Ezen az esős vasárnapon – ha nincs a kötelező maszkozás -, akár azt is érezhettem volna, hogy minden a normális kerékvágásban halad. A délelőtti Poppea után este egy olyan előadásra juthattam el, amelyiknek a létezéséről sem hallottam még 24 órával korábban.

A TÁP Színház ezt a már februárban zárt körben bemutatott előadását a Jurányiban, saját próbatermében játssza jelenleg, de még az inkubátorház saját oldalán sem lehetett értesülni a létéről, csak a csapat követői kaphattak esélyt a megtekintésre. Nevezhetjük emiatt akár titkos előadásnak is, és ehhez viszonyítva a tény, hogy majdnem tele volt, azaz nagyjából harmincan ültünk bent az előadáson, nagy eredmény. Ha valami pót-kispadot vagy pót-párnákat bevetnének, akkor lenne itt azért még tíz embernek hely, ha többnek nem is.

A következő két időpont december 12-én és 13-án este lesz (19.30-kor), és a színház honlapján lehet rá helyeket szerezni.

Miután november folyamán sok előadáson ültem, amelyre még akár száz ember is kényelmesen fért volna be, és hármat láttam (a 21-ből), amelyiken még 15 fő sem volt jelen, ez a harmincas nézőszám (zéró marketing bevetése mellett!) csodás eredmény, és feltehetően még nőni fog az érdeklődés, ahogy egyre több elégedett néző viszi majd a hírét ennek a kellemes estének.

Bevallom, először nem tudtam, hogy mit kezdjek a címmel, miért pont „Küllő Nóra” lett a tanítvány neve. Nem két perc alatt esett le, bár a TÁP színlapjáról azonnal kiderült, hogy Mózsik Imre – Garajszki Margit dramaturg segítségével – Ionesco „Különóra” című egyfelvonásosát írta újra.

Egger Géza és Zilahy Anna

A darab felépítése sértetlenül megmaradt, bár a változások jelentősek azért: a szobalány eltűnt, a francia vonatkozások helyére magyarok kerültek, és a beiktatott részletek miatt talán kétszeresére duzzadt maga a szöveg - nyelvi (és képi) poénok zúdulnak ránk. A gyakori közbevetések sokasága  arra irányul, hogy tudatosuljon bennünk a színházi helyzet, nehogy akár véletlenül is beleéljük magunkat a történetbe, és valódinak fogadjuk el.  

(Pedig a színházi néző ösztönösen bele akarja élni magát az előadásba, és mindenáron vissza akarunk merülni a mű világába, még akkor is, ha kétpercenként megzavarnak minket. Egyetlen esetben nem élnénk bele magunkat: ha igazán alkalmatlan színészek játszanának nekünk, de Vajdai Vilmos rendezőnek ilyeneket most sem sikerült találnia, bár már többször is próbálkozott azzal, hogy rossz színházat csináljon. - Nemrég láttam egy olyan előadást, amelyik ezt meg tudta valósítani, egy igaz pillanata nem volt annak az estének, de ritka a hasonló élményem, egy jó színész egyedül is meg tud menteni egy bármilyen koncepciójú estét.)

Az este folyamán a Súgó is többször is megszólalt, sőt a hangosítással is foglalkozó rendező szintén, bár ez nagy meglepetést nem okozott, a reakciókból inkább azt éreztem, hogy a többi néző is hasonló közjátékokra számított.

Nóra 2- Kizlinger Lilla

Minden megszakítás sem tudja elvonni a figyelmünket a „tutitanár” Egger Géza és a tanítvány, Küllő Nóra szópárbajáról, amely egyben a már tapasztalt színész és pályakezdő partnere közötti szóváltás is.

Eszünkbe juthat róla több fészbukos poszt a tanítás színvonalának csökkenéséről, bár Ionesco nem a magyar oktatás helyzetét vette alapul a darabja írásakor, így ez az élcelődés a diáklány tudatlanságán nem szándékos aktualizálás, csak annak tűnik. Az, hogy ezek a mai gyerekek már kevesebbet olvasnak és kisebb bennük az érdeklődés, örökzöld téma, Ionesco abszurdja már csak emiatt sem fog kimenni a divatból.

Ezt az egyfelvonásost 1995 tájékán saját budaörsi iskolai színjátszókörömmel is előadtuk, így viszonylag éles emlékeim maradtak az eredetiről, nem értek váratlanul a fordulatok, ennek következtében a kiegészítések (nyelvi és tartalmi) leleményességét is igazán élveztem. Ilyesminek képzelném a szórakoztató színházat, amely egy-egy félmondattal azért jelzi, hogy komolyan is lenne miről beszélni.

Ami meglepő egy ilyen kis próbateremben: van igazi díszlet is (tervező: Kőszeghy Flóra), nemcsak jelmez. Utóbbi Háda Fruzsina munkája, aki tudta, hogy ezúttal is egy-egy ruhában kell megmutatni a két szereplő személyiségét.

Egger Gézába egy akármilyen régivágású tanárt is beleláthatunk, széles skálán mozog a játéka, itt-ott megvillan mindmáig kiaknázatlanul hagyott táncoskomikusi vénája is. Ebből az előadásból egészen jól átjön, hogy az eddig leginkább kisebb karaktereket játszó színész képes egy előadás tartóoszlopaként is működni. (Nekem ez persze nem most tűnt fel, a Rebeka után sok kétségem nem maradhatott vele kapcsolatban. Legújabban a Hajtűkanyar autósiskolából is megjegyezhető volt.) Érezzük, hogy nem sokáig bírja a magára erőltetett fegyelmet. Jól áll neki ez a hullámvasutazás, érezni, hogy szívélyessége mögött fortyognak az indulatok. A tudatlan lány lenézését csak mérsékelten palástolja.

Zilahy Anna üde jelenség, és elhiteti velünk, hogy ennyire ostobácska valóban.(Nagyon szeretem, ha ennyire palira tud venni valaki - az agyammal persze közben tudom, hogy ez csak a szokásos "mintha-játék".) Emiatt is jó a váltás – a már kissé egzaltált Küllő Nóra kettőt, azaz Kizlinger Lillát aztán pláne megjegyezzük. Illetve: aki már látta a Radnótiban (Gina), annak feltétlenül ismerős lesz, annyira erős a színpadi jelenléte, hogy biztosan nyomot hagy egy nézésre is.

Ezzel a három kitűnő színésszel még egy papírforma szerinti Különóra  is elég érdekes lehetett volna számunkra, akár egyetlen plusz mondat nélkül is. Ennek a TÁP-ra hangolt közönségnek az lett volna igazán sokkoló hatású előadás.

Ps.Az előadás elején elhangzott a szelíd, de határozott kijelentés: ha megszólal közben egy telefon, leállítják az előadást, és a tulajdonos lehetőséget kap, hogy a színpadon énekelhessen a többieknek. Végül nem került rá sor, mert ugyan pittyent egy mobil, de még a kezdés előtt. Ezt az előadást még egy ilyen közjáték sem törte volna meg igazán, olyan sokszor szakították meg magukat a színészek, és tettek úgy, mintha privát beszélgetést folytatnának.

A TÁP Színház nem hazudtolta meg önmagát ezzel a produkcióval sem, aki korábbi előadásaikra örömmel ment oda, azoknak ez is nézendő. (Azért csak megakadt bennem ez a nagy ötlet: ha minden színházban ezt mondanák be, hogy aki nem kapcsolja ki és megzavarja az előadást, az vállalja a nyilvános fellépést, talán kevesebb hasonló incidens történne, mert egy nézőnek mégis csak félelmetes dolog lenne mások elé kiállni…- Ezt a fenyegetést hallva talán másokban is felmerült, hogy de jó, hogy a nézőtéren csendben ülhetünk és nem mi vagyunk ott kitéve a többiek figyelmének.)

Ps. Fotó: Virágh Zoltán Gergely (a TÁP Színház Fb-oldaláról)