Mezei néző

Három hete láttam a Terminal Workhouse előadását Kerkay Rita rendezésében, és csak most tudok hozzáfogni a nyomhagyáshoz. Már a megtekintéskor sejtettem, hogy így lesz, nyomasztott is a halogatás. Nyilván jobban járok, ha a megtekintést is elhalasztom szeptemberre, de túl nagy volt a kísértés: Zsótér Sándor volt az egyik főszereplő, akinek minden akciója érdekes számomra. Ezt alátámasztotta a covid egyik nagy tanulsága: amit ma megnézhetsz, ne halogasd, mert semmi garancia nincs arra, hogy a következő előadás is meg lesz tartva.

Ez pedig már a visszatekintés utolsó része.

Egy nagyszerű, diákoknak szánt előadással kezdtem a júniust: Budaörsön, elsején délelőtt néztem Az osztály vesztesét. Csillagos ötös járna érte minden alkotónak és közreműködőnek, jól járnak vele azok a felsős gyerekek, akiket elvisznek majd rá a következő évadban.

Az osztály vesztese - Fröchlich Kristóf, Szőts Orsi, Vrabecz Botond - fotó: Borovi Dániel

A május az egyik kedvenc Pintér Béla előadásom (Kaisers TV Ungarn) újranézésével indult, amelyikben ugyan cserélődött néhány szereplő az elmúlt években, de tartja a formáját. Az Újpesti Rendezvényközpont most is egészen megtelt, továbbra sem kell nagyon ajánlani az előadásaikat. Ismét beigazolva láthattam, hogy Pintér Béláékra nagy az igény, és ennyi nézővel a háttérben csak van esélyük még talpon maradni, ha nem is könnyen. Én mindenesetre drukkolok nekik.

Majdnem valaki - koncert - Udvaros Dorottya - saját fotó 2022.05.08.

Márciusban már éreztem, hogy az idei évad végének operai műsora túlságosan is vonzó, és az utolsó három hónapban feltétlenül dominálni fog ez a műfaj. (így lett.) Furcsa erre most visszagondolni, amikor már egészen nyilvánvaló, hogy az Operaház műsorának részleges törlése miatt hasonló időszakra a jövő évadban hiába várnék - sok olyan előadás maradt el, amelyekre számítottam.

Rubén Amoretti és Létay Kiss Gabriella - Mefistofele

A februári visszatekintés után jöjjön a március.

Rezes Judit - teremőr a Melancholy Rooms-ban - fotó: Szokodi Bea

A Varázsfuvolára évszaktól, szereposztástól függetlenül megtelik az Operaház. Így történt ez most is, amikor Mozart daljátékának hét előadásával zárták le az évadot. Az időpont megválasztásánál nyilván szempont lehetett az is, hogy az idei őszi japán turnéhoz a lehető legközelebb legyen a felújítás időpontja, de úgy időzítve, hogy a díszleteket át is lehessen szállítani hajóval a távoli helyszínre. A japánok majd a prózai dialógusokat is németül fogják hallgatni, nemcsak az énekelt részeket, ahogy ezen az estén történt. (Korábban az Erkelben a teljes előadás magyarul hangzott el, az M5 is ezt a rendezést így közvetítette legalább négy alkalommal eddig.)

Ez a nyomhagyó bejegyzés a sorozat legutolsó estéjéről készült, két nap alatt öt oldalra sikerült „tömöríteni”. Jelenleg, amikor még frissnek számít az esemény, kiteszem, és várhatóan egy hét múlva erről a produkcióról készült új fotókkal fog a bejegyzés kiegészülni, illetve részben átalakulni.

 A január sok emlékezetes előadása után a február sem indult rosszul Orlaiék „Balkon kilátással” című előadásával, amelyet másnap a FÉM-ben (ekkor jártam ott először és utoljára) a Gózon Gyula Kamaraszínház „De mi lett a nővel?” című produkciója követett. Kiss Csaba darabjából van egy másik működő előadás is (az RS9-ben), de ez is jól sikerült, nézendő, a színház maga - a Váci utca szomszédságában - optimális találkozó hely is lehet.

De mi lett a nővel? - Stubnya Béla, Tűzkő Sándor és Kálid Artúr - fotó: Ilovszky Béla

A decemberi visszatekintés után most jöjjön megint egy tömörebb visszaemlékezés.

Szacsvai László - A hatodik napon

Hábetler András és csapata (a FaReMiDo) előadásait mindenkinek érdemes nézni, és még érdemesebb lenne azoknak, akiknek sose jutna az eszébe, hogy maguktól egy ilyen programra elmenjenek.

Kicsit sajnáltam, hogy a rendező-műsorvezető-énekes nem tartott közvélemény-kutatást is, érdekelt volna, hogy hányan voltak olyanok jelen, akik még sosem hallották egyik „stand up”-jellegű operabeavatóját sem, illetve hány néző jelent meg „csak” kísérőként, esetleg a felesége kedvéért. Az ilyen nézők benyomásai lennének a legérdekesebbek - ha valaki ezt olvasva magára ismer, örülnék a véleményének (mondjuk egy kommentben).

Keszei Bori, Mester Viktória és Fodor Beatrix, mint Fiordiligi

A visszaemlékezés sorozat kitalálásakor azonnal megírtam az első három hónapot, amelyeket azóta hetente posztoltam, és itt decembernél futottam ki az időből. Most, egy 20 napon keresztül tartó balatoni körtúra után folytatom. A hosszas (400 km) menetelés közben természetesen volt módom bőven arra is, hogy az évad legérdekesebb eseményein még kicsit merengjek, illetve elgondolkodjak a független színházak helyzetén, leginkább azon, hogy mi várható a jövő évadban, amikor a nézők helyzete is nehezedik. Mi lesz azokkal, akiknek eddig is csak a jegybevétel maradt... Ha nem történik valami váratlan fordulat, a színházi kínálat szükségszerűen csökkenni fog, hiába minden…- Az Átrium esetéből látszik, hogy aki észrevehetővé tud válni, kicsit jobb eséllyel tud a felszínen maradni, de még az ő helyzetük sem stabilizálódott hosszú távra, megnyugtatóan. Az egyre nehezedő helyzetben nem valószínűsíthető, hogy a mezei nézők közösségi finanszírozással ennyi független színházat fenn tudnak majd tartani. Az összeset biztosan nem.

Eszembe jutottak azok az amerikai éveim, amikor láthattam, hogy a kultúrát piaci áron adják el, az állam egyáltalán nem száll be a színházak támogatásába, viszont a nagy cégek szponzori tevékenysége egészen természetes – eközben a magánszemélyek sokasága önkéntesként vesz részt a színházak működtetésében. Hosszú távon nyilván mi is erre fogunk haladni, és kevesebb ember lesz, aki meg fog élni kizárólag művészeti tevékenységéből.

Volt elég hír a három hét alatt, amely a gondolataimat inkább a jövő felé terelte, és ennél még esőben/kánikulában gyalogolni is kellemesebb volt. Az, hogy a túrát be tudtuk fejezni, elsősorban a mi elszántságunkon múlt - a színházak nem tudnak annyira sokat dolgozni, hogy külső támogatás nélkül fennmaradjanak.

Ennél a gondolatmenetnél azért sokkal kellemesebb a visszagondolás akár a decemberi előadásokra is, úgyhogy a továbbiakban  ezt folytatom, ha már kitaláltam magamnak ezt a kedélyjavító terápiás tevékenységet.

Sirály - Hermányi Mariann és Kálid Artúr (fotó a Gózon Gyula Kamaraszínház FB-oldaláról)