Bognár Róbert és Schlanger András zenés játékának eddigi színpadi karrierje nem volt különösebben szerencsés: a szeptemberi bemutató óta mindössze negyedszer kerülhetett közönség elé a múlt szombaton délelőtt, hosszabb kihagyás után. Így még mindig egy fiatal előadásról tudok beszámolni.
Krúdy novelláit, illetve legismertebb hősét, Szindbádot színpadra tenni merész vállalkozás, de nem esélytelen, még akkor sem, ha előre tudható, hogy nem versenyezhet a legendás filmmel, és a varázsát a színészek személyes jelenléte adhatja csak. Engem mindenesetre az általam először 35 évvel ezelőtt megismert életmű ismételt átgondolására késztetett, illetve némi szükségszerű nosztalgiázásra - nem mentem hiába most sem a 6Színbe.
Kerekes József, Martin Márta, Schlanger András, Tornyi Ildikó
A kétrészes játék egy könnyen összefoglalható asszonyszöktetési próbálkozást mesél el keretként, amelybe emlékfoszlányként Szindbád néhány korábbi kalandja is beúszik.
Vati Tamás puritán vendéglői díszletet tervezett a tér kitágításának szinte azonnali lehetőségét biztosítva. A rendező, Tóth József is kreditet érdemel a képek közötti gyors váltások gyors és hangsúlyos lebonyolításáért, érezzük, hogy éppen most léptünk be a szereplő emlékei közé. Mivel csak néhány asztalt és háttérpanelt használ, képzeletünkkel mi magunk színezzük ki a podolini Krakkói Kalap fogadót. Kovács Andrea jelmezei ebben segítenek, gond nélkül visszamegyünk a szereplőkkel száz évet.
Dráfi Kálmán (az előadás egy korábbi estéjén) és Darvas Benedek
Élő zene szól (a zenei vezető: Márkos Albert, a dalszövegek írója: Várady Szabolcs), a zenészek szükség szerint játszanak, vagy eltűnnek a színről, a színpadra alkalmazók ügyes húzása volt a felhasználásuk, mivel nemcsak kíséretet kapnak a néha dalra fakadók, de szereplőként lépnek fel maguk a zenészek is. Szvicsek úr, a két gyermekét nehezen eltartó vidéki zenetanár hegedűs ezen az estén Gazda Bence (váltótársa Dráfi Kálmán), az iszákos zongorista, Zsiveli Paja fokozatos lerészegedését pedig Darvas Benedeknek köszönhetően élhetjük végig, aki társával ellentétben még abban sem biztos, hogy most éppen nősnek számít vagy sem. A két zenész lazán improvizatív játéka látható élvezetet nyújt számukra is, mi pedig már otthon érezzük magunkat a fogadóban, mire Vendelin fogadós közli velünk, hogy a tervezett zártkörű ünnepség elmarad.
Gazda Bence (a port.hu képe)
Kerekes Józsefben a kaszinó egykori diszkrét főpincérét látjuk, aki vidékre száműzte magát miután felesége elhagyta. „A nők szívtelen kutyák” – ebben összegezhető életfilozófiája. Már a színlapról sejthettük, hogy ez egészen az ő szerepe lesz, és ez a feltételezésünk be is igazolódott. Minden mozdulatában évtizedek tapasztalata sűrűsödött össze, amit a vendégek megfigyelése által összegyűjtött.
Ebbe a három szereplő által megteremtett közegbe érkezik Szindbád (majd két hölgyvendége), aki itt kerül alkalmas hangulatba ahhoz, hogy az ismerős fogások elfogyasztása között élete eltűnt nőit is megidézze.
Nem biztos, hogy egy színházi ajánló alkalmas Krúdy Szindbádjának kivesézéséhez (bár a motivációt az előadás megadja hozzá), inkább feltételezem, hogy aki eddig eljutott az ajánlóban, erről a kortalan, már ifjúként is az elmúlásra gondoló szoknyavadász-ínyencről rendelkezik saját élményekkel és előismeretekkel.
Az a Szindbád, akit most látunk, Moliere/Mozart híres hőséhez hasonlóan éppen rossz napot kifogó Don Juan/Giovanni, aki számára a legkellemesebb a múltba merülés vagy álmodozás a jövőről, illúziók kergetése és jól hangzó hazugságok kitalálása, a valósághoz mindössze a konyha apró örömei kapcsolják.
Az előadást nézve sokféle kételyünk támadhat: a nők lovagja nem torzítja-e túlságosan az emlékképeit? Valóban léteztek a sikerei? Lehetettek-e olyan boldog percek-napok-hetek, amikor a jelent, az éppen átélt pillanatot sikerült élveznie?
Krúdy képes az éppen elmúló pillanatra is már azonnal nosztalgiával visszagondolni, és emellett még a jövendő álmainak szövögetése az, ami érdekli. Sok száz oldala szól erről, amit Petőfinek egy rövid versben sikerült tömören megragadnia ("Mögöttem a múlt…"), később József Attilának (az Eszméletben) pedig mindössze két sorban összefoglalnia a jelenség lényegét: „csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra” – így működünk mi emberek.
Az előadást nézve kétségeim lettek, hogy valóban bele tudunk-e kapaszkodni ezekbe az emlék- és álomképekbe, mennyire hosszan lehet egy életet ezek kergetésével kitölteni.
A szövegben akad nem egy olyan sor, amely önmagában is elég, hogy igazi Krúdy-nosztalgiánk legyen, még akkor is, ha mi nézők tudjuk, hogy nincs az az ember, aki egy ilyen mondatot ténylegesen kimondana beszélgetés közben. Ennek ellenére hagyjuk magunkat ideiglenesen elbolondítani, belemegyünk ugyanabba a játékba, amelyet Szinbád és a nők játszanak, talán az elmúlástól, öregedéstől félve, vagy még inkább unaloműzőként.
Ahhoz, hogy ebbe a játékba belemenjünk, kellenek a színészek, akik életet lehelnek mindegyik szereplőbe és eközben finoman, némi öniróniával mondják el ezeket a szövegeket, még az idézőjelet is érzékeltetve.
Tornyi Ildikónak jut az előadás összes elszöktetett vagy elszöktetendő asszonya, aki ennek a típusnak különféle árnyalatokat képes adni, így nem lesznek egysíkúak. Szerethetőek ezek a bolond asszonyok, akik kegyetlenül unatkoznak a jómódú férjük mellett, miközben persze próbálják elhitetni magukkal is, hogy a nyárfák susogása kellő kárpótlás az elveszített pesti bálok izgalmaiért. (Előadás közben erről a sokféle alakban feltűnő színésznőről eszembe jutott A Hoffmann meséinek hasonló alaptörténete, amelyiket épp néhány nappal a Szindbád előtt láttam. Abban is egy költői lelkületű férfi idézi fel korábbi legemlékezetesebb (félresikerült) szerelmi kapcsolatait. Idei utolsó előadása épp ma van, már csak emiatt is beleírom az ajánlóba.)
Szindbád kalandjai során legalább annyiszor lesz hűtlen, mint becsapott szerelmes, és szerencsés módon nem is látja magát áldozatnak, inkább képzelhetjük olyan játékosnak, aki elegánsan tud veszíteni.
A produkció nagy nyeresége, hogy a Szindbádot harminc éven át hűségesen és távolból szerető Majmunka szerepére Martin Mártát sikerült megszerezni. Asszonyi bölcsessége kiemeli a nőcskék tömegéből. „Szamár az, aki az életet egyformán rendezi be” – mondja, ugyanakkor erre válaszul megjegyezhetjük, hogy Szindbád életvitele másként egyforma, ugyanúgy megfigyelhető benne a sémaszerűség – ahogy Krúdyt olvasva is az a benyomásunk, mintha ugyanazt az életérzést írta volna meg folyton, és az olvasótól függ, hogy mennyi kedvet érez ebben újra meg újra elmerülni. Ugyanazt – saját maga vonzó és idealizált képét - szeretné minél több nőben újra és újra meglátni, mintha tükörbe nézne. Arról, hogy egy idő után ez a tükör már nem ifjú és sármos férfit láttat, nem akar tudomást venni. A nők ugyanezt keresik Szindbádban, aki úriemberként még tud szépen hazudni, éppen úgy, ahogy Don Juan is, így ideiglenesen létrejöhet a szimbiózis. Így válhat Szindbád a nők lovagjává. (A mai pszichológusok feltehetően őt is súlyos nárcisztikus személyiségzavarral diagnosztizálnák és lemondanának a megváltoztatásáról.)
A főszerepet játszó Schlanger András játékán múlik a legtöbb, aki már lenyugodott, talán kissé túlságosan is. Rezignált, megfáradt Don Juanként lép elénk. Minden nőben megtalálni vélte az igazi szerelmet, és élete minden pillanatát azonnal megszépítő nosztalgikus ködbe rejtve próbálja örökre megőrizni.
„Akkor volt érdemes élni, mikor titokzatosan lehetett megjelenni éjjel, kertek alatt, ablakot megkopogtatni, gyönyörű szavakat mondani várakozó nőknek, lángolni, elhervadni és boldogan nevetni, midőn a vonat vagy a postakocsi tovább vitt a városból. Szindbád, a nők barátja, a fáradhatatlan utazó – ez voltam én régen. Ma pedig… No de sebaj!”
Kérdés, hogy mi van a folyamatos múltba és jövőbe vágyódás mögött: kudarcok? feltörhetetlen magány? Miért nem sikerült senkivel ténylegesen hosszú távra összekapcsolódni? Az utazó szükségszerűen elérhetetlen és magára hagyott?
Krúdy legelső műveiről is azt hitték, hogy egy meglett ember írta őket, mintha öregen született volna, a jelent is emlékként élve meg. Schlanger András Szindbádja is ilyen lehetett már a kezdetektől, a visszaemlékező jelenetekben se volt nagyon eltérő a habitusa. Mindig sokkal jobban érdekelték emlékei és álmai, mint egy éppen kézre eső hús-vér nő elszöktetése. A révbe érés kifejezés a címben éppen ezért elgondolkodtató – egyedül azt zárhatjuk ki, hogy a felvázolt szentlőrinci családi házas idillt és az egyetlen nő melletti megállapodást jelenthetné.
A szerelem kortalan, ezt akár Örkénytől is tudhatjuk, de ez a tény helyenként (lsd. Macskajáték) humorforrás is. Szindbád túl az ötvenen, nyugdíjas trubadúrként, nőszöktetőként komikus jelenség is lesz. (Ez a hatás elsősorban a színészi játékon múlik, Schlanger Andrást módomban volt másnap is látni, mégpedig legalább tíz évvel fiatalabb katonatisztként a Szibériai csárdásban, akkor nem keltette az idősödő úriember benyomását.)
Lehet, hogy a Szindbádhoz kötődő nosztalgia miatt voltak a nézőtéren többnyire idősebbek (vagy pusztán azért, mert ők aggódnak kevésbé a vírushelyzet miatt), pedig az előadás feltehetően nagyon fiataloknak is tetszene.
16 évesen, amikor a film hatására elkezdtem Krúdyt olvasni, naponta bejártam a miskolci antikváriumba, hogy „kigyűjtsem” a Krúdy életmű-sorozat mind a húsz kötetét. Akkoriban a szerző minden szavát készpénznek vettem, engem is elcsábított Szindbád és Rezeda Kázmér képében. Előbb ismertem meg az ő szemükkel Pestet, mint ahogy módom volt a városban ténylegesen körülnézni, és még ma is mindig eszembe jut, ha kedvenc helyein haladok át (a Margitszigeten, a Tabánban, a Király utcában vagy éppen Óbudán). Ennyi évtized elmúltával viszont már megkérdőjelezem, hogy ezek a szereplők igazat mondtak legalább a megrendelt ételekkel kapcsolatban, végig tudták-e enni valóban az étlapot.
A néző hiszékenységén és tapasztalatain ennyire sok múlik, az, hogy miként olvassuk, nézzük Krúdyt a mi állapotunkról is sokat elárul. De olvasni és valamit gondolni róla feltétlenül érdemes, és ez az előadás kellően inspirálhat minket Krúdy köteteink leporolására is.
PS. A fotók a 6Szín facebook oldaláról származnak, Szkárossy Zsuzsa készítette őket.
