regényeit és/vagy A világirodalom történetét.

Csarkó Bettina, Ács Norbert és L.Nagy Attila

Jól kezdődött ez a december: ez az én Sirályom volt.

Ennyi a rövid ajánló, de most jön még négy oldal ennek alátámasztására.

Hajdú László rendezésében nincsenek felesleges elemek, sem a díszlet, sem a mozgások szintjén, és minden mondatnak van mögöttes tartalma. Az összes szereplő szempontjából átélhetjük a történteket, nem egyvalaki személyes tragédiájához asszisztálnak a többiek, mindenki a sajátját szenvedi végig, bár más-más hozzáállással – van, akinek sikerül a sorsához jó képet vágnia.

Ebből az előadásból akár ez is átlátható, hogy a mindenki számára egyformán üres világban az igazi különbség éppen a mi viszonyulásunk, többet számít, mint a körülmények, vagy bármi más.

Előtérben: Nyina: Hermányi Mariann

A Gózon Gyula Kamaraszínház 2018 szeptembere óta futó előadását most már közel hozták hozzánk, a 6Színben remélhetőleg havonta legalább egyszer megnézhető lesz. Emlékszem, hogy hányszor beírtam magamnak, hogy erre „ki kell menni”, és elmaradt logisztikai okokból. Most már tudom, hogy jó volt az intuícióm, tényleg már a covid előtt látnom kellett volna, másrészt viszont azt is, hogy nincs veszve semmi – az előadás még műsoron van, és hátha még hosszan marad is.

Ezen az esős vasárnapon – ha nincs a kötelező maszkozás -, akár azt is érezhettem volna, hogy minden a normális kerékvágásban halad. A délelőtti Poppea után este egy olyan előadásra juthattam el, amelyiknek a létezéséről sem hallottam még 24 órával korábban.

A TÁP Színház ezt a már februárban zárt körben bemutatott előadását a Jurányiban, saját próbatermében játssza jelenleg, de még az inkubátorház saját oldalán sem lehetett értesülni a létéről, csak a csapat követői kaphattak esélyt a megtekintésre. Nevezhetjük emiatt akár titkos előadásnak is, és ehhez viszonyítva a tény, hogy majdnem tele volt, azaz nagyjából harmincan ültünk bent az előadáson, nagy eredmény. Ha valami pót-kispadot vagy pót-párnákat bevetnének, akkor lenne itt azért még tíz embernek hely, ha többnek nem is.

A következő két időpont december 12-én és 13-án este lesz (19.30-kor), és a színház honlapján lehet rá helyeket szerezni.

Aki azonnal kiszúrta azt, hogy az idézet nem pontos, annak igaza van. Szándékosan tettem többesszámba a záróduett kezdősorát a címben, mert a teljes csapatra gondolok ezzel.

Hosszú idő után végre megint többször megnézhettem ugyanazt az operát, így felül tudtam kerekedni a kezdeti kisebb-nagyobb kétségeimen is, amelyekről tavaly először hosszan, majd negyedére zsugorított változatban már írtam. Most már fel sem merült, hogy kellenek-e az előadásba  Fekete-Kovács Kornél Kvintett által játszott jazz-betétek, vagy sem, vagy rászorul-e a Poppeára az újrahangszerelés. Nekem ezek is az előadás szerves részét képezik már. A Kvintettnek már itt az elején jár a plusz köszönetnyilvánítás, ahogy a negyedik előadás kezdetekor előálló csúszást bravúrosan kompenzálták - miattuk nem sajnáltuk a plusz tíz perc várakozást. 

A tőlem telhető legfelhőtlenebb hangulatban élveztem az újranézéseket, mind a négyet. Külön örültem, hogy nem sűrítették be mindet egy hétre, bár az előadóknak nehezítést jelenthetett a két délelőtti időpont.

Minden előadáson 70-80%-os telítettség volt jellemző, amely a jelenlegi helyzetben nagyon jónak mondható, és a második felvonás ülésrendje miatt talán nem is baj, hogy nem voltunk többen - minden alkalommal teltház érzetünk lehetett, az énekeseknek néha nem lehetett könnyű utat találni köztünk.

A katonák között: Wiedemann Bernadett, Néró és Poppea: Szappanos Tibor és Keszei Bori, a lábuknál pedig az istenek: Kiss Diána, Daragó Zoltán és Brassói-Jőrös Andrea

Az előző ajánlóban leírtak ismeretét adottnak veszem, igyekszem nem ismételni magamat, és csak a leglényegesebb benyomásaimat rögzítem. Mellékeltem az Operaháztól kapott hét idei képet, amely elsősorban a két új beállóra koncentrál, Bretz Gáborra és Bakonyi Marcellra. Rajtuk kívül új volt a karmester, Sándor Szabolcs is, ne felejtődjön el ő sem.